2008. január 26., szombat


Zsotyek autónak hála, ritkán alhatok ilyen „sokáig” egy túra reggelén. Kö-Kin álldogálva ráköszönök Jávor Zolira. Közös a cél... Kisvártatva Zsotyek is begurul. „A pontosság a királyok udvariassága”. Beszélgetés az autóban: túrák, tervek, család és minden más...

A rajthely zsong, mint egy kocsiszín, utolsó zsírzások, vízkészlet és szénmennyiség ellenõrzésének pillanatai. Régi ismerõsöknek odaköszönök, és javarészt Zsotyeknak köszönhetõen sok új ismerõsre teszek szert. Meg sem próbálom felsorolni: kivel ismerkedhettem meg személyesen, nem szeretnék senkit sem megbántani azzal, hogy kifelejtem a felsorolásból, és ha legközelebb találkozunk, ”Tessék engem bokán rúgni, ha nem köszönnék egy jó nagyot”.


Hét órakor a mezõny elzakatol, mi még húzzuk az idõt, Zsotyekkal várunk VadMalacra. Hogy ne álldogáljunk hiába, locsolok egy kis „jaatfélelevet” az ivótasakból a földre, hátha Zsotyek berozsdál a löttyben. Közben folyamatosan érkeznek a túrázók, VadMalac is beérkezik, csörtet, fújtat. Hiába, vad ez a malac! Aztán zöldre vált a szemafor, és majdnem elrajtol nélkülünk.

Az elsö pályaszakasz Lajosházáig tart, ezalatt VadMalac elsírja sirámait: -„Hogy milyen rég mozgatta meg a kerekeit!” De azért hogy „megnyugodjak”, közli, hogy „mozgalmaztak” egy jót a Zempléni Zöldön! Ajvé – gondolom: „Ma megint száll a 424-es! Fagyott, jól gurulható a pálya, így TGV-sen indulunk neki, szinte faljuk a métereket...


Lajosháza után mozdonycsere, hegyivasút szakasz következik, megfontoltabban forognak a kerekek, szénpótlás... Emelkedünk felfelé, közben a nap is kisüt, így egész vidáman pöfögünk, bele-bele „sípolva” a lejtõs szakaszokba. A P+ váltójához érünk, lefékezünk, elõkerül a pályarajz, Zsotyek is beszuszog, összedugjuk ütközõinket, aztán tovább a dózerúton. Zsotyek itt lemarad, lehet hogy Elvis beült a vagonjába és dúdolt neki.
VadMalac kazánját jól megpakolták szénnel, robogva tör elõre, úgy szusszanok rá az emelkedõkön: Lassssabban Malac, izzik a kazánom!!! Szép helyeken futnak a sínek, felemlegetem Malacnak: milyen volt itt a Nagy-Átal-kõ környékén hóban, nem is olyan rég.

Beérünk a Mátraszentimrei állomásra: vízpótlás, legyen gõz a következõ hegyi pályához Galyáig.


Fogaskerekû-üzemmódra váltok, így jobban megy az emelkedõ. VadMalacnak kerekei meg-megcsúszhatnak, megfontoltabban jön fölfelé. Utolérünk egy-két ismerõs mozdonyt, pöfögünk egy-két talpfán keresztül. Gyalyatetõ állomáson gyorsszerviz, kenés, zsírzás.


Lefelé a víztározóhoz lapátolom a szenet, a dugattyúk már nehezebben mozdulnak, fárad az olaj. A következõ emelkedõk nagyon szuszogósra sikerülnek, ahol lehet, zakatolunk, de az emelkedõkön már csak „zakkanunk”. A következõ állomásokon nincs megállás, aztán jön az utolsó emelkedõ, az „Északi fal”. Malac tör elõre, próbálom követni, kár volt megmutatni neki múltkor azt a „ritmusváltást”. A dugattyúim pörögnek, a szelepeim zörögnek, érzem, ahogy elszökik a gõz. Egy kis pihenõ a gerincen, ahol „kevés” a levegõ. Utolsó emelkedõkön kazánba lapátolom még a legkisebb szénmorzsákat is, Malac lassan távolodik, mindjárt besül a dugattyúm, aztán érzem: könnyebben fut a kerék, felértem.


Kékesrõl lefelé lassan helyreáll az olajnyomás, lejtmenet szerencsére az állomáson rám csatolták a fékezõkocsit, csak úgy csattognak a kerekek. Cuppogunk még egy kicsit a sárban. Az utolsó szakaszon Malacnak besül a dugattyúja: 1-2 lábgörcs, nem kent idejében vagy a K+ bosszúja. Nyújtás, séta, aztán sziszegve, csörömpölve meglódulunk, feltûnik a kocsiszín: a cél.


Az Úrhölgy ezen a napon elkényeztette hódolóit, fagyott ösvényekkel, ragyogó napsütéssel és Szél úrfi által kavart levéltánccal ajándékozta meg Õket.


Mértem: 44,7 km (szerintem 41-42 km között lehet a táv) és 1565 m szintet.
Köszönöm a Rendezõknek ezt a Csodás Napot!



Jaat