2008. április 06., vasárnap



Az elmúlt hétvégén különös túraélményem volt.


Néhány héttel ezelõtt elképzelhetõnek tûnt, hogy az idén végre részese leszek a csíksomlyói búcsúnak. Keresvén a csatlakozás lehetõségeit, bukkantam a Mária-úti zarándokok nyomára. Idõközben rájöttem, hogy ez most még nem aktuális, de legalább szerettem volna azokkal találkozni, akik mennek (ráadásul úgy, ahogy én is szeretnék majd egyszer: gyalog!).


A Mária-út (www.mariaut.hu) Mariazell és Csíksomlyó között épülõ magyar zarándokút, melynek a Budapesttõl keletre tartó szakaszán zajlik éppen a próbazarándoklat (vagy ahogy mi mondanánk, a bejárás).

Április 1-jén, a Normafa melletti Szent Anna kápolnától indultak el néhányan, hogy egy-két hetes szakaszokban hozzásegítsék Ildikót (aki mellesleg teljesítménytúráink többszörös résztvevõje is) nagy célja beteljesítéséhez, hogy Pünkösdre elérje a magyar Mária-kultusz legkeletibb búcsújáróhelyét. Útközben igazi zarándok-szemmel figyelhetik a sokszor végigtervezett, kisebb szakaszokban többszörösen bejárt utat, visszaigazolják, vagy módosításra késztetik õket a mostani tapasztalatok.


Szombaton reggel a lõrinci templom elõtt Molnár Zsolttal vártuk õket, hogy belekóstoljunk e különleges túra hangulatába, s ha tudjuk, segítsük õket a Mátraalján.

Négyen voltak, két fiatal és két idõsebb, két nõ és két férfi, négy vidám, kiegyensúlyozott ember, akik Isten bizonyosságával áthatva rendületlenül haladtak az Úton: Dominika, Ildikó, János és Pali. Kísérõik közül néhányan itt váltak le, s az elõzõ este hazautaztak, de rajtunk kívül is akadt erre a napra két új útitárs, Kati és Karcsi jött most Pestrõl. Aznapi célunk Ecséden és Nagyrédén keresztül Gyöngyös volt, elég határozott útvonal-elképzeléssel. Jánoson, aki e szakasz szervezõje és Palin, a térképészeti felelõsön látszott, hogy jól felkészültek, nemcsak fejben, de autóval is alaposan bejárták már a terepet.


A várost a Zagyva-hídon hagytuk el, ahol Zsolt rögtön útvonal-módosítást javasolt: hagyjuk az aszfaltot, menjünk inkább a gáton, aztán majd találunk egy átkötést. S mivel kerékpárral volt, engedélyt is kapott a felderítésre, de nem bizonyult egyértelmûen nyerõnek az ötlet. Én egy temetõi kitérõt iktattam be, részben azért, hátha van egy hátsó kapu, amellyel rövidíthetünk, de fõleg a tavaly odatemetett munkatársam sírját akartam felkeresni. Utat a temetõn át nem leltem, de a sírt sikerült megtalálnom, s kicsit elbeszélgethettem szegény Lajossal.

Az országutat nemsokára elhagyva, a kisgombosi öreg tölgyes tanösvényének elsõ állomásánál tartottuk az elsõ pihenõt, s rájöttem, ez nem egy teljesítménytúra: akkor állnak meg, amikor valamelyikük fáradni látszik, s akkor indulnak tovább, amikor jól esik... Persze, ez már az ötödik napjuk volt, közeledtek a századik km-hez, volt idejük egymás gyalogszokásait kiismerni.
Rövidesen elértük a Hatvanból Rózsaszentmárton felé vezetõ, pirossal jelzett utat, melyet három éve éppen mi, a Hérics és a Kékes turistái festettünk fel (nem is felejtettük el ezt hangsúlyozni!). Sajnos a Mátraalja nem csábítja gyaloglásra az idegent a turistaútjaival, s a helyiek is ugyancsak elszoktak a közlekedés e módjától (mindenhol megnéztek maguknak minket; abból az irányból rég nem láthattak gyalogosokat jönni, pláne hátizsákkal! Na, majd megszokják!). Reméljük, egy-két év múlva az új jelzésen nemcsak „idegenek”, de a helyiek is közlekednek majd; például a lõrinciek és a rédeiek az Ecséd melletti Szentkút-völgyi Szûz Mária kápolnához, ahol minket oly nagy szeretettel fogadtak! (Zsolttal elõtte próbálkoztunk Rózsaszentmárton és Gyöngyöspata felé téríteni a csapatot, de õk tudták, miért inkább ezt a szép, új templomocskát választották. Reméljük, a patai templom sem marad ki a végleges útvonalból...). Nagyon komoly és elszánt, de amellett szívélyes emberekkel találkoztunk itt, akiknek láthatóan az életcéljuk a kegyhely kiépítése; most éppen zarándokszállást terveznek, amit napkollektorokkal és egy szélkerékkel fognak ellátni! S ilyen finom gulyást sem ettem mostanában (fõleg templomban!).

