2022. augusztus 18. csütörtök (33. hét) van, köszöntjük Ilona nevű olvasóinkat. Regisztráció! | Elfelejtette jelszavát?

Élménybeszámolók

A második Mátrabércem

2008. április 19., szombat

Szétázott emlékek és gondolatok a 2008-as Mátrabérc teljesítménytúráról

Tavaly voltam elõször a Mátrabérc túrán. Amint beszámoltam róla a gyerekeknek, vejem rákérdezett: S jó volt? Igen – feleltem – mert sikerült teljesíteni, de egyébként nagyon furcsa nap volt - talán az emberi kapcsolatok hiányzottak nekem belõle, mindenki megszállottan rohant elõre, mint egy versenyen...

A múlt héten másodszor vettem részt e túrán. Számomra most ez az év legnagyobb teljesítmény-kihívása, tehát az elõzõ napokban (sõt hetekben) sûrûn fordult be hozzám a téma. Fizikailag ugyan elég erõsnek érzem hozzá magam, de a víz, a só, a cukor és egyéb tápanyagok hiányát nagyon meg szoktam szenvedni ilyen hosszú úton. A segédeszközöktõl, mint a túrabot, térkép, leírás irtózom, mert gátolják a szabadságomat, így ezeket csak akkor használom, ha már nagyon bajban vagyok A lényegesebb persze itt a mentális felkészülés: eljutni oda, hogy alázattal (de kishitûség nélkül!) gondoljak a Hegyre... Ez most annyira sikerült, hogy már este összepakoltam, amire eddig még nem nagyon volt példa. Erre ugyan fõleg Eszter ösztökélt, valamiért Õ még tõlem is komolyabban vette a dolgot.

Rajt, esõben
A szokottnál korábbi kelés, a borús ég és a busznál gyülekezõ fiatalok miatt mégis elhatalmasodott rajtam a bizonytalanság: mit keresek én itt tulajdonképpen?!
Nem volt társam, mert nem akartam senki terhére lenni. Abban bíztam, hogy ha már nagyon rosszul esik a monotónia, majd csak akad a közelemben valaki, akire „ráakaszkodhatok”. A rajtban volt egy-két ismerõs, épphogy köszöntem nekik, és indultam is a hegynek a cseperészõ esõben. Magamhoz képest erõsen kezdtem, mégsem tudtam a többiekkel lépést tartani. A Gazos-kõnél kerültem velük egy sebességi osztályba, mert a többség lelassult, így innen már inkább én elõzgettem. Ekkorra már kicsit át is áztam, pedig Eszter kölcsönadta a kabátját, ami elvileg sokkal esõállóbb, mint az enyém (jelen teszt szerint fél órával bírja tovább...). Tulajdonképpen volt nálam esõköpeny is, amit az elején a magamfajta sosem vesz fel, késõbb meg már minek... (s ahogy láttam, az ilyen „magamfajta” erõs többségben volt ott éppen).

Harc a magánnyal
A Jóidõ-nyaknál ért utol Csaba, akitõl megtudtam, hogy Gyuriék – akikre titokban azért számítottam - nem nagyon közelednek, valami akadályozza õket. Elkezdtem fényképezgetni, hogy elvonjam a figyelmem attól, ami még rám vár, s ez a húzás bejött, többen is rám csodálkoztak. A fényképtémák nem voltak túl izgalmasak, a szemerkélõ esõben réglátott emlék-nyomokat kutattam: a Jóidõ-kút az elsõ festõ-túrát, a Szederjes-tetõ környéke pedig azt idézte fel, amikor ennél jóval komolyabb esõben itt fejeztük be a kékfestést (s most megnyugodva láttam, hogy ennek ellenére elfogadhatók a jelek, nem folytak meg). Az elsõ panorámakép a Domoszlói-kapunál tárult elénk: hömpölygött át a pára a nyergen, fölötte egy kristálytiszta levegõréteg, amit a szakadozó esõfelhõk között beragyogó Nap tett élõvé. Elõttünk sûrû sorban kígyózott a tömeg az Oroszlánvárra, hátrébb a Kékes is felmutatta a tornyát. Sajnos csak percekig tartott eme idill, amint leértünk a nyeregbe, elkezdett sûrûn esni, csaknem zuhogott. A kínált vizet nem is fogadtam el – egyébként is kortyolgattam az otthonról hozott magnéziumosból – s nekivágtam az emelkedõnek. A közepén kiderült, mégsem ártott volna egy szusszanás, mert kezdtem visszacsúszkálni. Egy kisebb szédülést csak azért nem követett hátraesés, mert az éppen mögöttem lévõ túratárs megtámasztott. Valahogyan felkecmeregtem, az esõkabátos pontõröket is csak hangjukról ismertem meg: Józsi és Zsolti sok túrámat színesítette már, de ennyire még nem esett jól a közelségük. Állítólag itt is éjszakáztak, mégis jókedvûek voltak, még ily vizesen is – vannak figurák ebben a csapatban is! Az útleírás, ami a zsebben már erõsen málladozott, s alig tudtam egészben kiszedni, itt kapott csak esõvédelmet (kicsit késõn).
Valamit nassoltam gyorsan, aztán tovább! A Markazi kapuig jól haladtam, néhány velem azonos erõben lévõ sporttárs tempóját figyelve. Onnan a Sas-kõig viszont a hegyoldalban húzódó keskeny ösvény nem kedvez a szabad tempónak, minduntalan feltorlódtunk, sokat vesztettem e néhány kilométeren. Kékesre tavalyhoz képest 20 perc hátránnyal érkeztem (ez az egy idõ maradt meg bennem, amúgy nem méricskéltem - elég volt az aktuális emelkedõvel megküzdeni...).

