2008. január 12., szombat


A túra gyülekezési idõpontja 7.20-ra volt tervezve, lelkes túratársaim azonban a 6.20-as gyülekezõt rögzítették, és 6.23-kor ébresztettek, hollétem felõl érdeklõdve. Hirtelen pánikba estem, nem lehet, hogy már az elsõ túrámról elkéssek. Próbáltam emlékképeim között kutatni, képzeletben megnyitom az „ímélen” szétküldött plakátot, átfutom az adatokat, válaszomat eme pillanatképek lefutása után biztosan állítom, 7.20 a találkozó. Örömmel töltött el, hogy vannak túratársak, akik a korai kelés ellenére is eljöttek volna!


8.45-kor landoltunk Parádfürdõn, rövid bemutatkozás, útvonal ismertetés legalább az elsõ megállóig (Kanázsvár). A sárga kereszten elindultunk, sietve, hogy a település zajait mihamarabb magunk mögött hagyjuk és megnyugtatva túratársaimat, hogy nem fogok szaladni. A Peres utca végén megtörtént a szerelvényigazításnak nevezett 3 másodperces megálló, ahol szembesülhettünk elsõ emelkedõnkkel. Az út ki volt taposva, a nap végén megállapíthattuk, hogy csak itt. Kedves kis part, a jelzésfestõknek sem lehetett könnyû.

Röpke bemelegítõnk után elbúcsúztunk Parádfürdõ utcáitól és a Bükk-völgyi-víztároló mentén vidáman, csúszkálva, fotózgatva haladtunk Mátraderecske felé, észre sem véve a vizet, talán a nádtól, vagy a jégtõl? Igazi ok inkább csak az, hogy mindenki próbált két lábon araszolni a jégen.

Hamarosan feltûnt elõttünk Mátraderecske határa, az 1912-ben létesített téglagyár füstölgõ kéménye, balra pedig a távolról szürkécske Bodony apró házai és elsõ állomásunk Baláta-hegyen (263 m) magasló tornya. Monumentalitása egyre érzékelhetõbb. Mátraderecske elõtt újból jégpáncélon kellett felkapaszkodnunk, itt egy-két emberkének eszébe jutott a múlt héten megrendelt hágóvas, nem sejtették szükségességét eme kis túrán. Itt a jelzést elhagyva toronyiránt nekivágtunk Kanázsvárnak. A látvány vonzotta az embereket, így külön örömet okozott a turistaút levágása. Az illegális fakitermelõk (?) „áldott” tevékenységének köszönhetõen hol derékmagasságban eltört, olykor fûrészelt fák közötti csapáson értük el az egypályás vasúti sínt. Átkeltünk a Kál-Kápolnát-Kisterenyével összekötõ vasútvonalon, melyen 2007.március 3-án közlekedett utoljára személyszállító vonat (Bz). Itt már közvetlenül a siroki vár elõretolt bástyájaként is emlegetett Kanázsvár alatt voltunk. A sárga várrom jelzést megpillantva, szemezgetve a meredek hegyoldallal, támadásszerûen elindultunk néha kilátástalannak tûnõ csúcsmászásunknak... És felértünk! A rom a leírások szerint három oldalról megközelíthetetlenül meredek sziklaszirten áll. Tényleg meredek volt. Mindenki elfoglalta talpalatnyi helyét és 11.30-kor elõkerültek hátizsákjainkból a tízóraink. Péntek délután hirtelen ötlettõl vezérelve, kedveskedni szerettem volna túratársaimnak. Nem számítottam a túrázók ilyen nagy számú jelenlétére, ezért csak 16 palacsintát sütöttem, amit a megfáradt, mosolygós „kérekénis” bakancsosok között szétoszthattam. Aki legközelebb is velünk tart, számíthat eme jó szokásunkra. A Kanázsvár mai 15 méteres magasságú tornyát õrtoronyként említik. A várból széttekintve délre a Nagy-kõ kopár szirtje áll, ahova a Parádi-Tarna elõtti kis ösvényen lehet feljutni, keletre a Valéria-hegy tölti be a panorámát. Begyûjtöttük a Várak a Mátrában jelvényszerzõ túramozgalom elsõ közösen érintett pontját, majd kalandos lejutásunk után, a 84-es számú vasútvonalon leereszkedtünk Recskre, ahol a kerékpárokkal általában körbebástyázott helyi nevezetességet feltérképezve elfogyasztottuk fennkölt ebédünket.


Röpke ebédszünetünk után négyen elbúcsúztak a csapattól.

Újra nekivágtunk jeges kalandtúránknak. A kék kereszten folytattuk utunkat a Nemzeti Emlékparkig. Útközben ejtettünk néhány szót az Emlékparkról, 1950-1953 között itt szenvedett 1300 emberrõl, embertelen megpróbáltatásukról. Borzongással tudok gondolni az akkori idõre; nekem történelem, a nagyszüleimnek valóság. Heten betértek a barakkokban felállított priccseket, iratokat megnézni, elszörnyülködni. A belépõként kapott képeslapon látható a komor tábor eredeti kapuja, az õrtoronnyal.

Az Emlékparkot balra elhagyva, a piros kereszten úttörõként ösvényt tapostunk a szûz hóban, nagy lármát csapva a jeges hó felbontásával. Az erdészházból átalakított Várbükki turistaháznál megcsodáltuk a Várak a Mátrában majd egyszer következõ Oroszlánvár (604 m) állomását. A fáradtságtól vagy a sötétedéstõl félve gyorsan hátat is fordítottunk e hatalmas állomásunknak, és rátértünk a piros sáv jelzésre. Aggódó kérdések sorozata jött: melyik buszt fogjuk elérni? Közben utolértek minket az emlékpark látogatók, és újra együtt zörögtünk a jégen. A sávon haladva érdekes jelzéseket láthattunk. Parádfürdõi végállomásunk elérését már csak egy kidõlt tölgyfa próbálta akadályozni.

Negyven perccel a buszindulás elõtt elértük végállomásunkat, azt a bizonyos helyi nevezetességet, ahol fáradt mosolyú, mindig jókedélyû túratársaimmal egy meleg italt elfogyaszthattunk.


A túrán 28-an indultunk és a 19 km-t 24-en teljesítettük is. A Kékes Turista Egyesület tagjai közül 17-en vágtak neki a kevésbé ismert Mátra keleti részének. Köszönöm, hogy eljöttetek és megtiszteltétek jelenlétetekkel Zolit és engem és külön köszönet azoknak, akik elõször jöttek velünk túrázni!



Györgyi