2009. december 31., csütörtök

Lenyûgözõen szép volt a telihold a Sár-hegy felett. (Decemberben ez volt a második telihold, és éppen a hónap, illetve az év utolsó napjára esett.) Ballagtam. Egyedül. Volt még egy magányos, külön utam a túra elõtt, immár második éve. Kabátzsebemben egy mécsessel és egy doboz gyufával léptem át a temetõ kapuját...

Szilveszterre esõt jósoltak a meteorológusok, ezért csak néhány mindenre elszánt emberre számítottam. Ennek ellenére már Gyöngyösön igen sokan, harmincan összegyûltünk, és jó néhányan jelentkeztek még be mátrafüredi csatlakozással. Egész nap viszonylag szép idõ volt a Mátraalján, talán ennek volt betudható ez a létszám. Már rögtön a város határában változtattunk az útvonalon egy látszólag hirtelen jött ötlettõl vezérelve, a kerékpárút aszfaltjának civilizált kényelmét a nyúlmályi keresztnél sárcuppantós földútra váltottuk. Ez a földút számtalan elágazó, keresztezõdés után elvezetett minket a Farkasmályi pincékhez. Régi tervem volt, hogy egyszer ezt a helyet is meglátogatjuk év végi túránk során, ami kedvezõbb terepviszonyok mellett vélhetõen nagyobb ötlet (vagyis élmény) lett volna. Nem hittem volna, hogy ezen a helyen, Szilveszterkor nem botlunk bele kisebb-nagyobb csoportokba, de most nagyon kihaltnak tûnt a pincesor. Sajnos a sötét nem kedvezett e kitérõnek, nappal azért sokkal látványosabb e hely, a fény több részletét kitárja az épületeknek, melyek titka most az éj sötét leple alá bújva fogadott minket. Így hát nem is idõztünk túl sokáig, a mûúton jutottunk ki a 24-es út melletti kerékpárútra. Jöhettünk volna ezen az úton is a pincékhez, akkor nem lett volna az a nagyon saras szakasz rögtön az elején, de ez már az esõ után köpönyeg kategória. Kis késéssel értünk Füredre, ahol még 11-en csatlakoztak hozzánk, köztük egy 7 éves kis fickó, aki nem rettent meg az éjszakától sem a gyaloglástól, és a szüleivel csatlakozott hozzánk. Olykor-olykor köd nehezítette utunkat Sástóig, hol jelentõsebbre nõtt a csúszásunk, már kezdett körvonalazódni, hogy nem tudunk éjfélre mindannyian a szokott csúcsra érni. Idén a tó nem volt kellõen befagyva, nem lehetett a jégre sem menni. Bevártuk a sor végét, majd továbbindultunk a Rákóczi-forráshoz, ahol nagy fákat találtunk kidõlve nagyon közel a forrás foglalatához, illetve egy kis kézzel írt versikét, mely a források védelmében született. A Máriácskánál szokásunk szerint egy újabb mécses kapott lángra rövid pihenõnk alatt. Ismét Mátrafüredre érve kezdett teljesen szétesni a csapat, ami addig úgy-ahogy nagyjából együtt volt. Itt néhányan elbúcsúztak tõlünk, és mivel meglepetést ígértem, azt át is akartam adni. Idén elõször kitûzõ is készült, a már szokásos emléklap mellé, ez a Füreden kiszállóknak is járt. Mivel a csapat eleje közben elindult, ez a kis „ceremónia” engem a sor végére sodort. Utolérve az utolsó embereket, egy gödöllõi családot, már nem is akartam elõre menni, hiszen a túra legnehezebb szakasza következett, és ez a társaság még nem ismerte ezt az útvonalat. Volt bár GPS-ük, de tudtam, hogy elöl olyan emberek vannak, akik ismerik a járást, vezetni tudják a többieket, ezért úgy döntöttem, hogy utolsó emberként velük megyek. Egyre nagyobb lett a köd, a Szent Anna-kápolnát egészen elnyelte, semmit nem láttunk belõle. Jó lett volna ott is újra megpihenni, de nagyon rosszul álltunk idõvel. A köddel a fejlámpám nem bírt. Ha be volt kapcsolva szinte semmit sem láttam, lekapcsolva a telihold átszûrõdõ fénye és az elõttem járók fényei adtak némi támpontot. Az elõttem haladó család nagyon lassan haladt, az anyuka nagyon elfáradt, sokszor kellett megállnia pihenni. Tudtam, hogy nagyon le vagyunk maradva, de egy fáradt, legyengült embert nem szabad siettetni. Telefonon megüzentem elõre, hogy mi lesz a meglepetés, és ha lehet, várjanak meg. Az éjfél valahol a Sár-hegy csúcsa felé tartva ért minket, sajnos a köd mellé a beígért szeles esõ is megérkezett. Gondolni sem lehetett arra, hogy megálljunk és pezsgõt bontva köszöntsük a 2010-es esztendõt. A Sár-hegy csúcsán megvárt a túrázók egy része, akik indulóban voltak vissza Mátrafüredre. Köztük volt a 7 éves kisfiú, Halász Dominik is, aki elõtt le a kalappal... Mátrafüreden rákérdeztem, hogy nem fáradt-e, biztos nekivág-e a Sár-hegynek. Azt mondta, hogy megy tovább. Nem nyavalygott útközben sem, nem csak nekem nem, de gondolom a szüleinek sem. A Sár-hegyen õ volt az elsõ, akinek odaadtam a kitûzõt és az emléklapot, úgy hiszem, leginkább õ érdemelte meg az elismerést. Szerencsére volt, akire nyugodt szívvel bízhattam ezt a kis társaságot, Bardóczy István vezette vissza õket Füredre, miután a többiek is megkapták a meglepetést, és elbúcsúztunk az esõben. A többiekkel továbbindultunk. Hatalmas volt a köd. Olyannyira, hogy a Sár-hegy csúcsán lévõ adótornyoknál egy pillanatra az utat sem találtam. Teljesen bementünk a tornyokhoz, tudtam, hogy nem jó, és hogy a beton csúcskõnél folytatódik lefelé az ösvény... Ismét bebizonyosodott, hogy a köd ismert terepen is meg tudja tréfálni az embert... Gyorsan korrigáltuk az utat, és indultunk az eleje után, akik idõközben megüzenték, hogy a szeles Cseplye-tetõrõl lejjebb ereszkednek, és ott próbálnak bevárni. Egyre zordabb idõt hozott az újesztendõ, arcomba ütött minden egyes jeges-havas esõcsepp, mintha nem is függõlegesen, hanem vízszintesen esett volna. Lefelé szinte végig hömpölygõ vízfolyás foglalta el utunkat, nagyon megnehezítve a lejutást. Az idõjárást elnézve sejtettem, hogy sokan nem fognak megvárni, és ez be is igazolódott. Utólag megtudtam, hogy volt, aki 30-50 percet is várt, mielõtt hazament. Teljesen érthetõ. Kisebb kudarcként értékeltem, hogy így sikerült a túra vége, hogy nem tudtunk együtt maradni, hogy ennyire szétforgácsolódott a csapat, hogy most nem tudtuk az óévet közösen elbúcsúztatni, az. újévet méltóképp köszönteni, és hogy nem sikerült mindenkinek odaadnom a meglepetést. Talán a következõ szilveszteri túrát - okulva a történtekbõl - sikerül jobban, átgondoltabban megszervezni.

Így esett, hogy felemás érzésekkel, hátizsákomban egy felbontatlan kis pezsgõsüveggel tértem haza 2010-nek január elsején.

Szõke György
Kékes Turista Egyesület