2007. augusztus 25., szombat

Szeretem Rózsaszentmártont. S hogy miért? Talán azért, mert az első sikeres teljesítménytúrám emléke fűződik ehhez a településhez, nevezetesen a Vadrózsa 20 a 2002-es esztendőből. Netán azért, mert észrevétlenül lopózik szívbe itt a táj és falu. Talán a hely közelsége, a hazai terep az oka, vagy a rendezők szívvel-lélekkel való hozzáállása a túrájukhoz és a túrázókhoz. De talán mindez együtt, itt a Mátra lábainál.

Eddig 20 és 30 km-es távokon rendezték meg ezt a túrát, idén első alkalommal 50 km-es táv is ki lett írva, ami hónapokkal előre jelezte számomra, hogy ez a szombat engem hol talál. Kíváncsian vártam milyen pluszt tudnak adni a rendezők a 30-as távhoz képest, főleg útvonalban, mert a szervezést ismertem, s kellő okom volt annak megszokott színvonalában bizakodni. Nagyon örültem, hogy a kiírásban 1875 m szintemelkedés szerepelt, s ez bizony már keményebb kategóriának számít. A túra igazából két komolyabb kihívása lebegett szemem előtt: a Muzsla és a Nagy-Hársas. Tudtam, nem lesz könnyű.

Szokás szerint többen jöttek az egyesületünktől, voltunk vagy félbusznyian. A rajnál mindenkinek jutott a zsák almából, amit az egyik túratársunk hozott a csapatnak. Nagyon kedves meglepetés volt ez számomra. Ferivel ketten neveztünk az ultramaratoni távra, a többiek a rövidebb távokon indultak. Feritől szokás szerint már az elején lemaradtam, úgyhogy felkészültem ötven km magányra. Rózsaszentmártont elhagyva előzgettem egyesületünk túrázóit, egészen Annáékig. Többszöri sikertelen előzés után két eshetőség maradt: vagy annyira nem vagyok formában, hogy a rövidebb távon túrázók is simán lehagynak, tehát félszáz km sikeres teljesítése forog itt keményen veszélyben, vagy egyesek húsz/harminc km-en is világcsúcsot akarnak menni... Ez utóbbival máskülönben semmi bajom sincsen, de ha mégis az első áll, akkor van okom nagyon nekiszontyolodni, persze tudván hogy az se világvége, ha olykor a Mátra győzi le az embert s nem fordítva, de hát akkor is...

A 397 m magas Somlyóra hamar felvitt vagy a lelkesedés vagy a lendület, hogy aztán a hegyecske másik oldalán szaporázva tudjak ereszkedni a nem messzire fekvő bányatóhoz. Útközben rövid szakaszon két messziről jött túrázóval beszélgetve haladtunk, majd egy fővárosi ismerőst, Robit kellett útba igazítanom a széleskői ellenőrző ponthoz. A tónál szőlővel vártak minket a pontőrök, egy fürtöt felmarkolva hamar indultam tovább, ismét csak egyedül. Nem nevezhetem túl édesnek gyümölcsömet, de kicsit se. Azért csak megettem, de sokszor jutottak eszembe a pontőrök szavai: „Igaz borszőlő, de csak ilyet tudtunk lopni...”
Az Eszter-forrásnál lévő ponton viszont sikerült olyan szőlőfürtöt választanom, amely már nem okozott ilyen kellemetlen csalódást. Így szőlőt eszegetve, aszfaltút mentén értem Szurdokpüspökire, ahol a 30-as táv útvonala a Nagy-Hársas felé tér. Nekem azonban át kellett lábalnom a falun, hogy elébe nézhessek a túra küzdelmes részének.

