2008. április 06., vasárnap

Heves-Borsodi-dombság... Ó-Bükk... Vajdavár... több néven is illetik ezt a szelíd dombok övezte, de számos meredek, sasbércszerû hegyet is magába foglaló, az embert oly könnyen megérintõ, sokak által mégis méltatlanul mellõzött tájat... a homokkõvidéket. Számomra itt kezdõdött minden, ami a természethez köt... itt élt erdészként nagyapám évtizedekig, erre barangoltunk együtt megannyiszor... Nem volt, nem is lehetett kérdés: a Kékes Turista Egyesületnek eme nyílt túráját én vezetem.

De miért is „hazanézõ” túra? Azért, mert éppen az ilyen elfeledett, nem felkapott, de viszonylag közeli vidékeket és látnivalókat szeretnénk jobban megismerni és megmutatni másoknak is túráink során. Népszerûek is ezek az egynapos kiruccanások az egyesületben, vendégek is rendszeresen jönnek – nem volt ez másképp most sem. A szervezéssel nem kellett foglalkoznom, Rajki Marika most is – mint mindig – megtervezte és megszervezte a programot, nekem csak a túravezetés maradt: Tarnaleleszrõl némi látnivalók érintésével átvezetni a csapatot Istenmezejére, hogy utána Váraszón és Pétervásárán is körülnézhessünk. Az eredeti útitervben a Leleszi-völgy, majd Vállóspuszta szerepelt, de ez bizony 24 km lett volna, ami nem fér bele az idõbe. A térképet otthon böngészve lerövidítettem, de még így is 20 km várt ránk nagyrészt jelzetlen utakon – na persze ettõl földmérõként (és túravezetõként) nem illik megijedni.

Negyed nyolckor indultunk Gyöngyösrõl egy különös busszal: egy Iveco alvázas, Kombi Skate felépítményes, 32 személyes járgánnyal. Rendben lévõ gép egyébként ez, de egy dolgot sehogy sem értettünk rajta: a jobb elsõ ülést csak a motortéren átmászva lehet megközelíteni. Nem baj, van köztünk tesitanár is, õ ült oda. Bõ egy óra alatt értünk Tarnaleleszre, itt a kocsmában az ügyes-bajos dolgok elintézése és némi folyékony muníció magunkhoz vétele után keltünk útnak. 600 métert mentünk a fõúton, majd a 31-es kilométerkõnél jobbra fordulva, a keskeny Petõfi utcán hagytuk el a falut, és nemsokára a Leleszi-patak völgyét északról övezõ fûpárnás dombokon kígyózott kalandvágyó csapatunk. Az éjszakai esõ utáni párásság érezhetõ volt, de a környezõ dombok így is szemet gyönyörködtetõ keretet rajzoltak a tájnak. Utunk elsõ állomását, a Nagy-kõt is felhõsipka borította még. Megközelítésének módja egyébként, hogy a Mocsolyás- és a Darázs-patak közötti gerincen kell maradni és kitartóan követni az északnyugati irányú, ösvénnyé szûkülõ utat. Elõbbi patak völgyén túl, jobbról idõnként elõbukkant a fák közül szürke felszínével a Kis-kõ zárt sziklagyepe. A Nagy-kõ melletti kis nyeregbe érve azonban balra néztünk, hiszen ott pózolt elõttünk a maga megkapó monumentalitásával hazánk legnagyobb homokkõsziklája, a valóban Nagy (közel 100 méter magas) kõ. Fölszuszogtunk a tetejére, ahonnan most a Mátra és a Bükk sziluettje ugyan nem látszott, de így is fenséges, álmélkodásra és ábrándozásra csábító ez a hely. Jó példája emellett annak is, hogy bizony néha a legérdekesebb dolgok kedvéért érdemes letérni a turistaútról.

