2022. november 27. vasárnap (47. hét) van, köszöntjük Virgil nevű olvasóinkat. Regisztráció! | Elfelejtette jelszavát?

Élménybeszámolók

Téli Mátra XL - 2009

2009. január 31., szombat



Itt kívül a hideg,

Az éhség ott belül,

E kettõs üldözõnk

Kínoz kegyetlenül;



Fázunk és éhezünk

S átlõve oldalunk,

Részünk minden nyomor...

De szabadok vagyunk!



Petõfi Sándor:

Farkasok dala (részletek)

Pest, 1847. január



Ez a második Téli Mátra XL-em. A tavalyi remek idõjárási és talajviszonyok között zajlott. Emiatt az idén sem számítottam valami nagy „durranásra”. Leszaladom a 40km-t és kész. Máris átadhatom magam a további kellemes, szombat délutáni elfoglaltságoknak. Nos, csalódnom kellett, ezúttal a hegy megkínzott egy kicsit. Talán megbosszulta a hûtlenségemet, ugyanis a tavalyi Mátrabérc-túra óta felé sem néztem. Na de ne menjünk a dolgok elébe...



7:26 Start!! Az idén nem sikerült korán kelnem, így a futók zöme már elviharzott, maradtak nekem a gyalogosok, hát végeláthatatlan elõzgetésbe fogok. Még jól megy, Mátraszentimréig 2 óra hossza alatt felszaladok (ha ez jó!!). Cipõm a tavalyi, egy kiváló Nike teremcipõ, ami úgy vonz magába minden csepp vizet, mint a forró szaharai homok. Sajnos bakancs, túracipõ nem áll meg a lábamon. Minden kísérletem, hogy magamhoz édesgessem õket, talán „ortopéd” lábam miatt, sorra kudarcba fulladt az évek során. A megvásárolt, de be nem vált márkás sportcipõimbõl, bakancsaimból akár kiállítást vagy üzletet nyithatnék. Szóval az az elképzelésem, hogy a Mátrában már alig van hó, mert már elolvadt, enyhén szólva naiv téveszme volt, hiszen az ország legmagasabb pontjai körül masszívan tartja magát a tél.


A januári, edzetlenségbõl fakadó forgóproblémáimat leszámítva, azért még „tépek” a hóban, de a csúszós cipõben persze dupla energiámba kerül minden lépés, ami majd késõbb még visszaüt. Most még jól érzem magam, sõt nagyon kellemes társaságom is akad, akivel futás közben lazán elbeszélgetünk, úgy jó 10km-en át. A fõ téma a környezetvédelem (nagyon aktuális, sõt még annál is „azabb”). Õ környezetvédelmi mérnök, így hát rögtön szükségét érzem, hogy kiselõadást tartsak neki a médiákból innen-onnan összehallott környezetvédelmi témákból. Nagyon szimpatikus srác, így remélem, azóta már megbocsátotta ezt nekem. (Többek között, a héten láttam a TV-ben Az utolsó kísérlet címû könyv egyik szerzõjét, egy riportmûsorban, aki szerint az 1960 után született korosztályok már biztos nem ússzák meg életükben nagyobb megrázkódtatások nélkül. Hû ez meleg volt, de 2 évvel megúsztam a dolgot. Azon gondolkodom, lehet, hogy mégis az a vérzivataros XX. század volt az emberiség legboldogabb korszaka, amikor a technikai civilizáció áldásait egyre szélesebb körben kezdték élvezni az emberek, de a számlát csak a XXI. században nyújtják majd be?) A rengeteg elõzgetés alatt egyébként is akaratlan!! fültanúja vagyok nagyon sok beszélgetésnek. Hihetetlen, de sokszor néhány mondatból egész élettörténetek tudnak kibomlani, komoly tanulságokkal. Galyán, bár csalnak egy rövidebb út felé, szinte egyedüliként felmászok a kilátóhoz. Lefelé menet meg is dicsér egy túratárs, hogy vannak még becsületes emberek. Pedig, ha tudná, hogy csak attól félek, hogy elkavarok, mert röhej!!!!!!!!!! egyszer úgy eltévedtem Galyán, hogy alig találtam ki belõle. Na de azért nem szívesen térek le a kijelölt útvonalról. Ez pedig nem mindig hasznos dolog az életben, különösen most, amikor ebben a „felforduló félben” lévõ világban már nincsenek kijelölt útvonalak. Jobb, ha mindenki tapos magának egyet, mert jobban jár, mintha valami hülye propagandát követ (persze a törvényes kereteken belül értem!!!) Ennyit a filozófiáról és a politikáról...


