2022. augusztus 18. csütörtök (33. hét) van, köszöntjük Ilona nevű olvasóinkat. Regisztráció! | Elfelejtette jelszavát?

Élménybeszámolók

Mátrahegy 40 - 2008

2008. március 08., szombat



Seprûként indulva, felmosórongyként befejezve

Kicsit rövidebben, kicsit savanyúbban... De akkor is a miénk!



Sokat gondolkoztam ezen sorok megírásán, igencsak felemás érzelmeket váltott ki belõlem a szombati Mátrahegy teljesítménytúra. A tavalyi jól sikerült seprést ismét bevállalva, nagy örömmel indultunk el reggel Mátrafüredre annak ellenére, hogy esett a mennyei manna. Háromnegyed nyolcra érkeztünk le Melákkal, Dömével és Kriszpivel. Döme és Kriszpi rövidebb távot választott napi penzumnak, míg Sanyival kiegészülve hárman vártuk, hogy eljöjjön a mi idõnk, és a mezõny után iramodhassunk. Mintegy egy órás szöszölés (reggelizés, beöltözés) után 8:46-kor indultunk utunkra, azaz 46 perccel a hivatalos rajtzárás után.


Alig iramodtunk neki, mikor Sanyi már bele is kezdett szórakoztatásunkba, ami egész nap kitartott, némelyik viccére visszagondolva még most is padlót fogok. A Muzsla-tetõ kaptatóján (a 10 km-es táv siratófalán) sok embert elõztünk a rövidtávosok seregébõl. Az ellenõrzõpontra érve máris hiányzott egy csóka, dörgésünk nem volt, hogy hova lehetett elveszni a túra elsõ 2,5 km-én. (Most utólag, hogy böngészem az eredménylistát, látom, hogy az ominózus rajtszám el sem indult a túrán. Errõl sem a pontõrök, sem mi nem tudtunk, hogy volt egy „ugrás” a számok között. Ha tudtuk volna, nem keressük, hogy hátha megjelenik majd a következõ pontok egyikén.). Mielõtt továbbindultunk volna, beöltöztünk, mert elkezdett esni az esõ.


A Sástó felé, a Rákóczi-forrásnál útba kellett igazítani egy rövidtávos anyukát a lányával, mert hiába olvasták az itinert, nem sikerült eltalálniuk, hogy merre is kellene továbbmenniük. Megjegyzem, hogy az itiner szerintem tökéletes, az alapján elvárható, hogy mindenki követni tudja a jelzéseket. A következõ pontra érve a közértben vettem elemeket a fejlámpámba, mert az elõzõ este az lemaradt a bevásárlási listáról. Gyors regisztráció után célba vettük Lajosházát, ahova végigkísértek minket a kisvasút építésének hangjai. Útközben egy túratárs még megelõzött minket, aki utánunk indult. Lajosháza után egy rövid kaptató után már majdnem fent is voltunk Köves-bércen, mikor utolértünk egy hölgyet. A társa valahol kódokat gyûjtögetett, õ nem is tervezte, hogy erre a pontra fel fog jönni, csak az itinerét küldte. Mindenesetre a lapról lehúzták a pontõrök, hogy ne várjunk rá, mert õ csak valahol a Galyatetõ felé vezetõ úton fog visszatérni túratársához. Mialatt csokit majszoltunk a kõrakás mellett, beért minket egy futó, aki szintén utánunk indult. Itt megtudtuk, hogy õ utána már nem engedtek senkit sem indulni.


A sárga jelzés megtalálásáig leszedtünk egy-két szalagot, miközben a tarvágások által keltett pusztákat bámultuk a Karos-híd felé haladva. Tudtuk, hogy a hídtól több szalag lesz Galyatetõig, de hogy ennyi, az minden képzeletünket felülmúlta. Tavaly mintegy 5-6 darab szalag segítségével mindenki abszolválta ezt a szakaszt, de idén szinte végig 100-150 méterenként meg kellett állnunk egy-egy újabb példány begyûjtésére, sok esetben jelzések mellõl szedtünk le szalagot. Gyakorlatilag elég lett volna a Karos-hídnál és a szénégetõknél történõ lekanyarodásnál egy-két jelzõszalag, mint tavaly. Egy teljes szatyornyi szalag begyûjtése után jelentõsen belassulva felértünk Galyatetõre, de még így is megcsíptük a mezõny végét. Tavaly ez csak Parádsasvár elõtt sikerült, most kicsit hamarabb. A pontõrök jóvoltából nagyon finom házi készítésû aszaltszilvás ágyaspálinkát kóstoltunk, valamint felmentünk a kocsmába egy frissítésre.


