2007. október 13., szombat


(„C” kategóriában persze nem nehéz...)


Az utóbbi idõben sehogy sem volt szerencsém a Mátra Kupával. A kilencvenes években a rendezõk gárdáját erõsítettem, kétszer még fõrendezõje is voltam e nagy múltú országos tájékozódási túraversenynek. Amióta azonban megalakult új egyesületünk, a Kékes TE, csak elvétve jutottam el rá – akkor is „csak” B-ben, C-ben, családdal, gyerekekkel. Szóval számomra ezek már amolyan tét nélküli versenyek voltak – a mátrai barangolás, a térképek, a versenyek iránti szerelem az, ami néha-néha kicsábított az õszi Mátrába bójákat keresgélni. Talán ezért (is) maradt bennem mindig némi hiányérzet...


Az idén õsszel viszont – négy év után újra – bronzjelvényes túravezetõi tanfolyamot szerveztem, és „éles gyakorlás” gyanánt beillesztettem a gyakorlótúrák közé ezt a versenyt. A változatosság kedvéért péntek este még volt egy hajnalig tartó elnökségi ülésünk Domoszlón, amitõl egy kicsit tartottam, de végül is nagyon jó hangulatban és értelmes dolgok eredményes megbeszélésével telt el, nem pedig parttalan vitával. (Néhány téma ízelítõül: egyesületi irodahelyiség, tisztségviselõk feladatai, együttmûködések más szervezetekkel, egyesületi kitüntetések... és persze sok-sok személyes vélemény, benyomás, élmény...) Szóval abból, amire elõzetesen számítottam, hogy esetleg rosszkedvû és kialvatlan leszek reggel, szerencsére csak az utóbbi jött be.


Fél kilencre beszéltem meg a találkozót a túravezetõ-jelöltekkel a versenyközpontban, amely a Mátrafüred fölötti ifjúsági tábor területén volt. A „C” kategóriába neveztem be õket, mivel úgy kalkuláltam (és a pályakitûzõvel, Vályi Nagy Karcsival elõzetesen megbeszéltem), hogy annak nehézsége kb. a vizsgapályáéval fog megegyezi. A rajthoz érve igencsak megörültem, hiszen kategóriánk indítójaként Beust üdvözölhettem, akivel egy idõben több játékos programot, túrákat, vetélkedõket is szerveztem a galyatetõi Nagyszálló vendégeinek – mellesleg õ a Mátra egyik legszebb tündére... :-) A két puszival az arcomon már tényleg ragyogó volt ez az õszi reggel. Közben a tanítványaim is megérkeztek, a rózsaiak Molnár Zsolti vezetésével már útnak is indultak. További négy csapatot alakítottunk ki, mindegyiket igyekeztem némi jó tanáccsal ellátni a rajtnál – remélem, hogy nem haszontalanul. Nyüzsgött az élet a versenyközpontban, sok-sok ismerõs versenyzõvel találkoztam és válthattam pár szót. De túl sokat nem idõzhettem, haza kellett ugranom a gyerekekért, hiszen õk is nagy kedvelõi az erdei bójakeresgélésnek. Andi most nem jött velünk, kapott egy kis „szabadidõt” így szombat délelõtt.


Parkolás közben Kotolics Janival találkoztam, aki egy kicsit neheztelt rám, mert a Hungária Kupa utáni levelére nem válaszoltam, de ígérem: ami késik, nem múlik. A gyerkõcök már a rajtnál is nagy sikert arattak, mindjárt két-két kitûzõt is kaptak. Ica is odaadta még a tavasszal megnyert Gyöngyös Kupa aranyérmét, mondván: ez jár Gabinak, hiába ellenkeztem, hogy hibás volt az idõmérés és nem is õ lett az elsõ.


