2003. szeptember 13., szombat


A csütörtököt és a pénteket a Mátraaljai borvidék szõlõtáblái között töltöttem egy puttonnyal a hátamon. Normális ember kétnapi puttonyozás után nem érez kedvet egy extra light-osnak nem mondható 60 km-es mátrai teljesítménytúrához. (Szerencsére én nem tartozom abba a halmazba...)4 órakor ébresztett a telefonom, adtam még magamnak 5 perc pihit, majd felkeltem. Ahogy fáradtan botorkálok a sötét szobában, még eszembe jut, hogy visszabújjak éji vackomba, és legalább 7-ig ne törõdjek a világ gondjaival. Gyorsan elhessegettem e gondolatot, és készülõdni kezdtem.
Falumból 5:30-ra értem Gyöngyösre egy jellegzetes (Mátra Volán) zöld-bordó csuklóssal, így sok idõm volt még. Kényelmesen bevásároltam, aztán beültem a váróterembe bogarászni a Mátra atlaszban a 60-as táv útvonalát.Gyöngyösrõl a 6:30-kor induló busszal (és néhány sporttárssal) utaztam Pásztóra. Negyed 8-kor szálltunk le Pásztón, a Csillag téren. Nekem ismeretlen volt Pásztó (ahol talán még sose jártam), ezért a többiekre bíztam magam, a starthely felderítését illetõleg.
A buszon még gondolkoztam, hogy bevállaljam-e a 60 km-es távot, ami ellen két érv szólt:- az elõzõ két nap szüret,- és az, hogy még ekkora szintemelkedésû túrára sohasem vállalkoztam, olyan 1900 m volt a legtöbb, és erre meg az volt írva: 3130 m.De aztán gyorsan összecsaptam a túranaptárt, hogy „egy életem, egy halálom, én a 60-ast megpróbálom...”, bár eleve kudarcra ítélt vállalkozásként éltem meg e döntésemet.
A nevezési lap kitöltésekor majdnem kiesett a toll a kezembõl, amikor egy szokatlan kérdésre került a sor. „Vegetáriánus-e ön?” Ilyet még nem láttam nevezési lapon. Meghökkenés után ikszeltem az Igen alatti négyzetbe.7:35-ös rajtidõvel és 37-es rajtszámmal indultam el Pásztó utcáin, hogy rövidesen elhagyjam a települést és a Muzsla felé vegyem az irányt.- Miért nem bírok én otthon maradni és pihenni? – kérdeztem magamtól.- „Úgy jó, ha mindig szenvedünk” – jutott eszembe válaszként egy PUF dal.
A Muzsla (1. ep.) kemény volt, mint a híre, igazolás után egy Sport szeletet nyomtak a kezembe, amihez útközben egybõl neki is láttam, jól esett. A Havas-csúcs (2. ep.) következett. Az elejétõl idáig ez a rész igen durva volt, nagyon kivoltam. Nagyon szomjas is voltam, de a Havas-csúcson terveztem csak, hogy kinyitom a hátizsákot, és eszek-iszok. A csúcson nem volt pontõr, egy számot kellett felírni az igazolófüzetbe. 18,5 km-nél, nagyon fáradtan huppantam le a csúcson. Ittam sokat, ettem is, és pihentem néhány percet. 1120 m szintet küzdöttem le eddig.Néhány km gyaloglás után Fajzatpusztára (3. ep.) értem, ahol az elsõ frissítõpont volt, nápolyit és kakaót is lehetett inni. Három nápolyit véve magamhoz folytattam a túrát.A Káva-csúcson (4. ep.) szintén egy számot kellett feljegyezni. Majd szinte szint nélkül jutottam el Disznós-kúthoz (5. ep.). Innen a leírás szerint „kisebb emelkedõ” következett, én mégis csak nagyon nehezen tudtam feljutni a Világos-hegyre (6. ep.), ahol ismét egy számot kellett feljegyezni ottjártam igazolásául.Mátrakeresztesen a kocsmánál (7. ep.) terülj-terülj asztalkám fogadta a túrázókat. Lehetett választani zsíros, vajas és lekváros kenyér közül, kefirt és szörpöt is lehetett fogyasztani. Itt benyomtam két szelet vajas kenyeret csalamádéval, hagymával és paradicsommal, majd magamba töltöttem két pohár citrom ízû szörpöt. Nagyon jól esett minden. 35 km-nél és szintben 1910 m-nél jártam ekkor, és egyre erõsebben kezdtem érezni az erõt magamban a sikeres teljesítéshez. A ponton nem sokat idõztem, hamar indultam tovább. Újabb 270 m szint és néhány km leküzdése után Fallóskútra (8. ep.) értem.Ezután következett az, amitõl elõre leginkább tartottam, az Ágasvár csúcsa (9. ep.). Akkor doppingoljunk be – gondoltam –, merthogy talán itt az ideje. Multivitamin pezsgõtabletta, Sport szelet, szõlõcukor és megkezdtem a csúcstámadást. A csúcson igazolás után leültem egy kicsit enni, pihenni, aztán megkezdtem a csúcsról az ereszkedést a turistaházhoz. 