A P+ jelzésen való meredek lefelé alatt csodálatos látványban volt részünk. A felhõk több rétegben szállták meg a környéket, volt, hogy Kékestetõ látszott, volt, hogy lent a falu, de egyszerre a kettõt nem tudtuk megfigyelni. Még mentünk lefelé, amikor az etetõpont személyzete érdeklõdött, hogy hol vagyunk már, mert õk bizony mennének már. Mondtam, hogy elõttünk még mennek, úgyhogy várjanak csak. Kb. annyi elõnnyel érkeztek a hajtott személyek elõttünk a pontra, mint amennyit mi Galyatetõn eltöltöttünk. Betoltunk pár szelet kenyeret, és mire továbbindultunk volna, már jelentkezett is Parádóhuta, hogy mi van már velünk, tõlük már rég elmentek az utolsó harcosok. Semmi baj, mondtam, mert elõttünk még vannak, nemsokára beesnek, és szorosan a nyomukban mi is.


Begyûjtöttük a szúróbélyegzõs pontot, és egyik kedvenc mátrai szakaszomon, a sárga jelzésen mentünk át Parádóhutára. Itt is többször eljátszottuk az „esõkabát fel-le” játékot, de igazán komoly esõ nem volt, inkább csak maszatolt rajtunk a víz egy kicsit. Egyszer csak egy futó jelent meg szembõl, hirtelen azt hittem, hogy valaki lenyom egy oda-visszát. Tévedtem, mert az egyik hutai pontõr kezdett maszek futkorászásba, mert már nem gyõzte a várakozást. Mire Hutára értünk, kiderült, hogy rohamosan megnõtt a hiányzók száma (már 13-an nem voltak kiikszelve). Gyakorlatilag úgy szálltak ki emberek, hogy nem szóltak, és valószínû még Parádsasváron buszra szálltak. Így történt meg, hogy az eddigi maximum 30 perces követési távolságunk hirtelen felugrott egy óra fölé.


Nem is tököltünk a ponton, hanem indultunk a Pisztrángos-tó felé, és igyekeztünk a hátrányunkat lefaragni valamelyest. Még a faluban jártunk, mikor Kékestetõ is bejelentkezett, hogy mi a stájsz. Bevallom, itt kezdtem eldobni a kulcsot, hiszen a Parádóhuta után 14 hívásom volt a telefonomon (még jó, hogy nem mindet vettem észre), és mindenki csak arra volt kíváncsi, hogy mikor érünk már oda, mert már unják a banánt.


Na ja! De kicsit gondoljunk már bele a mi helyzetünkbe is! Mi 45 perccel a hivatalos zárás után indultunk el a túrán, amit Galyatetõig ledolgoztunk úgy is, hogy tömérdek felesleges szalagot kellett beszednünk. Ezután Parádsasvár és Parádóhuta között azok az emberek, akiket éppen kergettünk, köddé váltak, és így nõtt meg a mezõny új vége és közöttünk a távolság több mint egy órára.


Tehát folytatva, mikor még a csevicénél voltunk, akkor közölte Pisztrángos, hogy bezárnak, mert vannak, akiket õk már nem engedtek fel Kékesre, és van, akit õk bevisznek a célba, szóval mi mehetünk, de õk már nem várnak ránk, és balra el. Sebaj, megbeszéltük, hogy akkor is végigmegyünk, ha törik, ha szakad. Na, szakadt is rendesen, az esõ keményen megérkezett. Pisztrángos elõtt Sanyi belehúzott, de az esõházban megvárt minket, ahol a lámpáinkat elõszedtük, és elkezdtük legyûrni az utolsó emelkedõt.