Valami irdatlan meleg volt a Muzslára fölfelé, amit a kopár hegyoldal kisebb erdőfoltjai sem igazán tudtak enyhíteni. Napkalap alatt, kézben másfél liter vízzel izzadtam felfele a Mátrabércről ellenirányból ismert úton. Horka-tető, Kis-Koncsúr, Nagy-Koncsúr – ezeken a kisebb csúcsokon át vezet az út a 805 m-es Muzslára. Szenvedtem melegtől, emelkedőtől, lépéseim lelassultak, de ahogy körbetekintettem, láttam, mások is így lehetnek. Pont ugyan nem volt a hegytetőn, de megálltam hátizsákot bontani, hogy abból egy kiflit vegyek elő. Falatozás közben arra gondoltam, hogy egy ilyen kaliberű túra komolyabb táplálékot igényelne, hát majd legközelebb... A soron következő ellenőrző pont alant a nyeregben várt, ismerős pontőrrel és három csokis szelettel. Innentől egy budapesti lánnyal túráztam, akinek csak órákkal később a célban tudtam meg a nevét. Judittal a rajt óta előzgettük egymást, ami közel azonos menetsebességet feltételezett. Beszélgetéssel enyhítettük mindkettőnk eddigi magányos vándorlását. A Prédikáló-tetőn szúróbélyegző volt, pontőrök nélkül. Mondtam is a túratársnőmnek, hogy a célban majd ne felejtsek el szólni:
– A Prédikáló-tetőről én hoztam el az utolsó kilógatott szúróbélyegzőt, nem tudom az utánam jövők mivel tudják majd igazolni, hogy ott voltak... Legközelebb többet kéne kitenni, hogy jusson mindenkinek.
János vára alatt a meredeket sikerült egy kisebb eséssel és egy féltenyérnyi horzsolással letudni, ami igen szép teljesítmény a bakancsom tükörsimára kopott talpának figyelembevételével. A Tilalmas-tető allergiás pontőrének csalódást kellett okoznom, hogy bennem nem sorstársára akadt, miután egy marék papírzsebkendőt dobtam ki a szemeteszsákba, amikbe homlokom verejtékét törölgettem útközben. Innen számomra is ismeretlen szakasz következett. A P+ jelzésen, Lapostanyán sok kis mangalica malackát láttunk, majd ismét a műúthoz, s az Eszter-forráshoz értünk. A pontőr volt olyan rendes, hogy teljesen megtöltötte 1,5 literes palackomat vízzel, mert hogy az igencsak megcsappant vízkészletemmel a Nagy-Hársasnak nem szívesen indultam volna neki. Itt újabb finom szőlőt vételeztünk az útra, majd ismét Szurdokpüspöki felé vettük az irányt. Az utolsó keményebb falat következett. Lemaradtam a túratársnőtől, aki lényegesen jobban bírta az emelkedőket. A tornyot a Nagy-Hársas tetején zárva találtam, pedig talán a szintemelkedés métereinek így a végére jutva egy felmászást is megkockáztattam volna. A nehezén túljutva megkönnyebbülten ereszkedtem lefelé, s a Hármashatár után újabb túratársra akadtam, egy fiatal fiúval lépkedtünk a pincék felé. Az ellenőrző ponton értem újra utol Juditot, bélyegzés és egy kevéske finom bor után hármasban mentünk a cél felé. A templom mellett tüzetesebben is megvizsgáltam az 56-os emlékművet, ami már reggel a buszról is nagyon tetszett: egy derékba tört kopjafán lóg a lyukas nemzeti trikolór. Jó tempóban átvágtattunk a falun, s 18:42-kor a célban ülő hölgyeknek átadtuk az igazolófüzeteinket. Bőven a 12,5 órás szintidőn belül, 10:52 perc alatt sikerült a teljesítés, 4,76 km/h-s átlagsebességgel. A horgásztónál slambuccal várták a túrázókat, mindjárt kétfélével, hagyományossal és vegetáriánus változattal. Ez utóbbiból egy tányérral megettem, nagyon jólesett, mint ahogy ez az ötvenes túra is.

Szőke György