2003. szeptember 13., szombat


Ez a túra futóedzéssel kezdõdik már a Keletiben, de végül siker koronázza fáradalmainkat.
Hárman indulunk neki Talpalóval és Hugival. A vonaton akkora a tömeg, hogy sehol nem találunk helyet. Közben egy ismerõs arc rám köszön az egyik fülkébõl. Láttam már sokat, de név nincs hozzárendelve. Végül – mint mindig, ha Hugival túrázunk – a bocipullmanban kötünk ki. Itt legalább van hely, tágas a tér, akár táncolhatunk is, de hajnali 6-kor kinek van kedve?! A kalauznõ is csak véletlenül vesz észre, de nem is annyira a jegy érdekli, mint inkább Talpaló „csordája”, amit a hátizsákra lógatva hord magával. Élénken érdeklõdik, hogy milyen állat az a masnis, és nagyon csodálkozik, mikor Talpaló közli vele, hogy az az állat, aminek púpja van, az csak teve lehet. Aztán a jegyeket is megnézi a rend kedvéért.
Selypen Talpaló szerint van vagy volt cukorgyár. Hugi bõszen bólogat. Majd 10 másodperc után kijelenti, hogy Selypen van vagy volt cukorgyár. Vigyorgunk. Nem sokkal késõbb a rend kedvéért megkérdeztem, hogy Selypen nincs-e véletlenül egy cukorgyár? Hát csak érdeklõdöm, most miért kell így rám nézni?! Késõbb azon vitatkozunk, hogy Szurdokpüspöki vagy Püspökszurdoki után kell leszállni, de senki nem akar segíteni. A mellettem ülõ enyhén illuminált úr is csak csöndben horkol és csuklik, ahelyett hogy figyelmeztetne, hogy leszálláskor vigyük magunkkal a túrabotokat is. Mi meg arra figyelünk, hogy szinte kiürül a vonat Pásztónál, csupa turista, és mégsem tudtuk a turistaigazolvány adta 4 fõnél nagyobb csapat esetén járó 50%-os kedvezményt kihasználni. Grrr... Mindezek okán sikeresen fent maradnak a Kilimanjaro botok. Na de mivel járunk ezentúl a Kilimanra?? Kicsit duzzogok ezen a rajtnál, ahol tömegek nyomorognak hosszú tömött sorokban, majd gondos fáslizásba kezdek. Alig 15 ismerõs üdvözöl (csak kettõnek tudom a nevét), majd rekordidõ – fél óra – múlva el is tudunk rajtolni.
Muzslával dicsérd a napot. Elõtte viszont kiderül, hogy minden út kocsmába vezet. Igen „kulturált” kocsmába. Ennél a vörösbornál csak Somlóvásárhelyen adtak ihatatlanabbat, de annyi bizalomgerjesztõ szempár mered ránk, hogy inkább lehúzom, csak menjünk már.
Féltem a Muzslától. 620 m szint 7 km alatt az én erõnlétemnek kicsit soknak tûnt. Nem is könnyû, de nagyon szép. Nem olyan unalmas hegymászás amilyenben már párszor volt részem. A szépségét még igazán az sem csorbítja, hogy felfele menet legalább 10x kell megállnom, mert a gyomrom elég nehezen akarja befogadni azt a "finom" bort, de végül nyertem, mert mégis bent marad. Út közben Talpalóra megint rájön az agymenés, és fennhangon énekli a kékülõ bokrok között a „Kék a kökény recece, savanyú mint a fene” kezdetû örökzöldet, és közben bõszen köpköd.
A fáslinak elõször a Muzsláról lefele jövet érzem értelmét, de akkor meg kezd lecsúszni, akármit csinálok vele. Gondolkodom a megoldáson, és rájövök, hogy vennem kell egy harisnyatartót. Hugi ajánlja, hogy keressek fel ez ügyben egy szexshopot (miért pont azt?). Elképzelem az eladót, mikor bemegyek, és túra céljára kérek egy pár vörös csipkéset...
