2007. április 14., szombat



Hát szóval ez a nap is elérkezett....


Az elõzményekhez csupán annyit, hogy kb. 15 éve szerettem volna végigmenni a Mátrabérc túrán, akkor sajnos eljönni sem volt lehetõségem, most viszont igen.

Tudtam jó elõre: ez nem gyerekjáték, s nem lenne szabad félvállról venni, de legfõképpen nem elég a térképet bújni, a beszámolókat olvasni és lélekben készülni. S mégis...

Azért hogy ne ugorjak bele egybõl a Mátrabércbe, elõtte elmentm a Mátrahegy 40re, amit egy kis szintidõcsúszással, de teljesítettem. Bár mind a két térdem vacakolt vagy másfél hétig... mégsem vettem komolyra a figurát. Persze azért fejben készültem. Tudtam, hogy kell térdvédõ, hát beszereztem, tudtam, hogy kell Magne B6, hát beszereztem, tudtam, hogy kell túrabot, hát beszereztem volna, ha a drága jó csomagküldõ szolgálat meghozta volna idõre. S tudtam, hogy sokat kellene edzeni, de mivel Húsvét jött, s így szolgálataim eléggé rendesen lekötöttek, ezért picit (nagyon) hanyagoltam a felkészülést. Bíztam a kitartásomban...


A péntek éjszakám sajnos kevés alvással telt. A szomszédban lakó roma család egész éjszaka ünnepelt, persze hírbõl sem ismerik a csendháborítás fogalmát... sajna.

2.30-kor keltem. Egy gyors zuhany, majd 3 elõtt 5 perccel már a barátom "mi autónk"-jában csücsülve faljuk az aszfalton a kilométereket Sirok felé(210km). Útközben a Tokaji-hegy oldalában felvesszük a Komámat, akit beszerveztem, hogy legyen ismeretsége a teljesítménytúrákkal. Õ a Muzsla túrára indult. 5.40-re értünk Sirokra, s magam is meglepõdtem a nagy tömeg láttán. Gyors nevezés, rajtidõ. Majd elõ a bakancs, s már is kész vagyok az indulásra. Lajos barátom rámcsörgött, hogy maradtam-e eredeti elképzelésem mellett, mert a komám csábított a rövidebb túrára. (Vagy én magamat? Ki tudja...) Mondom Lajosnak, itt vagyok indulásra készen, de 500 ember között elég nehéz egymást megtalálni. Aztán elindultunk.


Egy autó 4 utassal mindenképpen szeretett volna a Mátrabérc indulóin keresztülsuhanni, hangos kürtöléssel, kevés sikerrel. Ha nem a Mátrabércen vagyunk, szerintem nagy buli lett volna ennyi ember közé ilyen stílusban behajtani. Apropó. Kérjük a rendezõket, a következõ túrán védjék le az aszfaltos szakaszt is, hogy baleset ne fordulhasson elõ! Köszönjük.

Szóval elindultunk 6.00-kor. Csípõs hideg, de nem sokáig. Lassú menet, kígyózó sor. Azt próbáltam, hogy felveszem az elõttem haladók tempóját, s nem maradok le tõlük, a tömegvonzás törvénye alapján még jól is fogok járni. Az Domoszlói-kapuig bírtam is a gyûrõdést. Az itatást nem hagytam ki, itt pihiztem egy picit. Az Oroszlánvár megmászása egy megállással még ment. Pecsét, pihenõ és idõírás. 8.25-kor indultam tovább,de mivel eltûnt elõlem az a húzóerõ, akik után jöttem, így váltottam a saját tempómra (nem kellett volna). A Nagy-Szár-hegy felé már izzadtam rendesen, s persze lassabban haladtam, mint elõtte. A Disznó-kõ után már egyre nehezebben ment a gyaloglás, így csak 11.21-re értem fel a Kékesre. Hogy sikerült egy órás lemaradást produkálnom, azt magam sem tudom, de összejött. Közben a Lajos barátom többször hívott és biztatott. Persze õ egy más lépték szerint túrázott hozzám képest...

A Kékesen öröm volt elfogyasztani a forró levest. Majd egy szendvics és vízvásárlás után telefon haza a családnak, hogy minden ok, csak fáradok. Így indultam lefelé a sárga jelzésen. A meredeknek nekiindulva elõttem termett egy család: több szülõ, több kisgyerek, akik szülõi felszólítás ellenére indulnak neki a meredeknek lefelé. Nem tudtam, hová lépjek, hogy minden gond nélkül tudjak lefelé haladni, s akkor még ezt a családot is kerülgetni, ráadásul vigyázva a gyerekekre, akik 4-5 évesek ha lehettek. Na szóval túljutottam rajtuk. Majd utolért egy tûzszerész feliratban túrázó társam, aki úgy ment a meredeken, mint egy rongylábú vagy térdû, s csak pislogtam, mert pillanatok alatt eltûnt elõlem. A Csór-hegyre annyi idõ alatt értem fel, mint ami az itinerben meg volt adva. Akkor mégsem vagyok fáradt? Vagy most mivan? Magam sem tudtam. A Csór-hegy után láttam a havas Tátrát, én meg itt sülök meg, s mindenemen folyik a víz. Azért megyek tovább. Elõttem lelkes fiatalok, levágják a kék+ jelzés utolsó kanyarját, s ezzel úgy eltûnnek elõlem, mint a sicc. A Rudolftanyai elágazásnál iszom egy kis szörpöt. Aztán megzavarom a mozgó ellenõrök szerelmi légyottját egy pecsét erejéig, s már mennék is tovább Galya felé, ha bírnék.

DE rettentõen nehezen megy. Érdekes, semmim sem fáj, s mégsem megy. Talán elfogyott az energia. Csokival pótolom, de nem sok eredménye van. Végül alkalmi túratársam,aki 61 éves Salgótarjánból, vele bandukolunk felfelé. Közben telefonálunk a felségének, hogy jöjjön. Azt mondja, kiszáll. Ez rám is átragad, s mivel érzem, hogy nincs sok erõm, ezért én is úgy döntök, mint õ. Megállok Galyán a pecsételés után. Bár tudom, hogy ha valaki megrázna, még menne egy darabig, de úgy gondoltam: most ennyi nekem bõvel elég. 14.25-kor feladom a Mátrabércet.


Minden rendben van velem, csak elfáradtam, mondom a feleségemnek, meg a Galyán várakozó barátomnak.

Alkalmi egri túratársam is itt áll meg. Együtt indulunk kocsival Szurdokpüspökibe a Komámért, aki 5.17 alatt végigment a Muzslán. Gartula neki!

Én pedig nem szomorkodom, hogy nem sikerült. Megtanultam: Fel kell készülni!!!
S már azt tervezzük, hogy egy rövidebb és szintemelkedésben jóval szolidabb túrán elinduljunk.

Mert megszerettem a teljesítménytúrázást!

S remélem jövõre elmondhatom, hogy ha lesz Mátrabérc, akkor felkészülve én is ott leszek... s akkor majd meglátjuk!


A szervezés nagyon profi volt, dicséret érte mindenkinek, aki részt vett benne!



ezsau