2006. június 04., vasárnap


Délután homokzsákozás a belvíz ellen. Szakadó esõ az autópályán. Mégis a rajtban számtalan autó parkol már; ez nem idõjárás, hanem a lelkes rendezõk érdeme.

Esik, már sokadik napja esik, mintha állandósult volna, mintha áttértünk volna a monszun éghajlatba. Elindulunk, hiszen hívnak a hegyek. Néhány percig még száraz lábbal haladunk. Az elsõ pocsolya a nehéz, amikor elõször vizes lesz a láb, aztán már mindegy. Folynak szembe az úton s mellette a nem létezõ patakok, gyûrjük a kilométereket. Sár-hegy körül kezd felszállni a pára, a település kontúrjai körvonalazódnak. Lassan eláll az esõ, feldereng a hold, a vizet már csak alulról kapjuk, de onnét korlátlanul. Hol vízben, hol sárban tapicskolunk. A kápolnához érve leszáll az est, mintegy jótékony leplet borítva a tájra, hogy legalább ne lássuk hová lépünk s mi vár ránk. Mátrafüred elõtti pocsolyák után már nem lehetünk vizesebbek.

A büfé melegszendvicse után nekiesünk a legmagasabb hegy meghódításának. Fel-fel, enyhén meredeken de folyamatosan emelkedünk, meglepõen tûrhetõ a terep, inkább köves és vizes, még élvezhetõ, de fárasztó a sötét és a csúszkálás. Halljuk a patakok dübörgését, az újonnan keletkezett vízesések csobogását, félelmetes hangok a hûvös-nyirkos éjszakában. Egy béka ugrik félre, miután jól rám ijeszt. Larzen fut el mellettünk, pár percre megáll, majd mi elõzünk meg egy-két elvetemült túrázót. Elõtûnik a torony fénye, közel már. Megérintjük a csúcskövet, a szint nagy részén túl vagyunk, de nem is sejtjük, hogy a nehezén még nem. Még nincs éjfél, s mi a sípályán lécek nélkül is csúszkálunk lefelé. Ez az egyetlen olyan rész, amely jobb a tavalyinál, inkább csúszós-saras nem pedig tapadós-saras.

Mátraháza fényei, a mátrai várazások emlékei s a csillagok világítanak a barátságtalan éjszakában. Hozzászoktunk már a nyirkossághoz, a párához, újra patakszerû utakon evezünk evezõk nélkül. Oly mértéktelenül sok a víz, a sár szinte tengert alkot körülöttünk. A Muzsla-tetõn a kedves pontõrök mellett városi fények panorámája fogad. Ismét átsétálunk az alvó-csendes Mátrafüreden. Fel a Kozmáry-kilátóba, s tovább Sástó irányába. Ismerõsökkel találkozunk, akik próbálnak minket felkészíteni a ránk váró borzalmakra. Még nevetek. Úszkálunk felfelé, mint halak a patakban; kikerülünk egy ideiglenes kis tavat, átlépünk a Sás-tó kiömlésén – benne pár ficánkoló halacska és egy kis döglött szürke, szegényekkel jól elbánt az áradás. Lélekmelegítõ tea, erõt ad a folytatáshoz, legalábbis még hiszem... Tovább a Mátrahegyrõl ismert utakon, de túl minden elképzelésen. Egyre csúszósabb a sár, egyre nagyobb a víz, vagy csak a lendület s a kitartás hagy alább. Egyik pillanatról a másikra elegem lesz az egészbõl. A sárból, a sötétbõl, a botladozásból. Elõször fordul elõ, hogy agyban elfáradok, és nullára amortizálva érzem magam. Soha, még a legnehezebb túráimon sem éreztem ezt. Könnyekkel küzdök és iszonyú energiákat felhasználva, nyûglõdök. Szegény Vadmalac még nem látott ilyennek, próbál lelket verni belém, de hatástalan.

Vad patakok visítanak az éjszakában, s az agyamig hatol a zúgásuk. Csúsznak a kövek, s a gyökerek, próbálnak gáncsolni – s próbálok lábon maradni, nehezen bírom. Ha olyan helyen lennék, akkor feladnám, de ez a legmesszibb pont, nincs más út - menni kell. Menni kell, akkor is, ha fáj, akkor is, ha már nincs indíttatás. Megyünk, mint egy vietnami harcegység vagy õserdei túlélõcsapat eltévedt tagjai. Lépegetek, ez már nem az, amiért szeretek túrázni, ez már szenvedés, s áldozatnak érzem magam a Természet kezében. A terelõút pontján új biztatást kapunk, megértem Gethe figyelmeztetését... de már késõ. Szinte vonszolom magam, nem telnek a méterek.

Madarak csiripelése jelzi s köszönti a hajnalt, a felkelõ Nap fényt hoz nekünk, lekapcsolhatjuk a lámpákat. Zsotyek és Cejas eldübörögnek mellettünk, épp csak nem löknek fel minket. A Bányánál cseresznyézünk kicsit, s másodszor is irányba veszzük a Kozmáry-kilátót immár világosban. Iszonyatosan sárosak vagyunk, a pirkadatban látjuk vaddisznó által is irigyelhetõ ruházatunkat. Nagyon lassan közeledünk a megváltó Mátrafüred felé s az aszfalt felé.

A korán kelõ emberek már mozgolódnak, valaki már kerékpározik. Elhaladunk a kistemplom s a temetõ mellett, minden olyan békés, csak a lélek zihál. Már nincsenek szavak, nincs erõ s értelem, csak a küzdelem marad s a cél elérhetõvé válása éltet. Hosszú a kerékpárút, most ez is nehéz – hihetetlen fáradtsággal érünk az iskolába és mosolygunk. Igen mosolygunk. Ez a mosoly nem a túrának szól, nem az öröm indukálja, hanem a köszönet csalja az arcunkra. Köszönet a Rendezõknek, mert kegyetlen tényezõk mellett is kedvesek tudtak lenni, mert mindent beleadtak a túrába, hogy elviselhetõvé tegyék az embertelen körülményeket, amikor néhány õrült jobb szórakozást nem találva a Természet ádáz játékát választotta.
 

◄ Egy vizes éjszaka a Mátrában

Inkább vizes, mint csillagos túra ►