41,4 km-nél és 2530 szintnél jártam ekkor. Lenyûgözõen szép hegygerincen vezetett az ösvény az Óvár-csúcshoz (10. ep.), nagyon élveztem ezt a szakaszt. A csúcson ugyancsak egy felfestett számot kellett felírni. Hamarosan ismét Mátrakeresztesre értünk, ahol az a néhány sporttárs is lehagyott, akikkel többé-kevésbé együtt haladtam az elõzõ 10 km-en. Õk beleerõsítettek, én meg nem bírtam már növelni a sebességet.Ezután következett a mélypont. Besötétedett, lámpát vettem elõ. Egyedül voltam az erdõben. Most ezt nehezen viseltem. Mentem, éreztem, hogy lassú vagyok, pedig nagyon szerettem volna már Hideg-kútra (mozgó ep.) érni. Szél rázta a hatalmas tölgyeket, záporozott a makk, zenélt az erdõ. Egyszer csak fényt láttam a távolból. Túrázók, végre emberek – gondoltam. Elképzeltem, ahogy elemlámpájukkal az utat keresik. Lámpámmal jeleztem feléjük: kikapcs-bekapcs-kikapcs-bekapcs. Nem jött válasz. De nem is jöhetett, mert nem elemlámpa fénye volt az, hanem a pont tábortüze. Mindegy, végre embereket találtam, és ez jó volt. Megtudtam, hogy innen már csak 6,6 km van hátra. A sötétben továbbra is egyedül gyalogoltam a cél felé. Kissé ritkák voltak a jelzések a mezõn, mindig nagy megkönnyebbülés volt elhaladni egy mellett, és örülni annak, hogy biztos nem tévedtem el. Hamarosan szõlõtáblákhoz értem. Szakítottam egy fürt szõlõt, gondoltam, hogy biztos adna a terület gazdája egy fürtöt a megfáradt vándornak. Egy másik szõlõtáblából is szakítottam egy fürtöt, gondolván, hogy a másik szõlõsgazda is biztos szívesen adna egy fürtöt édes gyümölcsébõl a megfáradt vándornak. Aztán még próbálkoztam a 3. és a 4. szõlõsgazda szõlejében is, de sajnos azokon a táblákon már megvolt az idei szüret... Pedig azok a gazdák is biztos szívesen adtak volna gyümölcsükbõl a megfáradt vándornak...
Nemsokára beértem Pásztóra, ahol utolsó feladatként a sportpályát kellett megkeresni.
Ekkor történt az alábbi érdekes sztori:
Jön egy hölgy kerékpárral szembe:- Megtaláltátok a sportpályát? – kérdezte, pedig egyedül voltam.
- Nem, de én is azt keresem.
- Pedig délután már elmondtam, merre kell menni.
- De én csak most értem be a városba nemrég...
Összetévesztett valakivel, aki kisebb csapattal délután kereste a célt. Mindenesetre visszafordult velem, és egy darabig elkalauzolt, majd a további utat elmagyarázta.
Beértem a célba, az igazolófüzetemre érkezési idõnek 20:51-et írtak, menetidõnek pedig 13:16-ot. Nagy kaland volt, reggel még nem hittem el, hogy meg tudom csinálni.
Az oklevél (Arany János idézettel) és a kitûzõ átvétele után kezdtem foglalkozni azzal a problémámmal, hogy nem vittem hálózsákot, vonat, busz pedig aznap nem megy több. Gondoltam, hogy akkor alszok hálózsák nélkül. Mondtam a hölgynek, aki az oklevelet átadta, hogy ott szeretnék aludni. Ajánlott egy gyöngyösi túrázót, (akit ismertem), hogy ha még itt van, keressem meg, mert õt valaki hazaviszi autóval, és hátha még beférek. Ez a tipp bejött. Egy aranyos (és szép) fõvárosi lyány hozott haza az autójával hármunkat: az ismerõs gyöngyösi sporttársat, egy ismeretlen rózsaszentmártoni fiút és engem. Még egyszer nagyon köszönöm neki a szívességet.
A túra legnagyobb pozitívuma a szervezés és a jelzettség volt. Végig M betûvel jelzett útvonal, sok helyütt szalagozással megerõsítve, mindehhez jól használható leírás társult. Érdekes, hogy kábé 20 km-ig gondolkoztam, mit jelenthet az M betû... Pedig annyira nyilvánvaló...
Megérte elmenni, nagyon nagy élményt adott, és kitágult kissé a saját teljesítõképességemrõl alkotott határ is. Egy hónapja nem voltam teljesítménytúrán, már nagyon menni kellett.
 
Szõke György