2008. december 27., szombat



avagy a Harcitanga Küldetés




Itthon ülök a jó meleg szobában, forró teát szürcsölök. Gondolataim próbálom a jövõ heti munkára hangolni.


És egyszer csak megszólal a rádióba ACDC: High way to hell!!! Unalmasra szûkült szemem tágra pattan, arcom kipirul, légzésem felgyorsul. Ez az Hamahama! Gyerünk skacok!


Szemem elõtt turista emlékek lobognak a bükki túlélõrõl, és az 5T-rõl. Számomra ez a szám egybeforrt a „Legyen béke a szívetekben!” fogalommal, valamint az iszonyat izommunkát igénylõ, szivatós, kontroll nélküli teljesítménytúrákkal (amikor tényleg a Hülyeség szorgalommal párosul!).


Nagy sebességgel tollat ragadok hát, hogy az 5T-s élményeimet papírra vessem.


Már a bükki kalandozások után tisztázódott, hogy bizony megyünk Patára túlélni.


Nagy mellénnyel indultam neki a dolognak, épp csak a Karácsonyt felejtettem ki a számításból. A fincsi kis bejgliszezont. A mézeskalácsok, szaloncukik és egyéb finomságok csipegetését. A kilók pedig láthatatlan szellemként rakodtak a „nemesebbik felemre”. Éreztem, hogy ebbõl bizony nem jövök ki jól, így 26-án már nem ettem annyit! Lélekben készültem 27-re!


Szombaton reggel berakodtunk az autóba, majd elindultunk. Majd visszafordultunk, mert otthon maradt a telefonom. Gyöngyösön felvettük Györgyit. Majd elindultunk, és visszafordultunk egy fontos csapattagért. A neve: Jéger. Ezért valóban vissza kellett fordulni!


Na, szóval kis tekergésünk után autóztunk Gyöngyöspata felé, ahol az iskolában, vagyis a tornateremben volt a bázis. A megfelelõ alvórészleg kiválasztása után regisztráltattuk magunkat, és aláírtuk, hogy csakis saját felelõsségünkre veszünk részt a túlélésen. Megcsodáltuk a pólót is. Nekem jobban tetszik, mint a tavalyi!


Fél 12 felé elkezdte a szervezõk gyöngye, Attila az eligazítást. Minden elismerésem az övé, és csapatáé. Ilyen kaliberû dolgot összehozni nem semmi!!! A tõle megszokott sebességgel röpködtek a fontos mondatok és diák: 5 õrzött pont van, fontos az idõ, fakultatív pontok vannak, bedöglött a fénymásoló...


Utána pedig szélnek eresztett minket. Az iskola udvarán megkaptuk a menetleveleket. Csapatfotó most nincs?! Kár!


Nekünk is okozott kb. 3 másodperces fejtörést a Világosvár kontra Nagy -Kopasz elnevezés egyesítése. Ekkor éreztük egy kicsit a cartographiás térkép hiányát. De megoldottuk! Rövid taktikai megbeszélés után nekivágtunk az útnak.


Begyûjtöttünk bónuszpontokat: Bolyatanya, Máspataka. Dóri bevállalta a Mulató-hegyet. Az épp arra tébláboló helyiek biztos díjazták, hogy ennyi vallásos ember felment a dombra, ahol fõhajtással tisztelegnek a feszület elõtt. Pedig csak az évszámot próbálták kibetûzni a talpazatról. Hármas vagy nyolcas a vége?


Györgyi és én a Kis-dombi erdészház oszlopait csodáltuk, és közben vártuk Dórit, akivel itt volt megbeszélve a találkozó. De csak nem jött. Majd telefonon szólt, hogy lett egy kis elkavarodás, bozótharc, kerítésmászás, GPS jel az életében, de várjuk meg kicsit feljebb. Találka után felpörgettük a motort, ötödikbe kapcsoltunk, füstölt a túrabakancs talpa, és padlógázzal nyomultunk a vár felé.


És számomra itt következett be a túra legmélyebb pontja. Egy darabig még bírtam a tempót, amit a csajok diktáltak, mindenkit megelõzve, majd talán a Disznós-part után elfogyott a szuflám. Magamba szálltam, hátha újra erõre kapok, de egyre csak meredekebb lett az út, és egyre csak lemaradtam. Gondolataimban a szokásos mondat fogalmazódott meg: „Soha többé nem megyek teljesítménytúrázni!”, emellett fogadkoztam, hogy kevesebbet eszem, és egy vastüdõért kiáltottam. Az nem lehet, hogy még az elsõ ponthoz se érjek fel, én, nem eshetek ki... Aztán valahogy csak felértem! Persze a fantasztikus panoráma kárpótolt egy kicsit a szenvedésért. A többiek addigra ki is pihenték magukat. Megtaláltuk a pontot a legnagyobb bozótban és megkaptuk, hogy a harmadik õp. a Hidegkúti th lesz. Itt mondtam azt, hogy: „Gyerekek, János váránál én kiszállok!”. Nem akartam visszahúzó erõ lenni. 5 perc pihenõ alatt igyekeztem a legtöbb csokit és vudu löttyöt magamba tölteni. Aztán indulás!


