2007. április 08., vasárnap



Már régóta szemezgettem a Gyöngyös Kupa tájfutó versennyel, mivel a kiírás szerint gyerekverseny is lesz, és úgy gondoltam: Gabi fiamnak ez jó lehetőség egy kis erdei bójakeresgélésre. Még a hét közepén megbeszéltem a szervezőkkel telefonon, hogy a helyszínen is lehet nevezni, így kerekedtünk fel vasárnap délelőtt a családdal Mátrafüredre, az erdészeti iskolába, mely számomra oly kedves hely. Kicsit megszeppentünk, mikor beléptünk az aulába, nem számítottunk rá ugyanis, hogy itt egy sakkverseny zajlik, szinte teljes csendben. Gyorsan felmérve a helyzetet észrevettük, hogy a tájfutók az udvaron kaptak helyet, és beálltunk a nevezési pavilonhoz kígyózó sorba. Egy bográcsból ínycsiklandó illatok szálltak felénk, míg a versenyközpont általános forgatagában álmélkodtam. Szűk félóra elteltével már épp morgolódni kezdtem magamban, amikor Ica észrevett és soron kívül előrehívott – ezúton is köszönöm neki; örülök, hogy segített. F10D – ebbe a kategóriába neveztem Gabikát, mivel ez szól a legkisebbeknek, bár 5 évesen nehéz felvenni a kétszer annyi idősekkel a versenyt. Na de nem is ez volt ma a lényeg, hanem hogy egy kicsit vadásszunk a bójákra, mint kis Vuk a nagy Tásra... :-)

Megtudtuk, hogy a rajt másfél kilométerre, az erdei tornapálya felső szakaszán van, és a szalagozott pályán én is mehetek Gabival. Elindultunk hát, Gabit szépen hajtotta a versenyláz, közben profi versenyzők szaladtak el mellettünk, kihasználva a lehetőséget a bemelegítésre. Kisfiam útközben az ujjára helyezett dugóka használatának mikéntjéről érdeklődött, míg én arra számítottam, hogy a rajtban ezt majd én is megtudom. :-) Szerencsére így is történt, hiszen kedves ismerőseim, erdészeti iskolás tanáraim alkották a rajtszemélyzet törzsét. Még az sem jelentett gondot, hogy elfelejtettem – pontosabban meg sem kérdeztem – a rajtidőnket, így egy üres helyre sikerült becsusszannunk.

Megkaptuk a térképet, és máris a versenypályán találtuk magunkat. Láttam, hogy a szalagozott út elég nagy kerülőket tesz a pontok között, de Gabira bíztam a vezetést, aki lelkesen kezdte követni a sűrűn kihelyezett szalagokat. Egy-két elágazásnál szólni kellett neki, hogy jobban figyeljen, de alapjában véve ügyesen navigált és szedte is a lábát – nem futott, de jó tempóban gyalogolt. Viszont amikor meglátta a bójákat, sprintben közelítette meg őket és ügyesen használta a dugókát. Az utolsó előtti ponttól a lejtős úton sikerült szaladásra bírni, majd az utolsótól már csak úgy trappolt be a célba, még a jelölőhelyen is túlszaladt, így „benne maradt” néhány másodperc. Mivel a személyzeten kívül más épp nem volt a célban, közölte, hogy akkor most mi győztünk. :-)

Lassan battyogtunk vissza a versenyközpontba, míg mellettünk lépdelve egy kislány végigsírta az utat, mert barátnője megelőzte és most nem ő lett az első – társa nem győzte vigasztalni. Erről persze eszembe jutott régmúlt esetem az Országos Erdészeti Tájfutóversenyen, ahol 17 éves fejjel nem tudtam felfogni: miként előzhetett meg egy olyan versenyző, aki lassabb volt nálam és nem is fogott meg minden pontot... sajnos ez az igazságtalanság ifjúi lelkemre érzékenyen hatott és elfordított a tájfutástól. Szerencsére sok időm nem volt most ezen gondolkodni, mert jöttek a gyöngyösi városi tévések és útbaigazítást kértek. A suli udvarán nem találtuk Andit és Verust, akik csak a rajtig kísértek el, onnan visszasétáltak. Mint később kiderült, kislányom – mily meglepő :-) – a patakparton ragadt le, ahol még a legelésző kecskéket is mindenáron meg akarta simogatni. Viszont megtaláltuk a tulajdonképpeni gyerekpályát, a dugóka leadása és adatainak kiolvastatása után Gabi pedig ügyesen végigszaladt az ötéveseknek szóló szalagos útvonalon. Nehézséget csak a szúróbélyegző kezelése okozott neki – kis ujjaival nehezen bírta úgy összenyomni, hogy rendesen kilyukassza a kartont. Hamarosan Andiék is visszaértek a sétából, aztán kocsiba vágtuk magunkat és irány Salgótarján, hiszen a túramozgalmas hétvége itt is feladatot rótt rám – de ez egy másik történet.

