2009. május 16., szombat



A Vidróczky túrázója

Csetlik-botlik a Mátrába’,

Csetlik-botlik a Mátrába’,

Mert a jelzést nem találja.



Megyen a srác, megyen a srác,

Környös-körül át a susnyán,

Ugyan hol jut ki belõle,

Kerek erdõ közepébe.


(Népköltés)




A betyár mindenit, kedves rendezõség! Ez aztán betyáros volt...


A Szoros-patak völgyében futok lefelé. Kellemes a reggel. Egy kis zápor tisztítja a levegõt, jól érzem magam. Néhány perccel ezelõtt, 7 órakor rajtoltam a DÁTÉ panzióból. A kapuban még néhány utolsó utáni útbaigazítást kaptam a lelkiismeretes fõszervezõtõl, majd elkezdtem a 61km-es utazásomat egy földi paradicsomban, amit Mátrának neveznek...


Nem egy tömegtúra, az elején szinte alig találkozom valakivel. Azért pont annyian vagyunk, amennyien kell, hogy legyünk. A sárgán néha egy kicsit elbizonytalanodom, de egy mögöttem haladó túratárs idõnként helyrebillent. Ekkor határozom el, hogy nemcsak a jelzésekre hagyatkozom, hanem elõveszem a Mátra térképet, s folyamatosan követem, hol is járok. Ezt a túra során végig így csináltam, s nem voltak többé tájékozódási gondjaim, akkor sem, ha egy idõre néha elveszítettem szem elõl a turistajelzést. Az elején azért még voltak gyermekbetegségeim. A Három-csernél (remek darabok) mindenáron a jobb oldali földúton szeretnék elfutni, de szerencsére utolér a már említett túratárs, és áttessékel a helyes útra. Arra gondolok, ha egyszer majd az Úr ítélõszéke elõtt állok, ahol az evilági bûneimrõl kell számot adnom, vajon hogy tudom megmagyarázni, hogy a térkép szerint egyértelmûen az utat átmetszve enyhén balra kell tartani, én pedig azért sem metszettem át az utat, s mindenáron jobbra akartam tartani. Jó esetben is purgatórium lesz a vége, ha így folytatom, tehát jó lesz odafigyelni. Így aztán „térképforgató magyarként” haladok tovább.

Valahonnan jobbról bevág mögém egy „nordicos” túratárs, hogy honnan jött, ki tudja, de jön keményen, hallom a botok csattanását, ahogy egyenletes idõközönként az avarba fúródnak. A sárga itt meredeken emelkedik. Kicsit megnyújtom a lépteimet, s egy idõ után a doppler effektus segítségével nyugtázhatom, hogy a hangok kezdenek kissé távolodni, végül teljesen elenyésznek.


A napunk már egészen felkelt, s bevilágítja az erdõ talaját. 584 millió tonna hidrogént „éget” el másodpercenként, csak hogy mi kellemesen érezzük magunkat a teljesítménytúrán. Nem kell megijedni, van még egy pár milliárd évre való fûtõanyaga a „pincéjében”, egy darabig még nyugodtan túrázhatunk.

A Vörös-kõ-kilátónál akadok össze végre megint egy rövidebb távos túratárssal, akivel a túra során a sajátos nyomvonalak miatt még többször találkozunk. Egy nylon-szatyorral a kezében túrázik, kicsit mulatságos jelenség. A túra vége felé a piroson kérdezem meg tõle, amikor végleg elmellõzöm: bevásároltál? Veszi a lapot, nem sértõdik meg, csak az övtáskáját felejtette otthon.

Gyõzedelmesen bevonulok, s elfoglalom Mátraszentlászlót. Hadisarcként egy lekváros kenyérrel és egy pohár almalével is beérem, majd rohanok fel a meredek úton, újabb hódítások felé törve. A sárga-kék kereszt elágazónál gyönyörû virágoskertbe csöppenek. Lila virágú erdei holdviolák virítanak mindenfelé, amelyekbõl késõbb a Galyavár után, ha lehet, még többet látok, a ritkás erdõben tömegével nyílnak. Impozáns növény, még a levelei is nagyok szépek. Dicséret a gondos kertésznek, s mivel évelõ növények, remélem jövõre is gyönyörködhetünk benne. (Kerti növényként is ültetik, azért tûnt ismerõsnek. Meghatározás és info, a túra után, a Közép-Európa vadvirágai kis könyvecskébõl.)