Innen esõben folytattuk az utat Nagyréde felé. Mivel közülünk még senki nem lelt igazán esõálló kabátot és cipõt, a rédei presszóba sûrû elnézés-kérésekkel merészkedtünk be, de nagyon kedvesen fogadott minket a pultoslány és a törzsközönség is (õket is csak az esõ verte be ide), s rövid ismerkedés után egyikük fel is ajánlotta, hogy hétfõn elviszi az egész csoportot Kecskemétre, ami ugyan nem esik útba, de legalább lesz egy kis pihenõ! S lett forralt bor is, igazi rédei rizlingbõl...

Visszanyerve túrakedvünket, az esõre már nem is hederítve felkerestük még a szépen rendben tartott, Szent Imre tiszteletére emelt templomot (ha arra jársz, keresd meg Kalkuttai Szent Teréz üzenetét!), majd a gyöngyösi földút melletti keresztnél imával köszöntük meg a napot.


Másnap Szabina lányom is velünk tartott, és egy újabb Mária-utas zarándok, Laci is csatlakozott a csoporthoz. Indulás elõtt voltak a Barátok templomában a reggeli szentmisén, ahol megtudták, hogy az atya is készül Csíksomlyóba, s most elõször vesz majd részt a katolikus magyarság e nagyszerû seregszemléjén. Ez a megható találkozás megalapozta a nap hangulatát: bár a Sár-hegy – nevéhez híven – most igazán vendégmarasztalónak bizonyult, a tetõre kiérve a gomolygó páratömegbõl idõnként feltáruló panoráma lelkes magyarázatra késztette Jánost, akinek a Pipis-hegyen volt valamikor az elsõ munkahelye. Nagy elismerést keltett a tanösvény is: lelkemre kötötték, hogy adjam át köszönetüket Molnár tanár úrnak és társainak!

A déli harangszó az abasári templomból éppen felért a hegyre, amikor megpillantottuk a Szent Anna kápolnát (sajnos megint megrongálták; a villámhárítót is kitépve a falból mászott fel valaki a toronyhoz, s szaggatta le a rézburkolat egy részét...). A tó is szép volt, megint van benne víz.


Innen - a Rákóczi-utat elhagyva - az abasári borúton indultunk a Doboci-lapos felé. Kisütött a Nap is, a fûben a törpe nõszirmok, tavaszi héricsek és még sok más, számunkra névtelen virág rázta le magáról a vízcseppeket. Társainknak természetes volt ezt a szépséget dallal megköszönni, s milyen örömmel tették! S mivel Szabinkát is bevonták a kórusba, egyedüli hallgatója voltam a színeket üdvözlõ indulójuknak...

Elérve Pálosvörösmartot, egy borkóstolásnak éreztük idejét, s amint ezen tanakodtunk, megszólított minket a szélsõ házból egy asszony. Kiderült, hogy õ is Csíksomlyóba készül, bár azt még nem tudja, mikor sikerül összejönni egy buszra-való társaságnak. Bort ugyan nem tudott adni, de így a vize is nagyon jól esett mindenkinek.

Az erõmûvi tó tápcsatornája mentén mentünk a volt laktanya kerítéséig. Ezt sajnos egy pocsolyás, rossz úton kellett megkerülnünk, de aztán a mûutat elérve, a szõlõk menti füves úton gyorsan haladtunk a markazi faluszélen álló kápolnáig. Egy kis pihenõ után itt elváltak útjaink: a zarándokok a tavat délrõl kerülve a régi posta-úton indultak tovább Domoszlóra, mi pedig a buszmegálló felé vettük az irányt.

E két nap nemcsak egy szép emlék számunkra, akik találkoztunk a Mária-út elsõ zarándokaival, sokkal inkább egy reménybeli kapcsolat olyan igaz emberekkel, akik az Út révén minket is segíthetnek, hogy értelmesebbé és teljesebbé tegyük az életünket.


Utóirat: Másnap kérdezõsködtem felõlük az egyik domoszlói munkatársamnál. Természetesen találkozott velük: nyilván finnek – gondolta, mert ott minden idegenrõl ez jut a helyiek eszébe - de aztán feltûnt neki, hogy milyen jól elbeszélgetnek egy nénivel: hát akkor turisták, de ilyen késõn indulnak a Mátrának..., tõlem tudta csak meg, hogy Domoszló mostantól zarándokszállás is!




Merva László