2009. március 21., szombat



1.nap: Kékestetõ – Parádsasvár



A Mátrában futó túraútvonalat eredetileg II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk születésének 300. évfordulója tiszteletére 1976-ban az Országos Erdészeti Egyesület mátrafüredi csoportja építette ki és nevezte el Rákóczi turistaútnak. 2002-ben a Kékes Turista Egyesület további látnivalók bevonásával kibõvítette, meghosszabbította. A táv 42 km, (Gyöngyös és Parádsasvár közötti sárga sáv jelzés), útközben különbözõ megállóhelyek vannak, ahol más-más jeleket, rövid szövegeket kell egy kis füzetbe lejegyezni. Ez a füzet igazolásként szolgál, és a teljesítõ egy bronz jelvényt kap cserébe érte.


A kirándulás napján, szombat reggel elsõ dolgom volt kitekinteni az ablakon, milyen idõ vár ránk a túra során. Nagyon örültem, sütött a nap, rossz idõnek nyoma sem volt. Így boldogan és kíváncsian indultam útnak, hogy fog sikerülni a túra, hány résztvevõ lesz. Már Gyöngyösön a buszmegállóban csatlakoztak hozzánk, és Kékesen alakult ki a végleges létszám. Itt az ismerkedés és bemutatkozás bizony rövidre sikerült, mert a reggeli napsütést igen zord, hideg, szeles idõ váltotta fel. Úgy döntöttünk gyorsan elindulunk.


A sárga sáv jelzésen „gyors léptekkel” haladtunk, amit a jeges hó idõnként megakadályozott. Így sajnos az eredeti tempóhoz képest visszafogottan és óvatosan haladtunk lefelé a hegyoldalon. Elsõ megállónk a Sas-kõ volt. Az itt található emlékmûvet az I. világháborúban elesett turisták emlékére állították. Itt a megfelelõ jelzést többen füzetükbe leírták. Pihentünk néhány percet, majd továbbmentünk Disznó-kõ felé. Útközben szerencsére tiszta idõnk volt, ezért megcsodáltuk a gyönyörû kilátást. Utunk egy része szép sziklák mellett vezetett, melyeket - én legalábbis- szívesen megmásztunk volna, de sajnos szorított az idõ. A Disznó-kõnél találkoztunk más túrázókkal. Váltottunk velük néhány szót, leírtuk a jelzést és siettünk tovább. Kis társaságunk vidáman haladt, bár néhányan megjegyezték, hogy jobb lett volna, ha az útirány visszafelé, a Kékes felé lett volna meghirdetve. Õk voltak a csapat bátrabb és kitartóbb tagjai. Én úgy gondoltam, hogy a lejtõs úton szívesebben kirándulnak többen, mint fordítva. Remélem jó volt a megérzésem.


A Szent István csevicénél tartottunk egy hosszabb szünetet. Itt volt ideje mindenkinek megkóstolni a forrásvizet, és a szendvicsbõl fogyasztani. Utunkat tovább folytatva megérkeztünk Parádfürdõre. A helység ma már kiemelkedõ üdülõhely. Az itt található Rákóczi fánál, majd Parádon a Palóc háznál, - amirõl a ház idõs gondnoka szeretett volna „hosszabb” ismertetés adni, de sajnos csak pár percig tudtuk élvezni az elõadást - a jelzéseket a kis füzetbe szintén leírtuk, majd a fafaragó kiállítás bejáratánál is jegyzeteltünk egy kicsit. Utunkat tovább folytatva Parádóhutára érkeztünk. A Klarissza csevice forrás, amely itt folyik, szintén magas vastartalommal rendelkezik, és a környéken élõk, vagy kirándulók nagyon szívesen fogyasztják. Parádsasvárra érve a csapat két irányba folytatta útját. Néhányan, akik már egy kicsit elfáradtak a helyi Autós büfét támadták meg. A többiek elmentek a Sós cseri tetõ irányába, így teljesítve a napi túrát.


A kirándulás nagyon kellemesen telt, szerencsére az idõjárás is nekünk kedvezett, és mindenki élményekkel telve utazott haza.




Gedei Dóra