2008. július 13., vasárnap



...de csak nekünk, akiket az elmúlt vasárnap nem bénított meg az aznapi kánikula ígérete!



Szép számban gyülekeztünk a gyöngyösi buszpályaudvaron reggel, hogy az aszfalt gőze helyett a friss erdei szellőben fürdessük aznap arcunkat, frissítsük fel az egész heti hőségtől bágyadt fejünket. Megtelt a busz, hálaistennek mások is voltak, akik akkor a zöldbe igyekeztek, de a sok jó ember a kis helyen is elfért. A sofőr kissé morcos volt, mivel nem mindenki állt kötélnek a 200 Ft-os ajánlatára, de azért mindenkit felengedett a buszára.


Galyatetőn még 11-en csatlakoztak – Pásztóról, Tarról, Budapestről – néhányan közülük (a Mária-út zarándokai, stílszerűen) már este óta vártak ránk, a kápolna fölötti réten éjszakázva.

Örömünkre nyitva találtuk a kis templomot, ami szép keretet adott a hely történetéről tartott kis visszaemlékezésnek.

Hetven évvel ezelőtt, amikor e kápolna igénye megfogant, ünnepelt az ország; az Eucharisztikus Világtalálkozó és a Szent István-vándorlás nagyszerűsége emelte a nemzet öntudatát ritkán látott magaslatokba - de ahogyan ősszel teljesült a húszéves álom, orvoslást nyert a soha be nem gyógyuló seb és a Felvidéket nem a szomszéddal való megegyezés útján, hanem hatalmi erővel nyertük vissza, az már elővetítette a minden népre szenvedést hozó háborút. S négy évvel később, amikor e kápolna harangot kap, annak felirata már a Donnál harcoló hős fiaiért könyörög, s hangja is sokáig csak az elesetteket siratja. Ekkor született meg Kodály lelkében, s e kápolna harmóniumán a „Csendes mise, háború idején”.


Negyvenketten indultunk: akkora csapat, amekkorát túravezető legyen a talpán, aki átfog; én inkább segítséget kértem. S ahogy kértem, kaptam is: három harcedzett kéktúrás lány - Zsuzsa, Judit és Márti - rögtön felvállalta a „seprést”, összeírták a társaságot, s nekem már csak arra kellet figyelnem, hogy le ne térjünk a helyes útról...

Szokás szerint a gyerekek diktálták a tempót; a repperből épp mostanában rokkerré változott Balázs, a Kékes csúcsfutás legfiatalabb résztvevője, Attila és az örökmozgó Peti, aki biztosan nem lesz soha, sehol sem második!

Mátraszentistvánnál, nehogy az út elején sok időt vesszünk, a Vidróczki-csárda helyett inkább a Vöröskő-kilátót céloztuk meg – kivéve a Makóról érkezett Évát, aki tőlem szigorúbban vette a túramozgalom kiírását; nehogy az ottani OKT-bélyegző hiányában ne kapja már meg a Kodály-kitűzőt! A kilátó szépen ringott a szélben, a kilátás pazar volt, így hát Éva majd egy órát várt ránk a Szamár-kő alatt...

Mátraszentistván fölött szépen viruló réteken vágtunk át, két gyógynövény-szakértőnk össze is különbözött az egyik mályvalila virág nevén: vasfű, vagy vadmajoránna – bizonyára egy növénynek két neve, ebben egyeztek meg végül.

Ágasvárra már csak a gyorslábúakat engedtem fel, a rendezvényt már kezdtük lekésni, pedig direkt nekünk ígértek arborétum-vezetést, kínos... Mártinak itt – éppen jókor! – jutott eszébe, hogy a tavalyelőtti szurdoktúráért ígért második sört törlessze, amit én szerettem volna egy „speciálisan ágasvári” csokival megköszönni, de amint kiderült, jelen klimatikus viszonyok között ezt csak télen tehetem – így hát mostantól én tartozom, de remélem nem sokáig.

Ágasvártól már csak egy nagy ereszkedés Fenyvespuszta, a csapat csak egy gombánál állt meg: igazi pesze, határozta meg nyugat-mátrai nevén Judit, de nem szedtük le; maradjon valami e gyenge szezonban a csigáknak is.


Fenyvespusztán már hangoltak, elsőnek a kiskunlacházai fúvós-utánpótlás zengette meg a völgyet. Majd egy órán át szórakoztatták a fák alatt hűsölő közönséget; itt már kevésbé hűsített a szél és jobban besütött a nap, mint odafönt a bércen, de a fiatalok vidám zenéje megragyogtatta a szemeket. Ilyen hangulata lehetett vagy száz éve a Mátra túloldalán, a Gyökeres-forrás menti Nékám-szállásnál a vasárnap délutánonkénti zenés-táncos mulatságoknak, amiknek emléke még mindig él?!

Két túratársunk itt előreszaladt (bélyegezni kell még Taron is...), kettővel viszont itt bővült a csapat: Sipi és Angéla már a hajnali busszal feljöttek Galyára, hogy mindennek szépen megadják a módját. Meg aztán Angéla eddigi csúcsa ennél jóval kisebb táv volt, szóval előrefutott, hogy le ne maradjon. Rajta kívül is volt néhány kezdő és újrakezdő társunk e napon, akiket az igyekezetük és a „seprők” nagyobb gond nélkül célba is juttattak. Remélem, büszkék most magukra, 18 km nem csekélység!

Pörgött a műsor: szép gondolatokat hallottunk az Országos Erdészeti Egyesület főtitkárától, két zeneszám között Márai erdő-dicséretét tolmácsolta egy jó orgánumú előadó, a főszervező, Szabó Lajos erdőmérnök minket is köszöntött, szóval nagyon jól éreztük magunkat, de egy turista sosem üríti fenékig a gyönyör poharát, alig leül, indul is tovább..., irány az arborétum!


Számomra Tuzson János kertje volt a nap csúcspontja, mivel azt Vámos Károly, egy igazi erdész – és helytörténész! - mutatta be nekünk. Sajnos itt is időkorlátot szabott nekünk a menetrend, így röpke félórát hallhattuk az ódát az alapítóról és az erdőről, aminek végén elsóhajtotta a vágyát, ami egy olyan világ, ahol az erdész munkájának nyolcvan százalékát az erdő gondozása jelenti, s csak a maradék huszat kell fakitermeléssel foglalkoznia...

Azt remélem – és hiszem – ,hogy ebben mi civilek tudunk neki segíteni; minket nem kötnek gazdasági, sem politikai motivációk, nekünk a párbeszéd a lételemünk, célunk csak az lehet, hogy megértsük őket, s hogy ők megértsenek minket.


S az a világ, ahol beszélgetnek egymással az Emberek, az tud áldozni a holnapért és nem hagyja elpusztítani az erdőt.


Detk, 2008. július 15.




mervalaci



U.i.: Órák óta itt ücsörgök a gép előtt, s majszolgatom azt a mézes-mandulát, amit Fenyvespusztán vettem. Közben sokszor eszembe jutott Szűcs Ferenc, az a méhészember, aki ott oly nagy szeretettel mesélt a kis rovarokról és csodálatos világukról. Ezért, ezekért a találkozásokért és az ilyen Emberekért lett számomra emlékezetes élmény az idei „Muzsikál az erdő”, az Egererdő nagyszerű rendezvénye.

Isten tartsa meg őket e jó szokásukban!