Közben a P+-hez érek, s a forgóm már a Pisztrángos-tóról álmodik. A csermely halkan zúg, de a pisztrángot sem játszva, sem sütve nem látom még sehol. Elõzgetek rendesen, de már nem meggyõzõ az iramom. Végre napsütéses tisztásra érek, révben vagyok. Itt aztán behabzsolok 2 mini szelet zsíros kenyeret, bánja kánya, a jövõ héten majd valahogy leadom a munkahelyemen a plusz kalóriákat. Megkeresem a férfi WC-t, a budi mögött már sárgállik a hó. Errõl jut eszembe a sárga kereszt, amit hamarosan metszenem kell a metszõ hidegben. A zsíros kenyerektõl megtáltosodva öngyilkos elõzgetésekbe kezdek felfelé. Már elõre elszopogattam 1 Ca és 1 Mg pezsgõtablettát, mert a lábam a csúszós cipõt állandóan ellensúlyozva mostanára már igen spasztikussá vált, de még nem görcsölt be. De ami késik, az ráér még. Egy túratársam viszont nem szopogatott semmit, annál inkább „szopik” (bocs) most, jellegzetes imádkozó testtartásban, a combjaira tenyerel. Nosza itt a mentõhelikopter, amely ledob a szájába a már említett 2 tablettából. Nyelve alatt bizsereg az anyag, s a fiatal szervezet már indul is. Elhagyom, így végül is nem tudom a végkimenetelt, de õt elnézve, biztos a „Happy End”. Felfelé menet egy kõlavinát látok, hatalmas kövekkel, mintha egy óriások által épített vár törmelékei hevernének mindenfelé. S a kövek a gravitáció (vagy a relativitáselmélet?) követelményeinek engedelmeskedve, cm-rõl, cm-re csak araszolnak lefelé évmilliókon át.


Na végre itt a K-, s kezdhetjük újra. Itt már mindenki minden lépést kiszámít és megfontol. De itt van már a törmelékhegy, megmenekültünk, hamarosan eljön a megváltás. De csalódnom kell, mert irtózatos hótaposásba kezdek, minden lépésnél emelkedett hangulatomban csak egy szót suttogok (néha hangosan is): „franc”. A kerítésre tapadt hóba egy srác felírja nagy betûkkel, hogy Lóri (nem én vagyok!!), s elé egy szívet rajzol. Jujj!


Az ellenõrzõponton megiszom az újabb teaadagomat. Van bennem már 2db Pocket coffe, 3 tea, 1db Burn (tuti ital!!), na és a reggeli kávé. S az enzimjeim simán elviselik, bár a lábam szerintem ettõl spasztikus (na meg a több hónapos kihagyástól). Elindulok, s egy nordicos srác majdnem ledöf. Elnézést kér, de megnyugtatom, ezek után csak jót tett volna velem, ha sikerül (haha). Azután, mint tavaly, rohanok a nordicosok után, de végül is a csúszós cipõ miatt besokallok. Leülök, magamba tömöm a maradék glukóz tablettákat és 1 normolyt port, ez aztán segít. Egyszer csak megy ki mindkét lábam alólam, s egy hatalmasat üvöltök, mert már-már úgy érzem, sportpályafutásom végére értem. Rosszalja is egy túratársam, akire rendesen ráijesztek. Így teszek szert egy jó kis társra, akivel a célig nagyjából együtt haladunk. A jeges szakaszokon határozom el, hogy a szintidõt elfelejtem, már csak egy célom maradt: a túlélés. Még egy kisgyerekekkel megtûzdelt „botos” családot is elengedek, ami azért egy picit „szégyen”.


Na de megszûnik végre a jég, s kezdõdik az üdítõ sár. Nem viccelek. A tavalyi Mátrabérc-túra elõtt mindig árgus szemmel figyeltem a meteorológiát, s ha egy kis esõt mondott, vagy éppenséggel sár volt, lasszóval sem... De ez a gátlásom valahol a Diós-patak völgyében kioltódott. Annál irtózatosabb sárral nem igen lehet találkozni sehol a világon, s persze a szokásos átázós futócipõben dagonyáztam át rajta. Azóta nem érdekel sem sáros cipõ, sem vizes zokni, tök mindegy, egy szempont van csupán, két lábon maradni. Ja, az elõbb a jégen botladozva jutott eszembe: biztos, hogy olyan jó üzlet volt az embernek a két lábra állás? A Földet a felszabadult mellsõ végtagunk közremûködésével lassan sikerül tönkrevágni. Kis hátrány csupán, hogy néha hasra kell esnünk, legalább láthatjuk közelrõl. (Visszaugrás a „környezetvédelemi témakörhöz.”)
Most aztán eljött az én idõm. Mint aki letépte... vágtatok a pocsolyákon át, ha kell a közepébe is lépek. Furcsa módon, mégsem leszek sárosabb, mint bárki más, aki annyira vigyáz. A társam is robog, küzd, 7 órán belüli szintidõ álma (sikerül neki!)