Másnap, Húsvét hétfőn korán keltünk. Indultunk a Tojáskereső versenyre, amit egyesületünk, pontosabban Szárnya Pali szervezett. A helyszín ugyancsak Mátrafüred, az erdei tornapálya melletti „faházikónál” volt a rajt. Negyed kilenc körül értünk oda, és némi beszélgetés meg tévériport-adás után el is indultunk. Az első két pontig csatlakoztak hozzánk a gyöngyösi tévések is, kicsit bekukkantva az erdei tájékozódás mikéntjébe, na meg ha már tojáskereső verseny, megnézték azokat a csokitojásokat is. Az első pont egy szikla volt a tornapálya fölső szakasza mellett, nem okozott gondot – néhány előttünk induló, kezdő csapatnak viszont igen, akiket már itt utolértünk. A második pont felé bevittük az operatőrt egy kicsit a bozótosba, ugyanis az ösvény helyett az iránymenetet választottuk. A jellegfánál még fölvette, ahogy a gyerekek kezelik a bóját és megkaparintják a tojásokat, aztán csinos riporterkollégájával elbúcsúztak, hogy más húsvéti események felé vegyék az útirányt. Az esti hírösszeállítást nézve megnyugodtunk: nem vesztek el az erdőben. :-)
Kissé nehezebb szakasz következett: az egykori iskolai tanerdőnk mellett vízmosásokat keresztezve kellett a sűrűsödő erdőben felkapaszkodnunk a Bene-hát ligetes platójára. Cseles pont volt a hármas, mert az ajándékok az álbója mellett figyeltek, de rajtunk nem fogott ki. :-) Itt már Bea is csatlakozott hozzánk a kislányával, akikkel együtt olvastuk meglepődve, hogy Pali még komoly feladatot is fabrikált nekünk a versenyre: távolságmérést. Előtte még megfogtuk a keleti oldal kihagyhatatlan kilátóhelyének sziklájánál lévő négyes pontot, majd az elavult térképnek köszönhetően elvétettük a távolságméréses ősvényt – ennek eredményeképpen tettünk egy fél kilométeres kitérőt. Na de csak meglett, és elkezdtük számolni a métereket. Andi 178-at, Bea 185-öt, én pedig 190-et mértem. A 178-at kerekítve átlagoltunk és 185-öt írtunk be (178 volt a helyes adat, megint Andinak volt igaza). Igen, Kedves Olvasó, együtt ment a két csapat, hiszen ez egy családi erdei bójakeresgélés, nem pedig vérre menő küzdelem – Andi pedig nagyon jól elvolt Beával, mint már a múltkori Rezét kupás utazásunk során is.

A ötös pont ravaszul el volt dugva egy patakparti fa mögé, de a gyerekek ha nehezen is, megtalálták. Ha már patak, Verus ismét nem akart továbbállni, gyönyörködött a csobogó vízben és mindenáron közelről akarta fürkészni, bottal kapirgálni a patak medrét. Persze ezt sem lehet végtelenségig, ahogy ő akarná, így hát ölben jött tovább – hol az enyémben, de többnyire Andi hozta a babakendőben. Kiértünk a Csepegő-forrás dózerútjára és találkoztunk egy tanácstalan családdal, akik azt mondták, hogy mindent átkutattak, de nincs meg a következő pont. Megnyugtattam őket, hogy bízzák csak rám, és rövidesen már nyargalt is nagyobbik gyerekük a bójához – nem akartam elrontani az örömét, mert annyira megörült az álbójának, hogy megvártam, míg simán átugrott az egyébként egy vízmosás aljába rejtett jó bója fölött. :-) A hetes is simán meglett, közben megmutattam a többieknek a térképről hiányzó magaslest, ami nem mai darab – ezúton is csókoltatom a térkép készítőjét...

A következő három pontot kihagytuk, mert nem volt kedvünk a Menyecske-hegy gerincén 80 méter szintet fölfelé mászni. Szóval a 11-eshez vettük az irányt, és egy kicsit a dózerutat követve, majd a bozóton átvágva gyorsan meg is leltük a sziklát. Innen már a jól ismert turistaúton sétáltunk, csak egy kis kitérőt tettünk a 12-es határkőhöz és hamarosan a célban voltunk. Na itt aztán el lettek halmozva a gyerekek csokival meg gyümölcslével rendesen. :-)

Jó kis hétvége volt, a virágszőnyegben pompázó Bene-hát pedig gyönyörű ilyenkor a maga tavaszi héricseivel, fürtös gyöngyikéivel, virágzó vadgyümölcseivel – persze mint oly sok helyre a Mátrában, ide is szívesen jövök mindig, hiszen minden szikla, minden kis ösvény, patakvölgy és marasztaló kökénybokor gyerekkorom szép emlékeivel örvendeztet meg.

 

Simon Péter
Kékes Turista Egyesület

Így kell pontot fogni

Kézenfogva

Bene-háti verőfényben

Enyém a pálya

Sétálunk, sétálunk...