2007. november 17., szombat


Ezen a szombaton az Online túra volt a vetélytársa a Pata túrának. Az Online mellett az szólt, hogy közel van, nem visz el sok idõt, igaz, az útvonala lerágott csont. A Pata viszont elsõ rendezés, és olyan útvonalon vezet, amerre még nem jártam. Az elõtte való napokban leesett egy adag hó, ami a Mátrában állítólag meg is maradt. Ezt persze Pestrõl nehéz volt elhinni, mert ott csak esõ esett, és csúnya szürke volt minden. Az elsõ havas túra idén... kecsegtetõ. Ezután már nem is volt kérdés, hogy hova megyek.



Ferót veszem fel elõször, majd pár percre rá piedcat is bepattan a verdába, és már repülünk is Gyöngyöspata felé. 7-tõl van rajt, mi 6:45 körül parkolunk le az iskola épülete elõtt. Odakint eléggé hideg van, dideregve készülõdünk a csomagtartóban rámolva, majd irány a suli. A nevezés nagyon gyorsan zajlik, nincs tömeg. Végül 7:06-kor nekivágunk a "Nagy-táv"-nak. Az igazolófüzet elsõ ránézésre is jó, sallangtól mentes, de minden rajta van, ami kell. Leírás, térképvázlat, pecsételõhelyek rész-szint és rész-táv adatokkal. Hónak nem sok nyomát látjuk, de a nem is olyan messzi távolban magasodó Havas hegy látszólag tényleg havas... valamennyire... olyan deresnek tûnik inkább onnan lentrõl. Egy-két kanyar után már mászunk is fel meredeken az elsõ ponthoz, ami a Várhegyen van a falu szélén. Itt két fiatal lány pecsétel nekünk. Odafentrõl nagyon szép kilátás tárul elénk. Ahogy Pata elterül odalent a völgyben és távolabb hegyek magasodnak, elveszi pár percre a figyelmünket. A falu másik oldalán lévõ kisebb laposkás hegy kiköpött mása a Déli-Bükkbõl jól ismert Nyomóhegynek, így azt rögtön el is kereszteljük. ;) A lányok útbaigazítanak, innentõl szalagokat kell követnünk egy darabon, és már megyünk is tovább.



Útközben többször megállunk egy-egy fénykép kedvéért. Szerencsénkre a fagyott talajon jól tudunk haladni. Hosszan megyünk eléggé feltúrt utakon is, itt meg is jegyzem, hogy ez visszafelé megolvadva nem lesz kellemes. Ahogy feljebb és feljebb érünk, megjelennek az elsõ hófoltok. Juhé! Egy hócsata? Na ez még kevés ahhoz... de nyomjuk tovább rendületlenül, és egyre csak nõ és nõ a hófoltok mérete és mennyisége, míg végül egybefüggõ hatalmas lepellé nem válik. Mi csak ámulunk és bámulunk, és nagyon élvezzük az utat felfelé. Jelzés nem nagyon van, pedig kéne lennie, de nem gond, mert a szalagok továbbra is vezetnek. A hó már több mint 10 centi, és vigyorogva gázolunk benne felfelé menet az 599 méter magas Havasra. Hát ez a hegy nem viccel, beváltotta a nevéhez kapcsolódó elvárásokat. :) A teteje felé már érezzük is, hogy dolgoznak a combizmok a porhóban. És alig gyõzünk bámészkodni a porcukorba öltözött fákban és tájban. Fotózunk is rendesen. A csúcson pecsétet kapunk.



Lefelé még mindig a szalagokat követjük. Egy hirtelen jobb kanyarral ráfordulunk a Gyepes-völgyre, ahol egészen hihetetlen módon olyan jelzett úton haladunk, ami nincs is. Azaz van, de jelzés zéró, az út meg hát... mindenki menjen el és nézze meg. Egy élmény, komolyan. Ahogy lejjebb érünk, a hó lassan eltûnik, a szalagok azonban rendületlenül terelgetnek minket. Egy ideig... aztán mikor a Mész-oldalhoz érünk, már azokból is kezd kifogyni a szufla, és szinte pásztázzuk a hegyet a szalagokat meg az utat keresve. És ez egy jelzett turistaösvény. Durva. Végül aztán elérjük a sárga sávot, és onnan már nincs probléma. A János vára alatti pont az erdõ közepén van. A pontõrök saját bevallása szerint õk is nehezen találtak oda. :) Várat nem látunk onnan, azonban megtudjuk, hogy nemsokára etetõponthoz érünk.



