2005. július 23., szombat


Hát így is rég indultam túrázni. Nem volt nálam semmi hálócucc (ha a város 3 pontjára van szétosztva a cucca az embernek, logikátlanul, akkor néha így jár...), így nem tudtam, mi lesz a héderrel. Beszéltem a kolival, de értelmes magyar mondatok összeállításának és kimondásának terén Rezidens Néne kihívásokkal küszködött, így nem lett világos, hogy van-e vajon ágynemû. Ágy volt, errõl biztosított többször is, de kis esti beszélgetésünk innen már nem lépett tovább. Rezidens Néne megfenyegetett valami lagzival, aminek õ nagyon örült, én egy kicsit kevésbé. A hajnalig tartó részeg dajdaj kártékony hanghatásaitól tartva inkább a kevésbé komfortos, de várhatóan csendesebb tornaterem mellett döntöttem. Kölcsönöztem egy abroszt; gondoltam, jó lesz takarónak, de végül is lepedõként lett hasznosítva, lévén a birkózószõnyeg ugyan puha, de a burkolata tapintásra PVC padló melegségû.
Rebesgettek valami pizzériát, kerestem hát hozzá evõtársat, ami nehéz volt, mert szinte mindenki megjárta már; végül Nehéz Mokaszin csatlakozott, megosztoztunk egy nagyon finom pizzán 3:5 arányban, beszélgettünk egy kicsit Herobertóval (akinek még jutott nempizzamelegétel), két sütemény, majd szunya.

Reggel Cejasékkal indultam el (figyelitek, milyen ügyesen palástolom, hogy elfelejtettem a másik útitárs nevét?). Nemsokára félig-meddig, effektíve csatlakozott még két emberke, az egyiket Rékának hívták, a másikról még ennyit se tudok. A következõ tévelygést ötösben követtük el. A szalagozás furcsa úton, tökön-paszulyon keresztül vezetett fel a Nyikom-nyeregbe, ahol nem volt ott a pontõr. Kiderült, hogy szegényke eltévedt, ami egy dolog, de kiszalagozta nekünk az eltévedését, hogy csináljuk utána mi is. :) A ponton való õrködést ugyanezen eltévedése okán mellõzte, de szerencséjére a második pontra menet szembejött velünk, és sûrû bocsánatkérések közepette igazolta áthaladásunkat. Még szerencse, hogy Cejas elég magabiztos, és egy perc alatt túlesik lélekben a pontõr meg nem találásán; egymagamban valószínûleg ott topogtam volna a pont vélt helyén, azon filózva, hogy vajon egyáltalán a megfelelõ hegységben vagyok-e. Volt, aki fél órát várt a pontõrre, na õ még idegesebb volt, mint én. Ja, és fölfelé menet egy helyen elbizonytalanodtunk, Cejas nem akart hinni a szalagozásnak (amiben igaza is volt, meg nem is; a szalag tényleg arra vezetett, de a jelzés nem), vesztettünk vele vagy 15 percet.

Az itiner, a jelzések, a szalagozás és a vadiúj Mátra-térképem egyaránt hiányosságokkal és hibákkal volt terhes, így elég sokat kavarogtunk, Cejasékkal is meg késõbb egyedül is, de akkor már kevesebbet. Az itiner néha összekeverte a "jobbra" és "balra" szavakat, jelentéktelen részlet ugyebár. Voltak olyan szakaszok, amelyeken a jelzés csak egy irányból volt felfestve, a másik irányból közelítve nehezen követhetõ az ilyesmi. Az itiner ki is hagyott egy pár száz méter hosszú összekötõ szakaszt két jelzés között, itt is az idõigényes improvizációhoz kellett folyamodnom. Olyan is volt benne, hogy ne zavarjon a jelzések hiánya – egészen egy Y elágazásig nem is zavart, de ott megint rossz lóra tettünk, az Elfelejtettem Hogy Hívják Útitárs homályos emlékei alapján, így Fallóskúthoz is tökön-paszulyon keresztül másztunk fel, megint bukva vagy fél órát.