Követem Smiró Ferit (a térkép szerint a Smiró Feri útján járunk). Na, õ is tudta, merre kell menni, mert ilyen mesebeli bükköst nem sokat látni, annyi szent. Hát még az akusztika. Mindenfelé madarak énekelnek, az egész erdõt egyenletesen betölti a hangzás, mintha csak egy megrendezett, színvonalas koncerten lennék, a legmodernebb dolby surround effecteket hallom, a kis mûvészek szinte a fülembe énekelnek, nyúzott, rendezetlen idegszálaim pedig hirtelen kisimulnak. Lentebb két futó rohan el mellettem, a szokásos üldözõboly, számtalan túrán találkoztunk már. A dicséretemet szerényen nyugtázzák. Egy darabig követem õket, de a Galyavárra való kapaszkodás közben megugranak. Keményen hajtok én is, a testemben szétáradó „lekvármolekulák” pedig simán felhúznak a hegyre. Mátraszentimre felé már gyakrabban találkozok túrázókkal, némelyikükkel össze is sodródunk, s beszédbe elegyedünk. Egy páros, akik egy darabig „üldöznek” a Galyavár után, most a zöldön lefelé haladva szembejön. Egy kis privát kirándulást tettek a parkban. Az ellenõrzõ ponton átmegyek Láng Vincébe (a fiatalok ezt most nem érthetik!!), s közlöm, ha minden jól megy, 1 óra múlva itt vagyok.


A Bagolyirtás – Fallóskút kör alatt kellemeset kocogok a széles sétautakon. Egy pár fiatalemberrel vetélkedek, de még jól megy a dolog, az „öreg” idõnként megmutatja, mit tud. A túra során sokszor elõfordul kisebb vetélkedés a túratársak között. Persze nem szégyen alulmaradni, hiszen azért nem „piskóták” indulnak a 61km-en. Visszafelé haladva a Z négyszögön találkozom egy kedves túratársammal, akivel valahogy két éve nem sikerült összeakadni. Õ már lefelé halad, s valahol a Vörös-kõ-bérc felé érem utol majd a piroson. A volt Ötházhután még szlovák szót is hallok az utcán. Két helyi lakos, egy idõs néni és egy fiatalabb hölgy beszélget szlovákul, ami nem meglepõ ugyan, de azért érdekes. Ami Láng Vincének soha, nekem most sikerül, bezárom a kört, a „hadisarc” 2x2 keksz.

A zöld négyszögön beérek a Csörgõ-patak völgyébe, ahol már azért kezdünk rendesen gyülekezni. Nem akarom a táj szépségét ecsetelni, de biztos vagyok benne, hogy az ország egyik legszebb részén haladok, ha szabad egyáltalán az ilyesmit viszonyítani, de elfogult vagyok és kész. Feltöltöm palackomat a Vándor-forrás tiszta, hûs vizével, ami késõbb majd a Zám-patak völgyében ment meg a szomjan halástól. Lefelé együtt haladok néhány túratárssal. Az egyikük egyedül „csinálta meg” a Bükk 900-as csúcsait. Le a kalappal, erre még nem mertem vállalkozni, pedig a szívem csücske a dolog. Még egy kicsit fejlõdnöm kell. A Turistajelzéstõl a tájékozódásig címû mûsorunkat hallották. Aztán a szokott módon leválok a társaságról, s lekocogok Mátrakeresztesig. Az Óvár vendéglõbe belépve a pincérnõnek azt mondom, ugyanazt kérem. Megdöbbenve néz rám, lehet, hogy nincs éppen humoros kedvében. A múlt vasárnap ugyanis erre jártam, kértem egy kávét, egy jégkrémet és egy ásványvizet, s most ugyanazt szerettem volna rendelni, s egy kicsit poénkodni. Lehet, hogy nem kellett volna? Egy kicsit testesebb, de nagyon szimpatikus túratárssal váltok egy pár szót, aki éppen a jól megérdemelt hideg sörét húzza le. Mire a barlanghoz ér, már ki is izzadja.