János várát jelöletlen úton próbáltuk meg befogni. Keringtünk egy darabig, jöttek-mentek mellettünk az emberek és a dózer út csaknem akart elfogyni. Nekem az volt az érzésem, hogy mindig csak körbe-körbe megyünk. Közben csatlakoztak még páran hozzánk, akik szintén csak kb-ra tudták, hogy hol lehetünk. Kalandozásunk végén, csodával határos módon elértük a S – jelet, majd a Hidegkúti th-at. Forró tea volt a menü, aminek én baromira örültem. Mivel János várához csak nem értünk el, így mit volt, mit tenni, nyargaltam tovább a többiekkel a Kaszala- vagy Kaszab-rét felé (ahány térkép, annyi név!).


Györgyi ment elöl kemény tempót diktálva, utána Dóri, majd én. Itt már javában sötét volt és egyikünk sem szólt semmit, csak a kilométerekre koncentráltunk. Elég hamar odaértünk a ponthoz, ahol szintén egy kis életmentõ teát ihattunk a puttonyból. Útvonal-megbeszélés, csokievés, majd nyomás a Várhegyre!


Volt egy kis jeges szakasz a Z +-en, ahol nem gyõztünk a fákba, bokrokba és elemlámpánkba kapaszkodni. Visszaértünk Hidegkúti th-hoz, ahol – mákunkra – kaptunk megint forró teát. Nagy sebességgel elindultunk a sárga úton, majd Nagyparlagnál bejött a zöld négyzet, és mintha János vára lett volna elõttünk. Utána a hosszú, unalmas szõlõk között meneteltünk. És lassan felértünk a várhoz.


Itt Attila és Józsi volt a pontõr, de nem ez volt a meglepõ, hanem a Fõgurunk nyárias viselete. Egy szál pulóverben pontõrködött. Nem semmi, kemény legény!!! Kaptunk pár biztató szót és egy adó-vevõt. Ha már úgyis a Kecske-kõ felé megyünk, legalább vigyük el a pontõröknek! Dóri nem vállalta az utolsó küldetést. A térde...


Így hát nem maradt más hátra, mint elõre! Idõben még jók vagyunk, biztattuk egymást Györgyivel. Találkoztunk az Alföldi Logaritmusok nevû csapat egy részével. Szegényeket jól megfuttattuk. 40 percbe telt felérni a kõre, és 30 percbe leérni. Nem gondoltam, hogy végigmegyek!


Visszaérve Patára gyorsan leadtuk a menetlevelet (én úgy szerettem volna rajzolni a csapattagokról egy kis képet!), és leállítottuk a motort. Vége!


Késõbb nekiálltunk kajálni. Nekem továbbra is az egyik kedvencem a Salgó-féle paprikás krumpli forralt borral. Egyesek már az uszodába csobbantak, mások törölközõbe tekeredve vártak a szaunára. Ez jó ötlet volt a szervezõktõl! Én annak örültem a legjobban, hogy volt még meleg víz, és egy jót tudtam zuhanyozni! Lefekvés elõtt még kártyáztunk egyet, majd befordultunk a hálózsákba és alvás. Soha nem aludtam még egy légtérben kb. 200 emberrel. Megvan ennek is a varázsa! Volt, aki a kapuba horkolt, és volt, akire a szertárajtót csuktuk rá. De ilyenkor még ez is jó. A tornaterem közepén pedig dolgoztak. Kis asztalka, notebook, enyhe lámpafény. Utóbb kiderült, hogy a technika ördöge közbeszólt, és újra kellett rangsorolni a csapatokat.


Másnap reggel mi más, mint az ACDC szólalt meg ébresztõként, persze csak Enya után. Mindegy! Fanatikus lettem! Összepakoltunk egy kicsit, aztán mentünk jelképes reggelinket elfogyasztani. Pár szelet lekváros kenyér, és forró tea. Nincs is ettõl jobb!


9 körül kezdõdött az eredményhirdetés, de elõtte polgármesteri köszöntõ (szombaton elmaradt). Majd a végérõl kezdve sorolták a csapatokat. Hoppá, benne vagyunk az elsõ 20-ban. Yee, benne az elsõ 10-ben! És a vége az lett, hogy 9. helyen végeztünk. Nos, igen, talán egy kicsit bíztam a jobb helyezésben, de azért az elsõ tízben lenni sem rossz dolog!


Pár nappal késõbb nézem a honlapot. Rajta vannak az eredmények! Nem hagyott nyugodni a dolog, hiszen nem mentünk lassan. Sõt!!! És ekkor vágott belém a dolog. Eltaktikáztuk! Nem kicsit, nagyon! Az 5 õp. gyors érintése volt a lényeg, és nem a minél több bónuszpont begyûjtése.


Hát igen, nem hiába fontos az eligazítás és a szabályzatra való figyelés.


Na de majd Salgón...!




Gedei Katalin
Kékes Turista Egyesület