2008. március 01., szombat

Szombat reggel 8 elõtt már gyülekeztünk a buszpályaudvaron. Az esõ (még) nem esett. A 8.10-es busszal el is ment az ötbõl 4 csapat, így csak 4-en maradtunk, bizakodva, hátha nem fog esni az esõ.


Györgyi optimistán...

Fél tíz elõtt megérkeztünk Galyatetõre. Leszállás elõtt a busz ablaktörlõ lapátjai mozgásba lendültek, ergo, még a buszon elkezdtük elõkotorni az esõkabátokat. Nem úsztuk meg. Leszálláskor szelet még nem éreztük. Kb. 10 percig öltözködtünk, szöszmötöltünk, barátkoztunk a ránk váró útra, az esõvel, elõkészítettük az ollókat, szemeteszsákokat.
Sajnos nem kellett sokat gyalogolni, hogy megtöltsük az elsõ zsákunkat, szeméttel. A kék és sárga sáv jelzés kezdetén, rögtön a parkoló végén, szeméttenger várt ránk. Csalódottságunkat nem tudtuk leplezni, érthetetlenül álltunk a vizes palackok, sörös dobozok, csokis papírok és hipós flakonok(?) között és végeláthatatlanul sorolhatnám milyen tárgyak lapulnak az avarban. A férjem szerint gereblyét is hozhattunk volna magunkkal. A parkoló, a buszmegálló, a büfésor 5 perc séta és nekünk mégis megtelt 20 méteren belül az elsõ zsákunk. Azok, akiknek már túl nehéz az üres palackok cipelése, kérlek benneteket ne gyertek ki a természetbe, ha nem vagy képes az otthonról hozott mocskodat magaddal vinni, NE IS GYERE KI legközelebb. És számomra elfogadhatatlan az a magyarázat, hogy nem volt kuka a buszmegállóban, a parkolóban. Ez feljogosít bárkit is, hogy a helyszínen megváljon a hulladékától?! (Az egy másik történet, hogy az illetékesek nem gondoskodtak a szemétgyûjtõk kihelyezésérõl.)
Az elsõ zsákkal Gabi még visszaszaladt, ami ékes bizonyítéka, hogy 50 méterre sem voltunk a buszmegállótól.
Felháborodásunkat hamar feledtette a kitartóvá vált esõzés. A piros keresztre rátérve kis igazítás volt szükséges a belógó ágak miatt. Puha fenyõtûn cuppogtunk, majd újra töltögetni kezdtük a zsákokat. Ezen a szakaszon a szemét elszórók arra odafigyeltek, hogy a látképet ne rondítsák el, így az erdõ mélyén rejtették el feleslegessé vált dolgaikat.
Pár száz méter múlva, a vadállomány tél végi munkáját „csodálhattuk” meg a fák törzsén, ugyanis agancstisztításkor a kérget ledörzsölik, amit a szakemberek vadkárként említenek. Az úton találkoztunk fakitermelés és szélerózió által kidöntött fákkal. Egy-egy szakaszt eltorlaszoló, a négyünk által mozdítható fákat is eltávolítottuk, biztosítva az átjárhatóságot leendõ túratársaink számára is.
Nagy-Lipótot elhagyva, az egyik bükk gyökerestül kicsavarva, az oldalán a jelzéssel terült mellettünk. Szerencsére a piros kereszt jelzés látható, de elõtte útjelzõ táblák is mutatják a helyes irányt, így már csak érdekességképpen figyeltünk fel a szél, a sekély talajréteg, vagy egyéb okok miatt kidõlt monstrumra, miért pont a jelzéses fa dõlt ki?
Az esõ kitartó társunkká vált, se a panoráma csodálása, se a tízórai elfogyasztása nem került szóba. Egy igen erõs fejlõdésû szeder állomány visszaszorításába kezdtünk, a rügyek már duzzadtak, nyugalmi állapotról már nem beszélhetünk. A nyári turistákra gondolva, 1-2 rügyet meghagytunk.
A túlburjánzott tüskés barátunk ritkítása után, Parádsasvárig viszonylag gyorsan és eseményektõl mentesen jutottunk el. Na de, hamar kiderült, hogy nem vagyunk messze a civilizációtól. Parádsasvár határát újabb hulladéklerakó telephez tudnám hasonlítani, pedig hivatalosan turistaúton jártunk és nem szemételhelyezõ bázison. Próbáltuk a csordultig tele lévõ zsákunkban az utolsó helyeket is kihasználni, majd elõkerültek a metszõollónak fenntartott zsákok is. Ezen a szakaszon korábban úttisztítás történhetett, rengeteg kivágott fát találtunk, melyeket nem minden esetben húztak el az útról. Mi próbáltuk befejezni a munkát, reméljük 8-án a túratársak és máskor arra járók zavartalanul megközelíthetik Parádsasvárt.
Az üveggyárat elérve, tomboló viharba szaladtunk. Az üveggyár jelenleg nem üzemel, roskadozó falak, kitört ablakok... vagy csak az esõ miatt tûnt ilyen borúsnak? Várhatóan 2008 második felében újra látogatható. Taktikai megbeszélésre behúzódtunk a buszmegálló melletti épület eresze alá, az esõzés miatt a szakasz további részét nem tudtuk vállalni. Egy kis emlékezésként megemlítettük, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem állíttatta az elsõ üveghutát, mely majdnem 60 év után Parádsasvárra került és gyárrá nõtt, ahol a kitûnõ, parádi gyógyvizek palackjait is készítették. A szemetes zsákokat kénytelen voltunk a buszmegállóban hagyni, konténert, kukát sehol nem találtunk, reméljük szemételhordási napon a hulladékgyûjtõ kocsiba ez is belefér. Tovább az utunkat a sárga sáv jelzésen folytattuk, ami az üveggyártól indul és a Rákóczi jelvényszerzõ túramozgalom végpontja.
A Sós-cseri-tetõre vezetõ út bejáratánál újból megfogalmaztuk, hogy már csak ide megyünk fel. A dézsából öntött esõtõl nem mentett meg minket az esõkabát, ami még rásegített a róla lecsorduló vízzel is az elázáshoz. A Sós-cseri-tetõn megállapítottuk, hogy valaki járt már elõttünk. Lemetszett ágak vártak minket, de innen már nem fordultunk vissza. A fényespusztai elágazást elérve, buszmegállót jelzõ táblához siettünk, 2 perccel elõttünk ment el a busz. Elsiettünk az autós büféhez, amit vizesen és még lelkesen foglaltunk el, kicsit harapóssá téve a pultos bácsit.

A nap folyamán Katona Klárikával, Hevér Józsi bácsival és Rácz Gabival 8 km-t jártunk be a tervezett 14 helyett. Szemetet szedtünk, utakat tettünk járhatóbbá és közvetlen részesei voltunk az elõrejelzett esõzésnek. Ezen a szakaszon a jelzések jól követhetõk, szalagozásra nincs szükség.
Szeretnénk megoldást találni arra a társadalmi problémára, amit szemetelésnek hívunk, mert a látvány megbotránkoztat. Egy dolog jut eszembe: általános iskolásoknak szervezni szemétgyûjtést, mert az a kisgyerek (és pár év múlva felelõsségteljes felnõtt?), akivel felszedetik másnak, akár a saját elhullajtott szemetét, talán meggondolja, hogy elszórjon bármit is.

Rácz-Szabó Györgyi