A Vidróczki-barlang igencsak eldugott helyen van, ha teljesen a közelében vagyunk, még akkor sem látni. Gondolom, régen még jobban benõtte a bozót a környéket. De ha rátaláltak volna is valami árulás folytán a helyre, ki merte volna megkockáztatni, hogy a betyár nyomába eredjen, az eredmény mindenképpen sok-sok korai árvaságra jutott zsandárgyerek lett volna, mielõtt kifüstölik. Felfelé haladva a piros kereszten, a legmeredekebb részen találkozom egy nem akármilyen kiránduló csapatattal. Félreállok, így van idõm megfigyelni õket, amíg elvonulnak. Számtalan kisgyerek van velük, igazi 1-2-3 éves pöttömségek, de nem csak velük, de rajtuk is. Van olyan apuka, akin elöl-hátul is lóg egy-egy csecsemõ. Kissé horrorisztikus látvány, ahogy lefelé haladnak a nyaktörõ meredeken. Szót váltok velük, s megjegyzem, hogy egyszer pici korukban én is elvittem a gyermekeimet egy kicsit keményebb kirándulásra (nem hosszúra!). Fogékony korban lévén, egy életre bevésõdött nekik az élmény, s örökre meg is utálták az egészet. Azóta mindkettõbõl „erdõkerülõ” lett. A nyílt részre érve, valóságos kis sziklagyepes botanikus kertbe érkezem meg (belépõjegy 0 forint). A többi növény közül kimagaslanak a lila virágú macskagyökerek (úgy látszik, a lila divatszín növényéknél.) El lehetne itt tölteni egy pár órát. De haladok tovább, pedig nagyon marasztalnak. A bokrok a ruhámba, hátizsákomba, bõrömbe kapaszkodnak, sõt az egyikük egy óvatlan pillanatban még a sapkámat is elcseni.


Valahol a Vörös-kõ-bércnél érem utol a már említett túratársamat. Õ képviseli számomra az állandóságot a teljesítménytúrázásban. Az éves országos pontgyûjtõ versenyt vagy megnyeri, vagy az elsõ 3 közt van évrõl-évre. A múlt héten az Ökopark 70-en indult. A célba érve az ugyanott meghirdetett éjszakai 15km-es távot is teljesítette, majd kocsiba ülve elhajtott Sárospatakra, s reggel elindult a Zemplén 50-en. Hát nem semmi, az biztos. Fáradhatatlan gyalogosként, de meglepõen nagy sebességgel rója útját. Ha majd egyszer a teljesítménytúrázóknak szobrot állítanak, Õ biztosan megérdemel egyet. De addig is marad kõbe vésve a lelkünkben, azzal a számtalan teljesítménytúrázóval egyetemben, akik hozzácsatlakoztak a túrái során. Õ ugyanis nem csatlakozik senkihez, hanem töretlenül rója útját, bármi is történik. Most hát csatlakozom hozzá, s egy darabig beszélgetünk. Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni az Ökopark 70-re, de továbbképzésem volt, amit sehogy sem tudtam kihagyni. Persze rengeteg érdekes dolgot hallottam ott is, pl. a dopaminról, ami a központi idegrendszer egyik legfontosabb ingerületátvivõ anyaga. A rendszeresen ismétlõdõ, pozitív élményt kiváltó tevékenységek hatására szabadul fel, s örömérzést vált ki. A kokain is ezt szabadítja fel, de az intenzív sport is, pl. a teljesítménytúrázás (s talán a jó zene is. Most, hogy ezeket a sorokat írom, háttérként az Eurovízós dalfesztivál döntõje megy a TV-ben. A legtöbb dal viszont egyetlen molekula dopamint sem szabadít fel az agyamban, sõt!) Talán ezzel lehet megmagyarázni azt a sportfüggõséget, ami jó néhányunknál fennáll. Más kérdés, hogy a sport bizonyos határok között hasznos, míg a kokain egy idõ után tönkreteszi az embert. Ha nem mehetek terepre, idõnként valóban szabályos elvonási tüneteket észlelek magamon. A kullancsok is szóba kerülnek. Nagy felelõtlenség úgy erõdbe járni, hogy valaki nem oltatja magát!!!!! A kullancscsípés utáni bõrtüneteket pedig nagyon figyelni kell, súlyos betegség lehet a következménye (pl. egy túratársunknak a lábát támadta meg a kikezeletlen Lyme-kór). Na de ezt mindenki tudja, mégsem lehet elég sokszor elmondani. Reggel pl. bementem a sûrûbe, s rövid idõn belül hemzsegtek rajtam a kullancsok. Szerencsére van egy tuti riasztószerem, az Autan, amivel a bõrömet (mindenütt!!) és a ruházatomat is alaposan lefújom. Idáig bejött, Aután-felhõ alatt, még sohasem volt kullancsom. Az oltásom viszont már régen lecsengett. Ez a beszélgetés arra inspirál, hogy újra felépítsem a védettséget, tehát, amint tehetem rohanok a dokihoz.