Itt a Kékes!
Most is Karcsiék voltak a ponton, s a levesük és a találkozás öröme fel is dobott egy idõre (ezúttal is köszönöm!). Gyuriék még mindig sehol, pedig bõ negyedórát vakarództam ott (közben Csaba kiszállt, mert félt egy újabb homloküreg-gyulladástól). Vacogva indultam tovább, de már nem egyedül: Zolival társultam, akit itt hagyott az eddigi társa. Lekocogtunk a Sombokor borzasztóan szétcsúszkált oldalán, de a Csór-hegyre már megint egyedül érkeztem, mert Zolit a térde nem nagyon engedte. S miután a Szép-kilátóig már többet ácsorogtam, mint mentem, elköszöntem tõle (megígérte, hogy Galyán kiszáll, nem teszi magát teljesen tönkre). Ezt a szakaszt a beázott mobiltelefon tette még emlékezetessé; egy rövid csöngéssel átment folyamatos fényképezési üzemmódba, s néhány másodperces ütemben fényképezgette zsebem tartalmát: 84, nem túl tartalmas kép készült, amíg sikerült kikapcsolással leállítani a szerencsétlent (egyúttal megszakítani az ismert távoli világgal a kapcsolatomat...).

Galyatetõ elõtt haraptam egy kis kenyeret, kolbásszal, ez volt a reggeli-ebéd, ami már nagyon hiányzott. A bisztróban megpiszkáltattam a vérnyomásom egy kávéval, s ezáltal lassan helyreállt a normális tempó is. Elállt az esõ, sõt a Nap is ránk-nézett helyenként, hirtelen szépnek tetszett a világ. Ennek hatására Mátraszentlászlónál befordultam egy teára, utána felkerestem az árnyékszéket is, sõt onnan kilépve rögtön Gyuri hátát pillantottam meg, tehát egy pillanat alatt megszabadultam minden feszültségtõl: most már mehetünk! Sajnos Gyuri nem volt túl jó állapotban, kicsi esélyt adott nekünk, hogy elérjük Keresztesen a pontzárást (amirõl én eddig nem is tudtam!). Így Ágasvár felé megint magamra maradtam, mert nagyon megijedtem, hogy lekapcsolnak (azt sejtettem, hogy késõ van, szintidõn belülre érni már rég nem reménykedtem, de az megrémített, hogy ne tudjak végigmenni). Verõfényben, már csak lábszárnál vizes nadrágban rohantam, ahogy bírtam Keresztesig, ahova 2 perccel zárás elõtt érkeztem: hú!

