2007. augusztus 25., szombat

Szeretem Rózsaszentmártont. S hogy miért? Talán azért, mert az elsõ sikeres teljesítménytúrám emléke fûzõdik ehhez a településhez, nevezetesen a Vadrózsa 20 a 2002-es esztendõbõl. Netán azért, mert észrevétlenül lopózik szívbe itt a táj és falu. Talán a hely közelsége, a hazai terep az oka, vagy a rendezõk szívvel-lélekkel való hozzáállása a túrájukhoz és a túrázókhoz. De talán mindez együtt, itt a Mátra lábainál.

Eddig 20 és 30 km-es távokon rendezték meg ezt a túrát, idén elsõ alkalommal 50 km-es táv is ki lett írva, ami hónapokkal elõre jelezte számomra, hogy ez a szombat engem hol talál. Kíváncsian vártam milyen pluszt tudnak adni a rendezõk a 30-as távhoz képest, fõleg útvonalban, mert a szervezést ismertem, s kellõ okom volt annak megszokott színvonalában bizakodni. Nagyon örültem, hogy a kiírásban 1875 m szintemelkedés szerepelt, s ez bizony már keményebb kategóriának számít. A túra igazából két komolyabb kihívása lebegett szemem elõtt: a Muzsla és a Nagy-Hársas. Tudtam, nem lesz könnyû.

Szokás szerint többen jöttek az egyesületünktõl, voltunk vagy félbusznyian. A rajnál mindenkinek jutott a zsák almából, amit az egyik túratársunk hozott a csapatnak. Nagyon kedves meglepetés volt ez számomra. Ferivel ketten neveztünk az ultramaratoni távra, a többiek a rövidebb távokon indultak. Feritõl szokás szerint már az elején lemaradtam, úgyhogy felkészültem ötven km magányra. Rózsaszentmártont elhagyva elõzgettem egyesületünk túrázóit, egészen Annáékig. Többszöri sikertelen elõzés után két eshetõség maradt: vagy annyira nem vagyok formában, hogy a rövidebb távon túrázók is simán lehagynak, tehát félszáz km sikeres teljesítése forog itt keményen veszélyben, vagy egyesek húsz/harminc km-en is világcsúcsot akarnak menni... Ez utóbbival máskülönben semmi bajom sincsen, de ha mégis az elsõ áll, akkor van okom nagyon nekiszontyolodni, persze tudván hogy az se világvége, ha olykor a Mátra gyõzi le az embert s nem fordítva, de hát akkor is...

A 397 m magas Somlyóra hamar felvitt vagy a lelkesedés vagy a lendület, hogy aztán a hegyecske másik oldalán szaporázva tudjak ereszkedni a nem messzire fekvõ bányatóhoz. Útközben rövid szakaszon két messzirõl jött túrázóval beszélgetve haladtunk, majd egy fõvárosi ismerõst, Robit kellett útba igazítanom a széleskõi ellenõrzõ ponthoz. A tónál szõlõvel vártak minket a pontõrök, egy fürtöt felmarkolva hamar indultam tovább, ismét csak egyedül. Nem nevezhetem túl édesnek gyümölcsömet, de kicsit se. Azért csak megettem, de sokszor jutottak eszembe a pontõrök szavai: „Igaz borszõlõ, de csak ilyet tudtunk lopni...”
Az Eszter-forrásnál lévõ ponton viszont sikerült olyan szõlõfürtöt választanom, amely már nem okozott ilyen kellemetlen csalódást. Így szõlõt eszegetve, aszfaltút mentén értem Szurdokpüspökire, ahol a 30-as táv útvonala a Nagy-Hársas felé tér. Nekem azonban át kellett lábalnom a falun, hogy elébe nézhessek a túra küzdelmes részének.