Közben a Zöld sávhoz érünk. Én a kerítés mellett szándékoztam lemenni, de a társam olvasott az itinerben egy jó kis földútról, némi kerülõvel. Én is olvastam róla a kivételesen alapos túraleírásban, de ez volt az a rész, ami már sok volt az én IQ-mnak. Egy idõ után elbizonytalanodom, visszafordulok, de Õ inkább megy tovább. Jobb most egy bozót, mint egy „fullextrás földúton” Gyöngyöspatán kötni ki, onnan már legfeljebb helikopterrel juthatok Szorospatakara, gyalog biztosan nem. Némi csetlés-botlás után meglepõen könnyen leérek az útra. Késõbb még találkozunk az Ágasvárnál, neki is bejött. Jövõre belevágok.

A Zám-patak völgyében kilométereken át nem látok senkit. Emberi szót is csak egyszer hallok, a sajátomat, amikor megbotlok egy kövön, de amit mondtam, azt ide nem lehet leírni. A táj csodás, bár a számtalan átkelés a patakon egy kicsit megvisel. Iramot menni reménytelen. Egyszer egy fekete tollú, közepes testû madarat látok a közelben elreppenni, a feje olyan pirosas. Nem vagyok egy ornitológus, de ilyet még soha nem láttam, az biztos. Az is lehet, hogy csak a kezdõdõ dehidratáltság játszik velem, és simán csak egy repülõ víziló volt. Javaslom megvizsgálni a Zám-patak völgyének faunáját, szerintem érhetik még meglepetések a kutatókat. Amilyen Istentõl, embertõl távol esõ hely ez, mint a Jurassic Park 2 patakvölgye, akár még a dínók is fennmaradhattak itt. Képzelgéseim közben a vadetetõhöz érek, ahol két nyájból eltévelygett bárányka szegõdik a nyomomba, akik talán már Patáról jöttek visszafelé, úgy elkavartak. Megunva a tétlenséget, Nagyparlagig felkocogok. Hosszú magányom után egy darabig élvezem a pontõrök szíves társaságát, akik sztárfotót is készítenek rólam. Betömök egy energiaszeletet, és még mindig nem értem, hogy tartalmazhat ez a kicsi ragacsos valami 800 kilokalóriát. Az elõbbi két futóval keresztezzük egy párszor egymást Mátrakeresztesig, idõnként némi társasághoz jutva. A Hidegkúti turistaházhoz érve egy szamarat pillantok meg a réten legelészni. Errõl jut eszembe, hogy milyen csacsi vagyok, ahelyett, hogy otthon ülnék a fotelben egy jó könyvvel, itt rohangászok az erdõben. Meg tudja ezt valaki magyarázni, miért teszem? Valaki nagyon megszomjazhatott elõttem, talán egy óriás volt, mert a Hideg-kút vizét teljesen kiitta. Sebaj, legyen túlélõtúra, régebben olyanokat csináltam. Nyáron, mobiltelefon, víz, kaja, térkép stb. nélkül, csak egy lépésszámlálóval az övemben, egy rövidnadrágban és egy pólóban bolyongtam ismeretlen erdõkben 10km-eket. Nem tudtam, hogy életveszélyben vagyok. Fiatalság,bolondság, az én életemben ez a kockázati tényezõ végleg elmúlt. Jöttek helyette mások, de ez már tényleg nem ide tartozik.

