2007. május 27., vasárnap

Pár órája értem be a célba egy 11 órás rohanás, meg ami elõtte volt, a négyórányi felfokozott hangulatú várakozás után, de nem bírok aludni. Megpróbálom hát leírni, hogyan éltem meg ezt a sokunk számára oly nagy eseményt, amit négy éve találtunk ki, s ma már nem az a kérdés, hogy megszervezzük-e jövõre is, csak az, hogy hogyan lehet jobban megcsinálni. Mert erre szükség van, erre sokan számítanak!

„E világon, ha ütsz tanyát...”

Eleinte szerveztem és rendeztem, tavaly a nagy sárban, az erdõben a kislányommal vártam a mindenre elszánt túrázókat, most pedig a seprû szerepét sikerült megkaparintanom.
Aki mindig egy poszton van, nem is tudja elképzelni, milyen más ugyanaz, a másik szemével!
Megpróbáltam úgy seperni, ahogy eddig azt másoktól követeltem. Éppúgy, mint a szemétszedésnél, ahol az idén végre én is kijutottam a terepre, s érdekes módon a mi csapatunk sokkal több, nem a természetbe illõ dolgot talált, mint akik most voltak ugyanott tizenkettedszer...
Lehet, hogy néha a minisztereket is ki kellene vinni utcát söpörni, az utcaseprõknek meg megmutatni, hogyan néz ki egy minisztérium belülrõl?!

..."mert lószar az élet és mi vagyunk a verebekcsipegetjük, csipegetjük, mert az egész a miénk, nem lehet...”(Dinnyés József dalának szövegrészlete)

Csakazértis!

Háromnegyed tízkor, mennydörgéssel és villámlással kísérve indult a Sár-hegynek a kis csapat: három túrázó, a közepes távot seprû lányok, és én. A túrázóknak már égett talpuk alatt a föld; egész-napos kõmûves-munka után Szegedrõl jókora késéssel értek Gyöngyösre, hogy ily módon vezessék le a hétköznapok feszültségeit, s így alig tudtuk a tempójukat felvenni. Köztük masírozott a tízéves Peti, történetem hõse is. Fejlámpája egy magasságban billegett a felnõttek kézilámpájával, nekem ez éjszakán e három imbolygó fénypont pótolta a mátrai csillagokat. Hátrányuk felét a Szent Anna tónál már lefaragták, de amíg mi a számunkra érthetetlen módon fázósan-mogorva pontõrökkel egyeztettük az indulók, s a már ide sem értek rajtszámait, õk gyorsan tovább masíroztak. Nem is értük utol õket Mátrafüredig, ahonnan viszont visszanézve hat kis lámpát láttunk a reptér felõl, a szánkópályán lefelé billegni; s bizony õk is köztük voltak. Pedig a két felnõtt tapasztalt teljesítmény-túrázó, a Mátrában is sokat jártak már, de iramot menni nem lehet egy kisregény terjedelmû, bár kínosan precíz útvonal leírást böngészgetve...Ilyenkor az ember a többiekben bízik, ha pedig nincs elõtte éppen senki, az orrát követi a nagy sötétben.
Mátrafüreden elváltam a lányoktól, megkérve õket, hogy kérjenek türelmet a pontõröktõl, lehet, hogy jócskán megkésünk, nehéz éjszaka áll elõttünk (is). Kis erõgyûjtés és emlékidézés a bazársoron (mármint a felnõttek részérõl; Peti még az itt vásárolt kisautóra sem tudott visszaemlékezni...), így a Benevárra fél órás hátránnyal érkeztünk. Sanyi bácsi és Zsuzsi nagyon kedvesen fogadtak, a tûz is még vidáman pattogott, s belénk tömték a maradék szõlõcukrukat. Innen folytatódott a kemény kaptató, de az iramból nem engedtünk. Vonakodva vallottam be a srác egyre sûrûbb kérdéseire, hogy milyen messze még a Kékes (a Remete-barlangnál mondott fél órából talán fél óra múlva lett húsz perc), de Zoltán, az apuka nagyon figyelt a fiára: több rövid szünettel és sok beszéddel törte a monotonságot. A Tetõ étteremnél erõs szél fogadott, az esõ is állandósult, s átizzadt testünk gyorsan átvette a pontõrök, valamint a túrát itt feladó, két huszonéves srác vacogását.
Éjfél után két óra volt, túl voltunk a szint nagyján, de még csaknem huszonöt kilométer várt ránk, s a srácon itt már látszott, hogy a szervezete már csak a pihenést kívánja - alig tudtunk egy kis energiát beletömni. A hangulatát egy kis idõre feldobta, hogy Zoli az otthonaggódó anyukát is felhívta, akinek nagy öröm volt eldicsekedni az éjszakai Kékessel.
Nagyobb szünet után a kellõen síkos sípályán csúszkáltunk le Mátraházára, ahol Jutkáék magnézium-itala segített valamit az izmoknak, gyerünk, innen már csak lefelé! Néhány kis pihenõvel értük el a Hanák Kolos-kilátót, majd a Muzslát, de a csoki és a keksz itt már bontatlanul került a táskába. Négy óra volt, s bár a felhõs ég nehezen engedte át a pirkadatot, a szürke kis derengés és az egymást ébresztgetõ madarak füttyei jelezték, hogy gyorsabban közeleg a reggel, mint a cél.
Itt kezdtem pedzegetni, hogy milyen nagy dolog volt idáig eljutni, s hogy innen már közel Gyöngyös... Tudod, mit mond erre? - kérdezi tõlem Zoli. "Végig fogom bírni, nem mehetek haza kitûzõ nélkül! Mit szólna a Nagypapa, akinek megígértem?!" Sokáig nem tudtunk erre válaszolni, a kis gyerek nagy lelke beragyogta a kihalt füredi utcákat.
A Kozmáry kilátó viharvert személyzetét gyorsan haza engedtük, s ott tudtuk Neki elmagyarázni, hogy a többieket is haza kellene engedni, nagyon rossz már továbbvárniuk ránk egy ilyen hosszú éjszaka után, s Õ meg a kitûzõt már így is kiérdemelte, várják vele a célban. Azt a boldog és tiszta mosolyt, amivel ezt nyugtázta, nem tudom elmesélni. Így csak a tiszta és boldog gyerekek tudnak nézni az emberre, ekkora ajándékot csak Tõlük kaphat az ember. Ezzel rohantam tovább, hogy kiengeszteljem a még mindig hûségesen a pontjukon várakozó társaimat, de aligha tudtam elmagyarázni, miért kellett nekik eddig túlórázniuk...
Nyolc óra is elmúlt, amikor az utolsó pontot is lebontottuk, s a két huszonéves sráccal elindultunk a város felé. Mi is ilyenek lehettünk, amikor tizenöt évesen egy hirtelen ötlettel nekivágtunk a Mátrabércnek, mosolyogtak a történetemen.
Igen, bizonyára mindannyian voltunk egyszer, valamikor tiszták és bátrak; ma már csak annyit tehetünk, hogy a gyerekekben õrizzük a csillagok üzenetét.
S akkor, talán lesz értelme, hogy voltunk.
Detk, 2007. május 28.

mervalaci