2003. október 11., szombat


Már nagyon vártam október 11-ét, a Vadas Jenõ túrát. Elsõ rendezés és a közelsége miatt. A hajnal Gyöngyösön ébresztett, és hiába aludt volna még lustán a test, de a szív újabb kalandokat akart. Hamarosan túrakész állapotba hoztam magamat. Amikor készülõdésem záróakkordjaként a cipõmet húztam, a szomszédból egy sertés utolsó visításait hallottam. Furcsán kezdõdik ez a reggel – gondoltam.
A buszpályaudvaron a pékség lakókocsijánál péksüteményeket szereztem be, a közeli ABC-ben pedig nélkülözhetetlen kiegészítõket vásároltam: túracsoki, túraszõlõcukor, túrafolyadék.
A 6:10-es busszal mentem Mátrafüredre. Korán értem az erdészeti iskolához, még várnom kellett, hogy nevezhessek. Elsõ esztétikai élményeim itt értek. Az iskola elõtt van egy kis gyalogút, mindkét oldalán 3-4 m magas tujákkal. Ez elnyerte tetszésemet. Az idõ múlását várva nézelõdtem az épületben. Hoppá! Ej, de érdekes itt a világítás! Egy-egy „csillár” megvalósítása oly módon történt, hogy 3 szarvasagancs körszerûen összecsavarozva, rájuk szerelt villanykörtékkel... Illett az iskolához.
Neveztem, 7:00-ás rajtidõvel elindultam. Hamarosan utolértem M. Balázs bácsit, akit már a rajtnál is láttam. Késõbb egy fiatal gyöngyösi ismerõsre akadtam, akirõl kiderült, hogy erdõkerülõnek tanul az erdészetiben. Egy darabon együtt mentünk ezután. Komolyabb szintet legyõzve értünk az elsõ ellenõrzõpontra, Négyeshatárra. Itt igazolás után ásványvizet kaptunk frissítõnek, majd a ponton lévõ túrázókról csoportképet készített az egyik pontõr.
Továbbmenve egy pillanatra megálltunk gyönyörködni a panorámában, amire egy ismerõs túratársnõ hívta fel a figyelmünket. Majd a Kis-kõ sziklái között ámultam, hogy miket tud ez a Természet! Itt emléktábla õrzi néhány turista nevét, kik már egy másik dimenzió turistaútjait tapossák.
A Markazi vár elõtt az egyik fán észrevettem egy ZL jelzést, alatta VÁR felirattal. Elindultam arra, mögöttem jött, kissé lemaradva a leendõ erdõkerülõ, és a túratársnõ. Átfutott a fejemben egy pillanatra, hogy kiáltok nekik egy „errét”, de gondoltam, biztos egyértelmû nekik is a dolog. Hát nem volt az. Utána nagyon bántam a dolgot. A várban mondták, hogy én vagyok a második, aki pecsételni jelentkezik.
- Mindjárt jönnek még ketten – mondtam, mert hittem.
Visszafelé menet a várból rájöttem, hogy a többiek elnézték, és nem vették észre, hogy balra kell térni a várhoz. Igyekeztem, hogy utolérjem õket. Kis idõ múlva az erdész srác jött szembe. Rájött a tévedésre. Örültem, hogy észbe kapott. Továbbra is a ZL jelzésen, a Mátrai Tájvédelmi Körzet területén haladtam. Hamarosan a Mária-képes fához értem. A leírást követve „jobbra a Z jelzésre fordulva” mentem tovább. Nemsokára szembetalálkoztam egy futó sráccal (aki akkor épp gyalogolt). Eszembe is jutott, hogy õ van elõttem, emlékeztem, amikor leelõzött.
- Biztos vagy benne, hogy arra kell menni? – kérdezte.
- Biztos – feleltem magabiztosan. (Hiszen képesfa megvolt, leírás szerint jobbra tartok a zöld jelzésen.)
Elmondta, hogy õ Markazon volt, ott mondták neki, hogy ellenkezõ irányban van a Disznókõ- õrház. Térkép elõ. Igen, fatális elírás a leírásban! A képesfánál balra kellett volna fordulni! Irány vissza a képesfához! (Ha nem szól nekem, vagy nincs elõttem senki, csak Markaz határában jövök rá a tévedésre.) Közben még begyûjtöttük erdõkerülõ cimborát is, aki szintén leírás után ment. A képesfánál faágakból nyilat csináltunk, mely a jó irányt mutatta. Bár nyilunk hatékonyságában erõsen kételkedtem, folytattuk utunkat. A következõ ponton szóvá tettük, hogy a képesfához nem ártana egy útbaigazító kiírás, ne menjen már mindenki Markazra...
Elmondták, hogy már telefonáltak a Markazi várhoz, hogy erre hívják fel a túrázók figyelmét. Itt megtudtuk, hogy az Ilona-völgyi vízesés azért maradt ki a túraútvonalból, mert a BNP nem engedélyezte. Volt egy fiú, aki mégis a ZO-n ment, hogy megnézze a vízesést. Tudtam, hogy utólag meg fogom bánni, de én kihagytam, és az adott útvonalon folytattam. (Utólag van: én nagyon megbántam, hogy kihagytam a vízesést, hiszen még sohasem láttam! Kábé néhány száz méter plusz lett volna.)