Melák begyorsított, és a saras, csúszós emelkedõ ellenére nagy iramban mentünk fel a nyeregig. Itt ismét telefon, ahol Andi kérdezte, hogy mi van velünk, és hogy végig akarunk-e menni, merthogy Kékesrõl a vége már bizony több mint egy órája elment, és lassan mindenki leér a célba. Osztottam szoroztam, és a fránya önérzetem miatt, hogy ránk ne várjon senki még a célban vagy másfél órát az utolsó beérkezõt követõen, a hármunk közötti megbeszéléssel ellentétesen rábólintottam, és randit hirdettünk Kékestetõn a parkolóban, ahova feljött értünk. Végülis Melák és Sanyi is belátta, hogy jobban járunk így, minthogy véres rongyként minket szapuljon mindenki, aki nem mehet haza idõben. Kékesre felcsörtettünk (a talajviszonyok ellenére a legjobb Pisztrángos-Kékestetõ szakaszt produkáltuk, ami valaha is sikerült), ahol a pontõrök azért még megvártak végül minket, majd Andi jóvoltából leautóztunk a célba, ahol már nagyüzemben ment a felmosás, takarítás. Pár perc múlva megjelent a mezõny vége, az utolsó pont õreinek támogatásával.


Rendezõi kitûzõinket átvettük, megkajáltunk, átöltöztünk, majd elindultunk haza. Sanyitól Gyöngyösön búcsúztunk el, aki a fuvarnak köszönhetõen pont elérte hazafelé tartó buszát.


Összegezve, érdekes egy nap volt. Jól indult, a vége azonban nem olyan lett, ahogy terveztük. A feladatot (seprés) elláttuk, sok tapasztalatot gyûjtöttünk megint. Véleményem szerint nem szabad ennyivel a mezõny után indítani a seprést, és a pontõrökkel tudatosítani kell, hogy a seprû milyen hátránnyal indul. Kicsit sok volt a telefonálás, jobb lett volna, ha van nálam head-set. Tudom, az idõ közrejátszott, hogy mindenki ment volna haza melegedni, de gyakorlatilag minden olyan pont, aki reklamált, fedett helyen volt. Mi kint áztunk, sarat tapostunk a mezõnnyel együtt. Akárki akármit mond, szerintem a mezõny a seprûkkel ér véget. Mi végig szintidõvel mentünk, igaz, 45 perccel késõbb indulva. Galyatetõn így is beértük a mezõny végét, akiket akár el is küldhettünk volna haza. Nem tettük, mert úgy éreztük, nem az a feladat, hogy akár 15-20 ember kedvét elvegyük attól, hogy legközelebb túrázni induljon. A Parádóhuta után keletkezett egy órás hátrányt meg nem lehet ledolgozni a Kékestetõig tartó emelkedõn...


Hogy ne ilyen savanyúan érjen véget beszámolóm, hozzáteszem, hogy jövõre is itt leszek, hiszem a Mátra a kedvencem, és a Mátrahegy az egyetlen túra, amelyen minden eddigi alkalommal elindultam. Ha igény lesz rá, megint seprûként jövök. Ha kell, és úgy alakul, akkor megint csak Kékestetõig, de legközelebb is meg fogom adni a lehetõséget a lassabbaknak is, hogy végigcsinálják a túrát abban az esetben, ha van remény a szintidejük teljesítésére, vagy csak belátható mértékû túllépésére! Tudom, mások máshogy állnak a seprés intézményének, és az utolért túrázók húzzanak el a rákba! De én nem így tettem, és sosem fogom így tenni!


Szépvoltjóvoltköszönömennyi!



Hikerworm

BEJELENTKEZÉS


SZÁLLÁSKERESÕ


településen

HIRDETÉS

Szállás AJÁNLATAINK

KIEMELT AJÁNLATNK

PARTNER

Jooble álláskeresés
Kékes Turista Egyesület

FACEBOOK

Google plusz One



GOOGLE KERESÉS

www matrahegy.hu

Az oldalt a Mátrahegy Bt. készíti és tartja karban, az oldalon szereplõ tartalmak kizárólagos tulajdona a Mátrahegy Bt.
Az adatok saját célra való felhasználása megengedett, további felhasználásra a készítõk engedélyét kell írásban kérni.

Impresszum

Oldal tetejére