A Nyikom-nyereg környékén faiskola vagy inkább óvoda lehetett valamikor, mert még most is ott állnak a dadusok. Ráadásul Tesco gazdaságos félék, jó sok cicivel.
A Nyikom-nyereg és Mátrakeresztes között a fenyõerdõben bordó a föld, de fogalmunk nincs mitõl. A mátrakeresztesi kocsmában teljes ellátásban részesülünk az igen aktív és nagyon kedves pontõr hölgy által, aki mindent megtesz a kimerült túrázók érdekében. Egyik pillanatban kenyeret ken, a következõben már pecsételni próbál. Én közben a nyakamat tornáztatom és a vállamat nyomkodom, de mire észbe kapok, már ott áll mögöttem és masszíroz. Ugyanitt összefutunk Bingóval és barátnõjével, akik a 40-es távon indultak, aztán véletlenül végigjárták a fél 60-ast, majd hogy még elérjék a vonatot, úgy döntenek, hogy átnyergelnek 30-ra.
Hidegkút felé némiképp elbizonytalanodunk, mert a térképen máshol van a Hidegkúti-hegy és máshol az azonos nevû ellenõrzõpont, és ez nem csak minket zavart meg. Egyre növekvõ csapat álldogál az úton ugyanez okból. De végül egy határozott tempóban repesztõ postás-trikós kolléga bekiabál a tömegbe: „Csak utánam, én már álmomban is odatalálok”.
Hidegkútig másra nem emlékszem, csak arra, hogy ugrálnak a szemem elõtt a csillagok. A Pilisi Trapp óta a térdem lefelé menetben nagyon kínoz. Most felfelé is, de annyira, hogy nem tudom hajlítani. Dühöngök és legszívesebben sírva fakadnék. A pontig vagy 2 óránkba kerül a kínlódásom.
A Hidegkút nevû mozgó ellenõrzõponton semmi más nem mozog, mint a pontõr, aki kaján vigyorral fotózza a lihegõ érkezõket, valamint az a jókora kõ, amit a kellõen elszánt és agyament emberek egyre feljebb görgetnek a beígért csoki ellenében. Megkérdezem, hogy tényleg csak görgetésért jár-e csoki. Válasz: nem. De nem látunk sehol semmit, így Talpaló megállapítja, hogy csoki senkinek nem jár. Erre végül mégiscsak kiborítanak a földre egy szatyornyi vegyes fajtát. Nem töprengünk, mindhárman kiválasztunk egy Kis Pisti szeletet. A Muzslára menet úgyis Kis Pistánénak neveztek a többiek, mert jobbról kerültem meg egy fát, mikor az út balról vezetett...
Továbbindulás után eszembe jut, hogy fölösleges a fásli, ennél rosszabb már nem lehet. Gyorsan letekerem. El is múlik rögvest minden fájdalmam. Hemm... Végül sikeresen (7:45 alatt...) teljesítettük a 26,4 km-t. Hurrá. Már megint én tartottam fel mindenkit, de kit érdekel, legalább beértünk idõben és kész.
Hazafelé Bingóval fennhangon megbeszéljük a vonaton a vízhólyagok és egyéb kellemes túra-mellékhatások tapasztalatait, hogy mindenki okuljon belõlük, majd Hatvannál elválnak útjaink.
Összefoglalva: tetszett. Tudtam, hogy tetszeni fog. Szeretem a pásztóiak rendezte túrákat. Ráadásul ez volt az elsõ ismétlésünk, úgy is mondhatnám, hogy éppen egy éve fertõzött meg minket ez a vírus, amit teljesítménytúrázásnak neveznek. Akkor még csak 15 km-t vállaltunk, és az is elég volt, mostanra már kicsit többet bírunk. Lényeg a fokozatosság. Bár én magamat nem mindig bírom, mert hol itt fáj, hol meg ott, de mire a végére érünk, már csak a szépre emlékezem.
 
© Lienka Katicabogarová