Végre itt a suli, s a szupergyors „kiszolgálás”. Közben bejelentik és díjazzák a leggyorsabb teljesítõt. Ki tudja miért, már megint nem én vagyok. Meg kell elégednem 6:46-os idõvel (tavaly 6:27). A tervem, hogy javítsak sikerült, az eredmény mínusz 19 perc.


A végén még „kifosztom” a térképboltot (vagy Õ engem! (bocs!)). Az árengedményen felül az elérhetõséget is megkapom, ami a Villányi úton van. Nem rossz kapcsolat, hiszen a lányom a környéken tanul, s egy kicsit neki is témába vág a dolog. Szlovákiáról szóló túrakönyveket veszek („vadi jók”!), az idei célom betörni a szomszédos országba, mert nekem, észak-magyarországi lévén, jó helyre esik. Január elején kiugrottam Losoncra, mert volt még egy pár ezer koronám a „matracban”, s szerettem volna elsütni, hiszen hamarosan szemétté válik. Beszédelegtem egy antikváriumba is (a könyvek egy jó része magyar nyelvû egyébként), ahol teljesült egy régi álmom. Egy „iszonyatosan” jó turistatérkép-gyûjteményre sikerült szert tennem, ami egész Szlovákia területét maradéktalanul lefedi. A turistautakon az átlagos teljesítési idõket is feltüntették, egy „zöldfülûnek” ez maga a paradicsom. Hogy a két ország közötti viszony megmérgezi-e vagy sem a magyarországi magyar turisták életét Szlovákiában, azt remélem, hamarosan megtudom!!!


Így pár ezer forinttal könnyebben (ne nálam romoljon!!!), de élményektõl terhesen hagyom el az aulát. Az élményeknek mára vége, gondolom én. De még vár egy meglepetés. Új gumi ide-oda, a kijáratnál megfeneklik a kocsim a sárban. Próbálom elõre, hátra, de semmi, csak pörög a kerék! De vannak még csodák. Egy közelben kocsijába pakolgató túratárs felfigyel a helyzetre. Elõbb lenyilatkoztat, hogy döntsem már el merre szeretnék menni, s aztán se szó se beszéd, mit sem törõdve azzal, hogy mennyi áldást kap majd a képébe, máris bepattan a kocsim mögé, s egyedül „kihúz” ill. kitol a sárból. Most amikor lépten-nyomon csalódunk az emberekben, hiszen lassan már egymásra sem bagóznak, ez egy jó idõre visszaadja a hangulatomat. A kezdõdõ hálálkodásomat pedig egy laza kézmozdulattal elutasítva, máris megy a dolgára. Vannak még közöttünk rejtõzködõ „ember emberek”. Köszönöm!!



Hazafelé menet újra keresztülszelem a Mátrát, az északi oldal felé tartva. Az út szélén még mindig rengeteg túratársat látok, ahol nem olyan rég még én is haladtam. Nagyon vigyázok rájuk, ahogy szerencsére a többi autós is teszi. Elszántan küzdenek az elemekkel és önmagukkal. Melengetõ érzés látni õket. A legtöbbjét nem ismerem, s talán soha nem is fogom megismerni, de úgy érzem, hozzájuk tartozom. Velük együtt küzdök a hóban, a jégen, mígnem mindnyájan a célba nem érünk.



„Fázunk és éhezünk ... de szabadok vagyunk!!”



2009.01.31.



Marton04

BEJELENTKEZÉS


SZÁLLÁSKERESÕ


településen

HIRDETÉS

Szállás AJÁNLATAINK

KIEMELT AJÁNLATNK

PARTNER

Jooble álláskeresés
Kékes Turista Egyesület

FACEBOOK

Google plusz One



GOOGLE KERESÉS

www matrahegy.hu

Az oldalt a Mátrahegy Bt. készíti és tartja karban, az oldalon szereplõ tartalmak kizárólagos tulajdona a Mátrahegy Bt.
Az adatok saját célra való felhasználása megengedett, további felhasználásra a készítõk engedélyét kell írásban kérni.

Impresszum

Oldal tetejére