Valami irdatlan meleg volt a Muzslára fölfelé, amit a kopár hegyoldal kisebb erdõfoltjai sem igazán tudtak enyhíteni. Napkalap alatt, kézben másfél liter vízzel izzadtam felfele a Mátrabércrõl ellenirányból ismert úton. Horka-tetõ, Kis-Koncsúr, Nagy-Koncsúr – ezeken a kisebb csúcsokon át vezet az út a 805 m-es Muzslára. Szenvedtem melegtõl, emelkedõtõl, lépéseim lelassultak, de ahogy körbetekintettem, láttam, mások is így lehetnek. Pont ugyan nem volt a hegytetõn, de megálltam hátizsákot bontani, hogy abból egy kiflit vegyek elõ. Falatozás közben arra gondoltam, hogy egy ilyen kaliberû túra komolyabb táplálékot igényelne, hát majd legközelebb... A soron következõ ellenõrzõ pont alant a nyeregben várt, ismerõs pontõrrel és három csokis szelettel. Innentõl egy budapesti lánnyal túráztam, akinek csak órákkal késõbb a célban tudtam meg a nevét. Judittal a rajt óta elõzgettük egymást, ami közel azonos menetsebességet feltételezett. Beszélgetéssel enyhítettük mindkettõnk eddigi magányos vándorlását. A Prédikáló-tetõn szúróbélyegzõ volt, pontõrök nélkül. Mondtam is a túratársnõmnek, hogy a célban majd ne felejtsek el szólni:
– A Prédikáló-tetõrõl én hoztam el az utolsó kilógatott szúróbélyegzõt, nem tudom az utánam jövõk mivel tudják majd igazolni, hogy ott voltak... Legközelebb többet kéne kitenni, hogy jusson mindenkinek.
János vára alatt a meredeket sikerült egy kisebb eséssel és egy féltenyérnyi horzsolással letudni, ami igen szép teljesítmény a bakancsom tükörsimára kopott talpának figyelembevételével. A Tilalmas-tetõ allergiás pontõrének csalódást kellett okoznom, hogy bennem nem sorstársára akadt, miután egy marék papírzsebkendõt dobtam ki a szemeteszsákba, amikbe homlokom verejtékét törölgettem útközben. Innen számomra is ismeretlen szakasz következett. A P+ jelzésen, Lapostanyán sok kis mangalica malackát láttunk, majd ismét a mûúthoz, s az Eszter-forráshoz értünk. A pontõr volt olyan rendes, hogy teljesen megtöltötte 1,5 literes palackomat vízzel, mert hogy az igencsak megcsappant vízkészletemmel a Nagy-Hársasnak nem szívesen indultam volna neki. Itt újabb finom szõlõt vételeztünk az útra, majd ismét Szurdokpüspöki felé vettük az irányt. Az utolsó keményebb falat következett. Lemaradtam a túratársnõtõl, aki lényegesen jobban bírta az emelkedõket. A tornyot a Nagy-Hársas tetején zárva találtam, pedig talán a szintemelkedés métereinek így a végére jutva egy felmászást is megkockáztattam volna. A nehezén túljutva megkönnyebbülten ereszkedtem lefelé, s a Hármashatár után újabb túratársra akadtam, egy fiatal fiúval lépkedtünk a pincék felé. Az ellenõrzõ ponton értem újra utol Juditot, bélyegzés és egy kevéske finom bor után hármasban mentünk a cél felé. A templom mellett tüzetesebben is megvizsgáltam az 56-os emlékmûvet, ami már reggel a buszról is nagyon tetszett: egy derékba tört kopjafán lóg a lyukas nemzeti trikolór. Jó tempóban átvágtattunk a falun, s 18:42-kor a célban ülõ hölgyeknek átadtuk az igazolófüzeteinket. Bõven a 12,5 órás szintidõn belül, 10:52 perc alatt sikerült a teljesítés, 4,76 km/h-s átlagsebességgel. A horgásztónál slambuccal várták a túrázókat, mindjárt kétfélével, hagyományossal és vegetáriánus változattal. Ez utóbbiból egy tányérral megettem, nagyon jólesett, mint ahogy ez az ötvenes túra is.

Szõke György