Beustól megkaptuk a térképet, a kartont és a menetutasítást, és 10:15-kor rajtoltunk. A kerítésen kilépve Verus egybõl elkezdett „hoppázni”, ami nála annyit jelent: -Apa, az én helyem a nyakadban van, onnan jobban látom a terepet. – Így hát hárman, de négy lábon vágtunk neki az útnak. Egybõl láttam, hogy a pálya sok izgalmat nem tartogat számomra, mert az elsõ fele majdnem a múltkori gyakorlótúránkkal egyenlõ, meg ez már egy eléggé „leversenyzett” terep – 1999-ben szinte tök ugyanilyen vonalvezetésû pályát tûztem ki. De hát nem is izgulni jöttem. :-) Mindjárt az elsõ pontnál megelõztük a Csõke családot (õk Kotolics Janiékkal együtt egyébként az Avar Kupánk rendszeres résztvevõi a Hajdúságból ill. a Nyírségbõl). Álbója is volt, de csúnya lenne, ha C-s pályán ilyet fognék. Még két pont volt az erdészeti utak mellett, majd a Menyecske-hegyi ösvényre váltottunk, és a magaslesnél volt a négyes pont. Az ötös idõmérõ volt a Mátra Tbk-sok népes személyzetével, de egyesületünkbõl Lévai Feri is erõsítette a gárdát. Csak egy percet késtünk – ez nem is rossz! Itt egy feladat is várt ránk: faleveleket ill. terméseket kellett felismerni rajz alapján. A kötelezõ hibátlan teljesítés mégsem jött össze, mert az értékelõlapon csúnyán fel volt cserélve a molyhos és a csertölgy. Kíváncsi vagyok, hogy mutatkozik ez majd az eredményben...


Némi szusszanás után haladtunk tovább, a Menyecske-hegy gerince felé közelítettünk. Gabi néha belassult egy kicsit az emelkedõn, de Vera jól érezte magát a nyakamban. A hatosnál és a hetesnél is volt álbója az árkokban, de rajtunk nem fogtak ki. A Nagy-állás-rét szélére érve Gabi áhítattal kiáltotta el magát: -Apa, ez nagyon szép táj! :-) – Verust is sikerült a füves tisztáson gyaloglásra bírni, így legalább közelrõl tanulmányozhatta a szarvasbogyókat. Innen a dózerútra váltottunk, ahol távolságmérést kellett végrehajtanunk. Én el is slisszoltam volna az egyik bója mellett, de a gyerekek szerencsére figyeltek. Nem is tévedtem, csak 2 métert a 208 méteres szakaszon, pedig nehezített volt a feladat: a szembejövõkkel is váltottam pár szót, Gabi is számolt a maga módján hangosan és tartottam tõle, hogy a lépéshosszommal is gond lesz, mert a csütörtöki focis húzódásom miatt még eléggé „be voltak állva” a combjaim. Na de megoldottuk, és a Vizes-Keszõ után már a Peres-bércre baktattunk fölfelé. Megfogtuk a tízest, ami egy sziklánál volt, aztán átléptünk a kerítésen, be a néhány éves fiatalosba. Az ösvény-elágazásnál lévõ bója úgy elbújt a magas fûben, hogy ezt is csak Gabi vette észre. Létrás kerítésmászás következett – a nagyobbik gyereknek ez nem okozott gondot, a kicsi meg átbújt a drót alatt, aztán valahogy én is átvergõdtem a létrán. Rendben jöttek a következõ pontok, a szembe jövõ rezétesekkel kölcsönösen biztattuk egymást, a gerinc aljában lévõ tizennégyesnél pedig iránymérés volt a feladat. A sár-hegyi antenna irányszöge volt a mérendõ – el is találtam a helyes értéket. Verusnak közben eszébe jutott, hogy már mehetnénk hazafelé, de a közelgõ patakátkeléssel és a célcsoki ígéretével lehûtöttem türelmetlenségét. –Ügyes leszek én is, apa – hajtogatta, és pici lábaival tényleg átbillegõzött a Csurgó-patakon keresztbe rakott pallón. Az utolsó pont csaliját sem ettük meg, egyébként is erdészgyakornokságom idejének egyik állandóan használt ösvénye mellett volt. A dózerúton gyorsan lépdeltünk a cél felé, ahol a gyerekek büszkén adták le kartonunkat Beusnak. Persze járt a jól megérdemelt csoki is, nekem meg néhány zsíros deszka hagymával.


Talán a korrekt pályák, talán a napsütéssel fûszerezett õszi színkavalkád tette: csak mosolygó és jókedvû embereket láttam a versenyközpont területén. Örülök, hogy eljöttünk és élvezhettük ezt a jó kis versenyt, melyet a gyerekeknek még egy momentummal koronáztam meg: elõvettem az otthonról hozott aranyérmeket, és Beussal a nyakukba akasztottam – így igazi gyõztesnek érezhették magukat – még akkor is, ha „csak” második helyezést értünk el.



Simon Péter

Kékes Turista Egyesület