Tartottunk pár perc pihenõt, majd némi bozótos után – szerencsére ez így a tavasz elején nem volt vészes – újból rátértünk a Nyilazó-tetõ felé vezetõ útra. Nevéhez és felépítéséhez híven (nagyrészt különbözõ keménységû homokkõ alkotja e vidéken az alapkõzetet) az elõzõ napi és éjszakai csapadék ellenére az út alig-alig volt saras, hiszen a homokos talaj könnyedén elnyeli a nedvességet. Nyugodt tempóban hullámvasutaztunk a Külsõ-Berek-hegy gerincén, az akácos után immár cseres-tölgyesben. A Szállás-verõ-hegy elõtti nyeregben ágazott el az az út, amelyiken a túra rövidebb verzióját képzeltem el. Kicsit elõrementem körülnézni, de az egykori szekérút annyira be volt nõve dzsindzsával, hogy gyorsan döntöttem: inkább tovább a gerincen, és a hosszabbik, de az eredetinél még mindig rövidebb utat célozzuk meg. Elhagyva a Macskalyuk-hegyet is egy dózerút kanyarodott mellénk, ezen haladtunk tovább. Pár száz méter múlva viszont vadul elkezdtem böngészni a nálam lévõ kétfajta térképet és a GPS-t is, de sehogy sem sikerült rájönnöm pontos helyzetünkre. Mindegy, mondtam, a lényeg az, hogy tudjuk: merre akarunk menni. Így megfordultunk az erdészeti úton, és ellenkezõ irányban harántoltunk rajta a hegyoldalban. Amikor az út kezdett rossz irányba fordulni, Pinczi Gyurival gyorsan döntöttünk: leoldalazunk a meredek völgyoldalban. Kalandos rész következett, melyet a Háló-lápa mély árkán való átmászás, majd egy szûk kerítéslyukon való átbújás „koronázott meg”. Itt már tisztában voltam pontos helyzetünkkel, és a lassan kiszélesedõ völgyben hamarosan az Itatótanyához jutottunk.
Némi tanakodással megbeszéltük, hogy inkább a másfél kilométerre lévõ következõ megállónknál, a tóparton pihenünk egy nagyobbat és fogyasztjuk el elemózsiánkat. No, itt megszenvedtünk az eddigi „sártalanságunkért”: a fenyves által árnyékolt, agyagos úton csúszkálva, lassan kapaszkodtunk fel a Felsõ-Bõcs-fõ gerincére, ahonnan a csapat több részre szakadva érkezett meg a Hosszú-völgyi-tavak legfelsõbbikéhez. A hangulatos horgászhelyen elõkerültek a flaskák, a batyuk és leöblítettük az út nem létezõ porát, pótoltuk az elégetett kalóriákat. Mivel a csapaton látszódtak a fáradtság jelei és Istenmezeje is még több mint 8 km-re volt jelentõs emelkedõk mögött, azt javasoltam, hogy hagyjuk most ki az ottani látnivalókat és csorogjunk le az erdei mûúton Váraszóig, ahova áthívom a buszt, ezzel be is hozzuk idõhátrányunkat. Senki sem ellenkezett, így a tó vizében letisztítottuk bakancsainkat, közben a nap is kisütött, és a tavak mellett, rügyezõ füzesektõl és bimbózó pitypangoktól kísérve jókedvûen, anekdotázva baktattunk e kicsiny település fontos mûintézményéhez, ahol ismét sikerült pótolnunk folyadékhiányunkat. A kicsiny falu kicsiny temploma, a XII. században épült és jórészt ma is eredeti falain álló Péter-Pál templom szerényen áll õrt a házak fölött – várva a vándort, aki ismerni akarja hazáját, csodálni a régiek idõt álló alkotásait... aki nem tud betelni a hely hangulatával. Mi sem tudtunk, ezért kívül-belül, elöl-hátul alaposan szétnéztünk e szent helyen, így gyûjtve magunkba több évszázados élménymorzsákat.

Buszra szállva gyorsan átsuhantunk Pétervásárára, amit a környékbeliek nemes egyszerûséggel Péterkének hívnak, mintegy becézve hazánk legkisebb városát. A település mérete inkább egy nagy falura, mintsem városra emlékeztet, viszont tagadhatatlanul központi szerepet tölt be a környéken. Dombon álló kéttornyú temploma a magyarországi romantikus építészet szép példája, ezt közelrõl is megnézhettük, ill. az onnan nyíló pazar kilátást a Tarnamenti tájra. Innen átsétáltunk a XVIII. században épült barokk Keglevich kastélyhoz, amely ma mezõgazdasági középiskola. Arányos épülete, szép díszterme és Fazola Henrik jegyezte kovácsoltvas kapui figyelemre méltóak. Hazafelé indulva a város szélén még megálltunk a busszal, hiszen Varga Károly fazekasmûhelyébe is betekintettünk, akinek szemet gyönyörködtetõ alkotásai mellett sikert arattak kis mangalicái és kutyakölykei is. Köszönjük ezt Vargáné Nagy Marikának, az õ ötlete volt, hogy ide is betérjünk.

A tervezett idõben, hat óra elõtt tíz perccel értünk Gyöngyösre, ahol további közös és élvezetes „hazanézõ” túrák reményében vettünk búcsút egymástól. Köszönöm az együtt töltött napot 12 vendégünknek és egyesületünk 20 tagjának – ígérem, túrázunk még együtt ezen a vidéken.


Simon Péter
Kékes Turista Egyesület