Teljesen úgy hangzott a dolog, hogy ez gyakorlatilag a következõ kanyart jelenti, de ahogy csak mentünk és mentünk, leesett a tantusz, hogy az bizony majd csak a Hidegkúti turistaháznál lesz, ami még 5 kilcsi. Aprítjuk a métereket, és útközben újra megjelennek a hófoltok, majd a teljes hólepel, aztán azon vesszük észre magunkat, hogy közel 20 centis hóban gázolunk, és azon töprengünk, hogy miért is nem hoztunk kamáslit magunkkal. A cipõbe már régen betört a hó felülrõl, és tocsogtunk a vizes zoknikban. Na jó, piedcat bakancsban volt, neki egy kicsit késõbb ázott be a baki, de az is megadta magát. A turistaháznál már csak pislogunk, alig hisszük el, hogy itt bizony kemény tél van. Valahogy álomszerûnek tûnik az egész így Pestrõl érkezve. A házban aztán tényleg kapunk szuper ellátást, de olyat, hogy alig bírom otthagyni a pontot. Többféle meleg tea, kenyérhegyek, diós és mákos bejgli hadseregek várják a pusztulást.



A ponton jó meleg is volt, így indulás után didergünk kicsit. Most érezzük, hogy azért hideg van ám. Kell pár száz méter, mire visszamelegszünk. A Tót-hegyes felé haladva sem csökken a hótakaró, gyönyörû fehérbe öltözött fenyves mellett haladunk el. A pont elõtt kicsit elkavarunk és ráteszünk kicsit a távra, de aztán visszafordulunk, és megtaláljuk a továbbmenõ utat. A pontra magára igen komoly emelkedõ visz fel, fent viszont a pontõr olyan helyen állt, ahonnan nincs kilátás. Feró tudta, hogy kicsit arrébb van egy tisztás az oldalában, ahonnan van, de a szûz hóban most nem másztunk el arra, hanem elindultunk visszafele a háromszögön.



Egy darabon ugyanazon az úton kellett menni, ahol feljöttünk, utána viszont Fajzatpuszta felé vettük az irányt. Egy nagyon hosszú szakasz következett, ami viszont nem telt el olyan lassan, mert kocogtunk lefelé szinte végig. Nagyon nagy élmény volt a hatalmas porhóban futni lefelé, úgy éreztük, és kicsit újra gyerekekké váltunk. A sok lefelé közben még azért a Kávát megmásszuk, ahonnan újra iszonyat szép kilátás volt. Aztán le, le és le, míg végül elérjük Fajzatpusztát. Itt megint kínálgatnak minket mindenfélével, de mi most megelégszünk egy-egy pecséttel is. Itt váltott sárrá a hólepel elõször. Igazi sárrá, ez már nem volt megfagyva, viszont még nem is ragadt, szóval azért tudtunk haladni. Mikor visszaértünk a Havas lábához, majd másodszor is elkezdtünk mászni, a sár visszaváltott hóra. Menet közben a Kántoraljai pontõrrel találkozunk, aki szembejön velünk az úton. Mozgó pecsételõpont. :) Felmászunk a Havas oldalába, majd még egy kicsit feljebb, de a tetõre már nem, mert elindulunk lefelé Pata irányába. Na itt kezdõdött az igazi nagy sár. És ez ragadt, mint a fene. Már kínunkban röhögtünk, akkorára nõtt a cipõnk a ráragadt agyagtól. Lassan és nehezen haladtunk elõre a reggelrõl már ismerõs úton. Újra szalagokat követtünk, amik a Danka-patakhoz tereltek minket. Ez már a falu széle volt, de innen még egy nagy kerülõ várt ránk a falu másik végébe.



Útközben a pincesort kerestük végig, de nem nagyon találtuk, aztán mikor végigértünk a körjelzésen és már a fõúton haladtunk az iskola felé, már lemondunk az utolsó pontról. Hát itt aztán egy deka pince sincs. :) Végül egy túratárs segített nekünk, aki valamennyire ismerõs volt a környéken (bár õ is rossz irányban jött utánunk), és együtt megtaláltuk a lejjebb lévõ pincéket, így ide is szép nagy kerülõvel értünk az ellenkezõ irányból. Késõbb beláttam, hogy figyelmetlenek voltunk, mert a leírásban szerepel, hogy merre kellett volna mennünk, de késõn olvastuk el. A pincéknél borokkal kínálnak. Mivel vezetek, nem iszok, csak megkóstolom egy-két korttyal.



Innen aztán már hamar megtaláljuk az iskolát, ahol még felfújható befutókapu is fogad minket.

A célban újra eszem-iszom, csokihegyek, lekváros és zsíros deszkák, tea, sportitalok várnak ránk. Háromféle kitûzõbõl választhatunk, az oklevél is tetszik. Mindannyian nagyon elégedettek vagyunk a túrával. A rendezés példás, a szalagozás bár nem volt tökéletes, de azért nagyon sokat segített, az ellátás szuper, az útvonal gyönyörû és egyedi. A táv kicsit többnek tûnik talán, de az biztos, hogy a terep nem volt könnyû, jóval több idõt és energiát vitt el a túra, mint amivel elõzetesen számoltunk. Ez nem egy könnyû harmincas, maradjunk annyiban. Igazi kis kuriózum túra. És ami a havat illeti... Ha ezek után mégsem lesz tél, úgy mint tavaly történt, akkor is elmondhatom, hogy de bizony volt tél. Igazi, hamisítatlan. A Mátrában, 2007. november 17-én.



qvic