Fallóskúton aztán felmértem a gyászos helyzetet, hogy nincs meg a 4-es átlag, és ilyen eltévedések mellett veszélyben van az esti vonat és a másnapi hurciba. Cejaséktól elbúcsúztam és átneveztem a 35-ös távra. Ekkor kezdett el esni, amiben kellemes önigazolást talált teljesítményéhes, ugyanakkor döglusta korcs énem, lám-lám, ha most 55-ön lennék, akkor ez mennyire nem jó lenne. Egy kiránduló párral kölcsönösen útbaigazítottuk egymást; kiderült, hogy ugyanoda igyekszünk (Ágasvárra), így együtt indultunk le a Z+-en, de hamar lemaradtak, a pataknál egy kis idõre beértek (újabb tévelygés), aztán végleg elnyelte õket a rengeteg. Viszonylag gyorsan lepattogtam az arborétumig, ahol Valter és Povyagi elbújva vártak egy ázott (de még nem beázott) sátorban.

Taron egy zárt kerti pavilon-szerûség fogadott, ez se ázott be, de a szél vészesen cibálta. Az elázás határán álló tárcám és telefonom védelmére szereztem egy madalenás zacsit. Találkoztam 5 fehér kecskébõl álló bioakadállyal, volt köztük nagy bak is, kicsit tartottam tõlük, ilyenkor gondol az ember ezt-azt hegyes szarvakról, öklelési hajlamról... Nem lett baj.

Találkoztam továbbá két kerékpáros fiatallal, az egyiknek teszkóbájkja volt semi-slick (félig kopasz, csak amúgy középtájt, mint Bodrogi Gyula) gumikkal, a másiknak flatland BMX-e slick (tökkopasz, mint Kazal László) gumikkal. Nehéz helyzetüket sok röhögéssel, eséssel és visongással viselték. Egy párszor elõzgettük egymást, aztán Tar határában a kicsit jobb úton begyorsultak és eltûntek.

Találkoztam továbbá két táblával, amik rossz sorrendben voltak az oszlopon. Ezt megpróbálom illusztrálni, ha valaki nem értené, az vegyen egy marék koszt és kenje a fantáziájára.



A Tarról Sámsonházára vezetõ szakasz unalmas volt, mint egy Bush-beszéd. Énekléssel és pocsolyarugdosással múlattam az idõt, itt jó néhány sláger-ötvözet született, pl. a "Régi csibészek sálálálálá, nemismernek engemmeg sá-lá-lálálálá", igen, ez ennyire szörnyû, sajnos rajtam kívül senki nem hallotta, de jól megjegyeztem, tudom ám reprodukálni. A pocsolyákat egyrészt azért rugdostam, mert ilyesmire 26 éve vágyódtam, és most végre nem szólhatott rám senki; másrészt hogy lemossam a nagyja sarat az amúgy is beázott cipõmrõl.

Értem én, hogy Sámson túra, Sámsonháza, koncepció, poén, minden, de már a PVV-vel kapcsolatban is megírtam, hogy kár egy effajta ötlet miatt kellemetlen helyekre erõltetni az útvonalat. Lehetett volna vége Taron, vagy akárhol máshol is.

A célban jó hangulat uralkodott, a díjazáson felül szert tettem egy Markos György Énekel audiokazettára (meghökkentõ módon nem audio horror kategória, alulról súrolja az elviselhetõségi szintet), és két tányér sajtos-tejfölös tésztára. A rendezés összességében csalódás volt; a szigethalmiak presztízsével, a nagy csinnadrattával beharangozott egyszeri rendezéssel, a rengeteg szponzorral és a tetemes nevezési díjjal nehezen fér össze az a néhány nagyon kellemetlen rendezõi melléfogás. Az ellátás, a hangulat, a szándék viszont megvolt. Pygmeát idézve: kár, hogy nem mondhatjuk, hogy jövõre biztos jobb lesz.

Fallóskútra (16 km) 4:15 perc alatt jutottam el, Sámsonházára (32 km) meg 7:44 alatt. Brrr. Remélem, a BT50 gyorsabbra sikeredik.

Köszönet Z. Gyurinak a hazafuvarozásért és a kellemes beszélgetésért.

a dinnye

◄ Egy hét a Mátrában

Jelzésfestõ túra ►