A Szent István-csevicekút következett. Itt, mivel nem éreztem túl jól magamat, nem kóstoltam meg a kút vizét. (Tulajdonképpen ezért hagytam ki a vízesést is. És ezért kellett idõnként le-letérve a turistaútról elaknásítanom a fél Mátrát. Jelenleg ez ügyben még keresem az ok-okozati összefüggéseket.) Innen egyedül folytattam az utamat, tudtam, hogy sietnem kell, hiszen igen sok idõt veszítettem, amikor a képesfánál rossz irányba fordultam. Hamarosan fenyvesen vezetett át az út, felrémlett bennem az idei Szén-patak túra, hogy talán akkor jártam már erre. Gyönyörû légyölõ galócákat láttam a fenyõerdõ szélén. (Élõben még sosem láttam.) Tudom: sok embert pusztított el ez a gomba, de nekem akkor is nagy vizuális élményt nyújtott. És ismételten sajnálkozhattam, hogy még mindig nincs fényképezõgépem.
Lépés követett lépést, mígnem elértem egy újabb ellenõrzõponthoz, a Pisztrángos-tóhoz. Lenyûgözõ volt a kis tó, a tiszta környék. Eddig csak a Téli Mátrán jártam itt, amikor is hó takarta el a tavat, hogy annak majd minden szépségét elfedje téli látogatói elõl.
A P+ jelzésen a Vörösmarty turistaházhoz értem, innen igazolás után, a kapott almát fogyasztva folytattam a túrát.
A következõ szakasz több érdekességet is hozott. A Kecske-bérc kõtengere volt az egyik. A másik érdekesség egy újabb leírási probléma volt: „A Kecske bércen balra fordulunk...” Itt hiányzott a leírásból, hogy ezt jelzésváltással kell elkövetni (S négyzet). Szerencsére a keresztezõdésnél gyanút fogva rövid térképezés után idejében bevettem a balkanyart. A SO jelzésre térve két srác pihent. Pár méterrel mellettük én is megálltam, hogy igyak egy kicsit.
- Mikorra kell beérned? – kérdezték.
- Ötre – feleltem. (15 óra is elmúlhatott már ekkor.)
Erre nagy nevetésben törtek ki. Azt hittem, hogy azon nevetnek, hogy számomra ez milyen reménytelen, holott nem volt az! Rákérdeztem. Azon nevettek csak, hogy nekik fél kettõre kellett volna beérniük. (Õk elmentek Lajosházára is, a leírás fentebb említett hiányossága miatt, és mondták, hogy sokan elmentek rossz felé.)
Innen már könnyen megtaláltam a Farkas-kutat. (A Szén-patakon is itt volt egy e.p.)
Két km gyaloglás után Sástóra értem, itt a helyismeretem miatt tudtam, merre kell folytatni a túrát. Hamar a Rákóczi-forráshoz értem, itt a leírás nem adta meg, hogy melyik irányba kell követni a S jelzést. Rövid gondolkodás után – helyesen – jobbra indultam el. Meg is leltem nemsokára a Muzsla-tetõn lévõ kis kilátót, s tövében az igazolópontot. Cukorkával kínáltak, egyet elfogadtam. A csomagolását szerettem volna kidobni:
- Van szemetesetek?
- Dobd a tûzbe – mutatott a tábortûzre a pontõr.
Inkább begyûrtem a zsebembe.
Ahogy mentem le a cél felé, mire lettem figyelmes? Néhány túrázó véletlenül elvesztette a ponton kapott cukorkák csomagolását. Hát nem ott volt nagyon sok a földön?! Mivel volt még idõm, belefért, hogy lehajoljak ezekért a „véletlenül ottfelejtett” szemetekért. Mátrafüreden, a buszmegállónál, a kukánál megszabadultam a „gyûjteménytõl”.
A cél is az erdészeti suliban volt, odatalálni nem okozott gondot.
A túra pozitívumai:
- kedves és lelkes szervezõk,
- szép útvonal, olyan, amelynek nagy részén eddig nem rendeztek teljesítménytúrát.
A negatívumok:
- szarvashibák a leírásban (Lásd Mária-képesfa...),
- kisméretû kitûzõ.
Összességében viszont kellemes élmény volt a túra. A kisebb(-nagyobb) hibák talán az elsõ rendezés izgalmaiból adódtak, jövõre remélhetõleg kijavítják a leírásban elkövetett baklövéseket.
A célban nem sokat idõztem, kicsit megmosakodtam, aztán hazaindultam. Legyalogoltam a kerékpárúton Gyöngyösre, közben felderítettem a Bába-kõ fedõnevû gejzírkúpot is a gyöngyössolymosi elágazásnál, amit eddig már kétszer is kerestem, de nem találtam meg a rossz keresési stratégia miatt. Este 7-re értem Gyöngyösre, szüleimhez.
Otthon vettem észre valamit a leírásban: „Figyelem! Az útvonalat elsõsorban térkép használatával követhetitek biztosan!” Ezzel egyet kellett értenem. (Lásd Mária-képesfa...)
A Vadas Jenõ túrákat mindenkinek csak ajánlani tudom, a negatívumok ellenére is, én annyi szép helyre vetõdtem el, annyi szépet láttam...
 
Szõke György