2007. november 17., szombat


A héten elterjedt a médiában, hogy az ország több részén havazott. Qvic rögtön ráizgult a hírre, és közölte, hogy õt nem érdekli a Budai-hegység, inkább megy a Mátrába havat taposni. Na azt lesheted, gondoltam, biztos voltam benne, hogy hó helyett csak sárban fogunk dagonyázni, nyakig. Mint késõbb kiderült, mindkettõnknek igaza lett. :)



Kicsit kómásan, félig csukott szemmel érzékelem, hogy egy településre érkezünk. Gyöngyöspata, informál a tábla. A háttérben gigantikus hegyek húzódnak. Persze ez csak viszonyítás kérdése, a nepáliak valószínûleg körberöhögnének. :) Újra itt vagyok a Mátrában, ez évben már negyedszer, és ezzel abszolút rekordot döntöttem, hiszen eddig a mátrai túráim sûrûsége alig haladta meg az évi egyet. Leparkolunk az iskola elõtt, kikászálódunk a kocsiból, két túratársam, qvic és Feri rögtön fényképezni kezdi a rajt helyszínét, ahol egy felfújható kaput próbálnak éppen talpra állítani. A felszerelés rendezése után bevonulunk a suliba, még elég kevesen vannak, így a nevezés csak néhány másodpercet vesz igénybe, az indítás már az ajtó közelében van, és ha minden igaz, még számítógépre is viszik az adatokat. Tetszik a profi szervezés, 7.06-kor otthagyjuk a rajthelyet.



Gyalogos tempóban vágunk neki a település utcáinak. Az elmúlt két hétben összejött 65 km futás, így erre a hétvégére egy laza sétát terveztem összekötve egy német katonai bakancs tesztelésével. Három éve nem vagyok hajlandó bakancsban túrázni (ominózus Barcika 65 óta), de ez most kivételes eset. A honvédségben rendszeresített baki gore-texes, rendkívül kényelmes, és nem is olyan kemény, mint általában társai. Gondoltam, ezen a könnyed túrán bejáratom. A túra nem volt könnyed, de a bakancs bevált. :)



Visszakanyarodva a lényegre: az elsõ pont alig 800 méterre van, a Vár, hozzá egy derékszögû emelkedõ vezet. Elképesztõ kilátás nyílik Gyöngyöspatára és környékére. Elõttünk már a Havas magasodik, amikor továbbindulunk a pontról. A talaj fagyott, de jól látszik: ha olvadás lesz, akkor úszás lesz. Egyelõre viszont még hideg van. Qvic sopánkodva fürkészi a hegyet, szerinte a Havas nem havas, inkább deres. Fél óra múlva rádöbben, hogy kicsit tévedett. Úgy húsz centit. :) Egy fagyos, köves úton kapaszkodunk, hófoltok jelennek meg az útszéli gazban, majd már az út közepén is. Aztán mikor elkanyarodunk balra egy szûkebb ösvényen, akkor már eltûnik az út, csak a vastag szûz hó marad. Elõkerülnek a fényképezõk, itt már muszáj fotózni. Varázslatosan szép az erdõ, hó borít mindent, még a legkisebb gallyacskákat is a fákon. És ahogy feljebb érünk, egyre mélyebben süppedünk a hóba, végül 8.17-kor pecsételtetünk a csúcson.



Elõremegyek, kocogva-csúszkálva zúzok le a hegyrõl, nem kímélem a bakancsot, nem reméltem, hogy hó-tesztnek is alá tudom vetni. Néha szétnyílik elõttem az erdõ, ilyenkor olyan kilátásban van részem, hogy az államat úgy kell összeszedni. Gyepes-völgybe negyed óra alatt érünk le, a szint csökkenésével a hó is csökken, újra az õszi erdõben haladunk. A szalagozás segít a tájékozódásban, jelzést ugyanis alig látunk, ami van, az is nagyon kopott. Utolérünk egy férfit, szintén Józsi, együtt nyomultam vele a Gödöllõ 60 utolsó kilométerein. Csatlakozik hozzánk néhány futó is, így öten-hatan kutatjuk a szalagokat. Végre kievickélünk a völgybõl, a szekérúton már könnyebb a tájékozódás.