Hajrá!
Még egy kávé, s a patakátkelésnél összeverõdött kis csoporthoz csatlakozva - megint esõben, sõt az ég dörmögésétõl kísérve - vágtam neki az utolsó szakasznak. Egy GPS-es, kicsit szószátyár túratárssal még futtában felvilágosítottunk két elbizonytalanodott kiskatonát a feladás fizikai elõnyeirõl és lelki hátrányairól, aztán gyorsan elvesztettük a jelzést. Kétségbeesésre re nem volt idõ, visszafordulni nem bírok, s mivel most szerencsém is volt, párszáz méter iránymenet után (amirõl a GPS-es többször le akart téríteni) megint az úton voltunk!
A Nyikom forrásnál egy bokatörött lányt „petrencerúdra” ültetve hoztak visszafelé társai (9-en voltak, s mind visszafordultak a Muzsla alól!), s én újra nagyon megszerettem a fiatalokat.
A Nyikom-réttõl már csak kétféle embert láttam: aki botra támaszkodva próbált elõrejutni, meg aki bot nélkül, háromlépésenként berogyva szenvedett. Megmarkoltam én is a nyilván nekem odakészített faágat, amit innen egészen Püspöki határáig el nem engedtem. A Muzslán is csak annyira lassítottam, hogy megköszönhessem a pontõröknek, hogy megvártak, aztán uzsgyi, nehogy bennem maradjon valami!
Lefelé Ládi Pista szólított meg; eszembe hozva, hogy mintegy öt éve ugyanezen a ponton találkoztunk, amikor én szokás szerint már rohantam a cél felé, Õ pedig kilenc éves fiát és annak barátját gardírozta ugyancsak arrafelé. A srác most nekiindult a Bércnek, de Kékestõl tovább már nem vállalta a sárdagasztást. (Úgy látszik, vannak dolgok, amiket nem lehet pusztán lendületbõl véghezvinni...)
Amikor kiértem az erdõbõl, a Napgolyó éppen eltûnt a horizont mögött, s az ég alja csodálatosan tiszta színekben tündökölt. Bár a cipõm sárban cuppogott, ebben a ragyogásban azt is alig észleltem!
A falu szélén még elkaptam a már utcai cipõben várakozó Bércesi Gabi néhány bajtársi szavát és pillantását, amik még egyet emeltek rajtam.

S itt a vég(e)!
Az iskola világába érve alig tudtam tájékozódni: olyan hirtelen lett vége a magányos küzdelemnek..., meg sem kérdeztem az eredményt (oly mindegy, hány perccel léptem túl a szintidõt, végigmentem, ez a lényeg!). A díjátadó srác pátyolgatása szerint (elrakjam az oklevelét?!) elég rongyul nézhettem ki... Egy kis mosakodás, s indult is a busz Gyöngyös felé.
Kilenc is elmúlt, ahogy hazaértem: a mobilt alkatrészeire szedni, hadd száradjon, fürdés, vacsora az asztalon. Eszter kotorászás közben egy kitûzõt talál a nem-használt pohárban: hiszen te idõre teljesítetted!?! mutasd az oklevelet – 12.59!!!, akkor most már ehetünk...

Jó volt? – kérdezte másnap a vejem. Nem tudtam neki egyértelmûen válaszolni.
Egy kérdés foglalkoztat azóta is: kinek való ez a teljesítménytúra, kit várnak ide a rendezõk?

Aki most itt elindult, megtanulhatta, hogy ez egy kemény küzdelem, amiben csak magára számíthat. Elsõsorban egy lelki erõpróba: a Te dolgod, és senki mást nem érdekel, hogy képes vagy-e féken tartani a gyengeségeidet, egy pillanatra sem feledni a célt, és végig megõrizni a reményt, vagy feladod valahol.
(Idõt kaphatok? – lihegi valaki mellettem a Csór-hegyre érve. Ott! – mutat a pontõr egy madzagra kötött ceruzára...)

Megcsontosodott csatalovakkal lehet így bánni, de ide fiatal csikók is jönnek!
Talán rájuk is kellene figyelni, a „nyeretlen kétévesekre”. Felemelõ és tiszteletre méltó, ha egy ember megpróbálja önmagát felülmúlni. Megérdemli a többiek támogatását, hogy érezze, hogy nincs egyedül ezen a nagy hegyen; ezen a világon...
Engem bánt, ha ezt egy rendezõ nem érzi át; akkor miért csinálja?!



Detk, 2008. április 30.

Lejegyezte a 780. r. sz. versenyzõ (Merva László)

BEJELENTKEZÉS


SZÁLLÁSKERESÕ


településen

HIRDETÉS

ELFOGADÓHELYEK

KIEMELT AJÁNLATNK

PARTNER

Jooble álláskeresés
Kékes Turista Egyesület

FACEBOOK

Google plusz One



GOOGLE KERESÉS

www matrahegy.hu

Az oldalt a Mátrahegy Bt. készíti és tartja karban, az oldalon szereplõ tartalmak kizárólagos tulajdona a Mátrahegy Bt.
Az adatok saját célra való felhasználása megengedett, további felhasználásra a készítõk engedélyét kell írásban kérni.

Impresszum

Oldal tetejére