A pontõrök tanácsa alapján az új sárgán, két kráter között ereszkedem Keresztesre. két eredeti palócháznál kötök ki, majd futok tovább. Egyszer csak egy kiáltás késztet megállásra, simán elcsörtettem az ellenõrzõpont mellett. A Szovjet Emlékmû „árnyékában” már az almalevemet iszom, amikor beesnek az említett futók, s meglepõdve látják, hogy már ott vagyok. Az úton fut egy „nordicos „ srác, a pontõrök becsalogatják. Kiderül: nem „Vidróczkis”, de ha már így alakul, megvendégelik. Errõl jut eszembe a klasszikus vicc a vak nénikérõl, aki nem akart átmenni a túloldalra, de azért az úttörõk átkísérték. Leszaladok az Óvár sörözõig, a két futó továbbindul, mialatt én „külön bejáratú” koffeinmérgezést készítek elõ magamnak. Közben (nem a túrázók között) észreveszem 10 éve nem látott kedves barátomat, de mint egyes amerikai filmekben szokás lenni, üldöznek valakit, de amikor megfordul, akkor jönnek rá, hogy nem is õ az, én is így járok.


Bevágok a piros négyszögön, ahol egy héttel ezelõtt egy terepmotorost láttam simán felhajtani. Ágasvárig semmi különleges esemény, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy hátrálok ki a Kosiktanyáról, ahol a lapomat szerettem volna lepecsételtetni, de egy idõ után kicsit gyanús lett a dolog. Némi elmélet a pontõrökkel a jobb és bal oldal kapcsán a dolgok relativitásáról, majd indulok fel a zöldön. Jobb kéz felõl az óvár hatalmas tömbje magasodik rám. Ezt még egyszer felfedezem magamnak. Idõnként az õsi szervizúton haladok, látni a sziklában kikoptatott keréknyomokat. Az Ágasvárnál megint összefutunk egy páran, sok régi ismerõst is üdvözölhetek. Vár állott, most borzalom, hogy erre még fel kell menni. Minden kegyeletsértés szándéka nélkül eszembe jut Az erõltetett menet címû vers kezdõ sora, szabadon idézve: Bolond ki földre rogyván fölkel és újra lépked... (Hogy jutottak fel ide annak idején a páncélos vitézek, az rejtély.) A lift azért folyamatosan megy felfelé-lefelé, viszi a túrázókat. Felérve egyenesen egy fiatal pontõr karjaiba futok. Ma már sok ilyen arcot láttál ugye, mondom neki, elgondolva, milyen lehet egész nap a felérkezés pillanatában az eltorzult arcokat megpillantani. Azt mondja, látott már sokkal rosszabbakat is, mint az enyém, volt, aki levegõt sem kapott. Ez megnyugtat, mert levegõm az van sok, inkább a lábam kellene lecserélni.

Elteszem a térképet, itinert, s a piros jelzésre bízom magam, amiben nem csalódom. Csendesen utazok lefelé a hangulatos erdõben. Csak egy jelzés nélküli villás elágazóban bizonytalanodom el. De mire A Két út van elõttem, melyiket válasszam kezdetû népdal leforog a fejemben, az ösztöneim máris megszülik a helyes megoldást.


11 óra elteltével befutok Szorospatakra. Nem akarok senkit sem megbántani, csak a benyomásaimat írom le a helyrõl. Könnyen meglehet, hogy tévesen ítélem meg a látottakat. Balra a talán jobb napokat megélt volt ifjúsági tábor, most Erdei Iskola címû felirat függ rajta. Aztán szintén balra egy lepusztult, elhagyott magas épület, ki tudja mi volt, talán bányászlakások voltak benne. Jobbra megint két hasonló épület, nincsenek lepusztulva, de elhagyatottnak látszanak, errõl sem tudom, mi célt szolgáltak anno. Aztán a kanyarban a Mátra Szálló szintén leromlott épülete, letûnt korokról mesél. Idefelé jövet láttam az elhagyott bányaépületet és az útnak csak kis túlzással nevezhetõ köldökzsinór melletti nyomortelepet, s körülötte mindenütt szemét. De a szép természeti környezet, a város közelsége és a közeli horgászparadicsom egyszer talán még teljesen feltámaszthatja ezt a helyet, amiben a DÁTÉ üdülõközpont mûködése máris nagy szerepet tölt be.


Szorítok neked, Szorospatak!!!!



Szegedi József

Pétervására

„marton4”