János várához 9.23-ra érünk. A pontõrök elismerõen közlik velünk, hogy mi vagyunk az elsõk, akik a kijelölt úton jönnek. Ami azt illeti, az elmúlt félórában pillanatok alatt el lehetett tévedni, így nem csodálkozunk. Józsival átbeszéljük a gödöllõi eltévedési élményeinket. A zöld négyzeten nyomulunk tovább, fülünkben a pontõrök bíztatásával, hogy a turistaház mindjárt itt van, ott pedig kajával megrakott asztalok várnak minket. Néhány perc után esik le, hogy a „mindjárt” az nagyon erõs túlzás, ugyanis még négyfél kili van elõttünk, rajta néhány diszkrétnek még távolról sem mondható emelkedõvel. Rátérve a sárgára kezd izgalmassá válni a túra, az út hol bemegy, hol kijön a szekérútra. Aztán hirtelen elkezd szûkülni, a hó mélyülni, igyekszem a lábnyomokban lépkedni, bár néhol teljesen szûz a hó, mintha senki nem járt volna elõttünk. Józsival elõremegyünk jelzést keresni. Kidõlt fák nehezítik az egyébként is nehezen járható utat. Mikor végre kiérünk egy szélesebb útra, két kisebb emelkedõ után megpillantom a Hidegkúti-turistaházat.



10.25-kor pecsételnek, addig én mákos bejglizek, karácsonyi hangulat november közepén. Aztán rájövök, hogy zsíros kenyeret is ennék, nem gond, a bejgli után küldöm két pohár teával. Néhány percet töltünk itt, Józsi elindul elõttünk, már csak a célban látom újra. Innen a következõ pontig a túra legdurvább része következik. A z+-en nagyon mély a hó. Egy árokban belelépek egy lábnyomba, combig süllyedek a hóba. Hát igen, az idei õsz az elmúlt évek legkeményebb tele. :) Nem tudom eldönteni, hogyan könnyebb haladni, ha a lábnyomokba lépek, vagy ha rugdosom magam elõtt a havat. Mindenesetre egy idõ után elkezd fájni a lábizmom olyan helyen, ahol már régen éreztem. Nem csoda, a hótaposást idén még nem gyakoroltam. Ráadásul, ahogy feljebb jutunk, a keréknyomok keskenyebbé válnak, alig fér el benne a lábam, nehéz így haladni. Majd hirtelen egy emelkedõ tetején zúgásra leszünk figyelmesek, és fél tucat quados robog el mellettünk. Nem is tudják, milyen jót tettek nekünk, a széles kerekek pompásan járható utat vájtak a hóba. :)



11.30 Tót-hegyes, a túra legmagasabb pontja. A csúcson összetorlódunk néhányan, sikerül rábeszélni valakit, hogy készítsen egy csúcsfotót hármunkkal. :) Araszolunk lefele, aztán a lankásabb részeken qvic begyorsít, és Ferivel nem tudunk mit tenni, követjük. A bakancs futás-tesztje következik, hóban, lejtõn. Jól mûködik. A Káva valahogy kimarad az emlékezetünkbõl, így váratlanul izmos emelkedõvel találjuk szembe magunkat. Pompás kilátás feledteti erõlködésünket, majd újra zúzás lefele Fajzatpusztára. A szint csökkenésével fogy a hó, nõ a sár. A kántoraljai ellenõrzõpont váratlanul szembejön velünk, repülõ pecsétet kapunk, és nekivágunk az utolsó emelkedõnek, vissza a Havasra, legalábbis a feléig. Itt kicsit lemaradok, azon töröm a fejem, hogy valami még mindig nem stimmel a téli öltözetemmel, ugyanis az emelkedõkön túlságosan bemelegszem. Valószínûleg az a pulcsi okozza a problémát, amit a polár alá vettem, akadályozza a párologtatást. Sebaj, ezt a telet arra szánom, hogy kitapasztaljam: mi a megfelelõ ruházat.



Az igazi sárdagasztás a Havas lábától kezdõdik. Néhány perc alatt pár kilóval nehezebb lesz a bakancs (sár-teszt), mintha súlyzóval a lábamon mennék (mint qvic a Bükk 900-on :)). Egy idõ után már nem vicces a dolog, a mûúton többé-kevésbé megszabadulunk a sár nagy részétõl. De kár volt annyira sietni. A település határában teszünk egy jobbost, és kezdõdik elölrõl minden. A jó büdös... !!! A Danka-patak partján kapunk még egy pecsétet, majd nagy nehezen, kisebb kerülõvel rábukkanunk a pincesori állomásra is. Itt borral kínálnak bennünket, én hevesen tiltakozom, a többiek becsápolnak. :)



14.23-kor esünk be az iskolába. A padló csupa sár, mi is hozzájárulunk, hogy még borzasztóbban nézzen ki. A 140 nagy-távosból viszonylag elöl érkezünk be, pedig már beléptünk az utolsó órába. Elgondolkozunk, vajon a többiek beérnek-e szintidõn belül. Aztán míg betolunk néhány lekváros kenyeret, sokan befutnak, kicsit sárosan, kicsit fáradtan. Nem volt egy könnyû túra, a hó és sár nehézséget okozott. Mégis megérte a Mátrát választani a Budai-hegység helyett.




piedcat