2008. július 13., vasárnap



...de csak nekünk, akiket az elmúlt vasárnap nem bénított meg az aznapi kánikula ígérete!



Szép számban gyülekeztünk a gyöngyösi buszpályaudvaron reggel, hogy az aszfalt gõze helyett a friss erdei szellõben fürdessük aznap arcunkat, frissítsük fel az egész heti hõségtõl bágyadt fejünket. Megtelt a busz, hálaistennek mások is voltak, akik akkor a zöldbe igyekeztek, de a sok jó ember a kis helyen is elfért. A sofõr kissé morcos volt, mivel nem mindenki állt kötélnek a 200 Ft-os ajánlatára, de azért mindenkit felengedett a buszára.


Galyatetõn még 11-en csatlakoztak – Pásztóról, Tarról, Budapestrõl – néhányan közülük (a Mária-út zarándokai, stílszerûen) már este óta vártak ránk, a kápolna fölötti réten éjszakázva.

Örömünkre nyitva találtuk a kis templomot, ami szép keretet adott a hely történetérõl tartott kis visszaemlékezésnek.

Hetven évvel ezelõtt, amikor e kápolna igénye megfogant, ünnepelt az ország; az Eucharisztikus Világtalálkozó és a Szent István-vándorlás nagyszerûsége emelte a nemzet öntudatát ritkán látott magaslatokba - de ahogyan õsszel teljesült a húszéves álom, orvoslást nyert a soha be nem gyógyuló seb és a Felvidéket nem a szomszéddal való megegyezés útján, hanem hatalmi erõvel nyertük vissza, az már elõvetítette a minden népre szenvedést hozó háborút. S négy évvel késõbb, amikor e kápolna harangot kap, annak felirata már a Donnál harcoló hõs fiaiért könyörög, s hangja is sokáig csak az elesetteket siratja. Ekkor született meg Kodály lelkében, s e kápolna harmóniumán a „Csendes mise, háború idején”.


Negyvenketten indultunk: akkora csapat, amekkorát túravezetõ legyen a talpán, aki átfog; én inkább segítséget kértem. S ahogy kértem, kaptam is: három harcedzett kéktúrás lány - Zsuzsa, Judit és Márti - rögtön felvállalta a „seprést”, összeírták a társaságot, s nekem már csak arra kellet figyelnem, hogy le ne térjünk a helyes útról...

Szokás szerint a gyerekek diktálták a tempót; a repperbõl épp mostanában rokkerré változott Balázs, a Kékes csúcsfutás legfiatalabb résztvevõje, Attila és az örökmozgó Peti, aki biztosan nem lesz soha, sehol sem második!

Mátraszentistvánnál, nehogy az út elején sok idõt vesszünk, a Vidróczki-csárda helyett inkább a Vöröskõ-kilátót céloztuk meg – kivéve a Makóról érkezett Évát, aki tõlem szigorúbban vette a túramozgalom kiírását; nehogy az ottani OKT-bélyegzõ hiányában ne kapja már meg a Kodály-kitûzõt! A kilátó szépen ringott a szélben, a kilátás pazar volt, így hát Éva majd egy órát várt ránk a Szamár-kõ alatt...

Mátraszentistván fölött szépen viruló réteken vágtunk át, két gyógynövény-szakértõnk össze is különbözött az egyik mályvalila virág nevén: vasfû, vagy vadmajoránna – bizonyára egy növénynek két neve, ebben egyeztek meg végül.

Ágasvárra már csak a gyorslábúakat engedtem fel, a rendezvényt már kezdtük lekésni, pedig direkt nekünk ígértek arborétum-vezetést, kínos... Mártinak itt – éppen jókor! – jutott eszébe, hogy a tavalyelõtti szurdoktúráért ígért második sört törlessze, amit én szerettem volna egy „speciálisan ágasvári” csokival megköszönni, de amint kiderült, jelen klimatikus viszonyok között ezt csak télen tehetem – így hát mostantól én tartozom, de remélem nem sokáig.

Ágasvártól már csak egy nagy ereszkedés Fenyvespuszta, a csapat csak egy gombánál állt meg: igazi pesze, határozta meg nyugat-mátrai nevén Judit, de nem szedtük le; maradjon valami e gyenge szezonban a csigáknak is.


Fenyvespusztán már hangoltak, elsõnek a kiskunlacházai fúvós-utánpótlás zengette meg a völgyet. Majd egy órán át szórakoztatták a fák alatt hûsölõ közönséget; itt már kevésbé hûsített a szél és jobban besütött a nap, mint odafönt a bércen, de a fiatalok vidám zenéje megragyogtatta a szemeket. Ilyen hangulata lehetett vagy száz éve a Mátra túloldalán, a Gyökeres-forrás menti Nékám-szállásnál a vasárnap délutánonkénti zenés-táncos mulatságoknak, amiknek emléke még mindig él?!

Két túratársunk itt elõreszaladt (bélyegezni kell még Taron is...), kettõvel viszont itt bõvült a csapat: Sipi és Angéla már a hajnali busszal feljöttek Galyára, hogy mindennek szépen megadják a módját. Meg aztán Angéla eddigi csúcsa ennél jóval kisebb táv volt, szóval elõrefutott, hogy le ne maradjon. Rajta kívül is volt néhány kezdõ és újrakezdõ társunk e napon, akiket az igyekezetük és a „seprõk” nagyobb gond nélkül célba is juttattak. Remélem, büszkék most magukra, 18 km nem csekélység!

Pörgött a mûsor: szép gondolatokat hallottunk az Országos Erdészeti Egyesület fõtitkárától, két zeneszám között Márai erdõ-dicséretét tolmácsolta egy jó orgánumú elõadó, a fõszervezõ, Szabó Lajos erdõmérnök minket is köszöntött, szóval nagyon jól éreztük magunkat, de egy turista sosem üríti fenékig a gyönyör poharát, alig leül, indul is tovább..., irány az arborétum!


Számomra Tuzson János kertje volt a nap csúcspontja, mivel azt Vámos Károly, egy igazi erdész – és helytörténész! - mutatta be nekünk. Sajnos itt is idõkorlátot szabott nekünk a menetrend, így röpke félórát hallhattuk az ódát az alapítóról és az erdõrõl, aminek végén elsóhajtotta a vágyát, ami egy olyan világ, ahol az erdész munkájának nyolcvan százalékát az erdõ gondozása jelenti, s csak a maradék huszat kell fakitermeléssel foglalkoznia...

Azt remélem – és hiszem – ,hogy ebben mi civilek tudunk neki segíteni; minket nem kötnek gazdasági, sem politikai motivációk, nekünk a párbeszéd a lételemünk, célunk csak az lehet, hogy megértsük õket, s hogy õk megértsenek minket.


S az a világ, ahol beszélgetnek egymással az Emberek, az tud áldozni a holnapért és nem hagyja elpusztítani az erdõt.


Detk, 2008. július 15.




mervalaci



U.i.: Órák óta itt ücsörgök a gép elõtt, s majszolgatom azt a mézes-mandulát, amit Fenyvespusztán vettem. Közben sokszor eszembe jutott Szûcs Ferenc, az a méhészember, aki ott oly nagy szeretettel mesélt a kis rovarokról és csodálatos világukról. Ezért, ezekért a találkozásokért és az ilyen Emberekért lett számomra emlékezetes élmény az idei „Muzsikál az erdõ”, az Egererdõ nagyszerû rendezvénye.

Isten tartsa meg õket e jó szokásukban!