2007. április 14., szombat



Hol is érdemes kezdenem...? Talán ott, hogy tavaly a Kinizsire készültem, és úgy éreztem, nem gyilkolhatom szét magam a ’Bérccel. Aztán a sikeres K100 után azonnal eldöntöttem, hogy 2007-ben nekiveselkedem életem elsõ Mátrabércének is, aztán újra K100. A felvezetés kicsit szélsõségesre sikeredett – egy feladott Téry50, majd egy kellemes és tavaszillatú Bakony50 után kegyetlenül fárasztó sivatagi road-show a kiskunsági Petõfi70-en. Utóbbi váratlanul nagyon lemerített, és tartottam is tõle, hogy nem teljesen fitten ugrok neki az év egyik legjobban várt erõpróbájának. Most akkor jól elmondom, hogy eme félelmem beigazolódott-e.


A rajtba való eljutást a gyöngyösi JET-kúthoz hitelesített különbusz igénybevételével oldjuk meg. Lakótelepi parkolót választunk, ellentétben a túratársak többségével, akik megszállják a SPAR-parkolót, holott tudják, hogy az a vásárlóké. A mozgássérült helyeket sem kíméljük, furcsa ez 56 km-re és 2900 m szintre készülõ sportembereknél. Sikerül is negyedórás késéssel indulnunk, miután a parkoló kiürítését, tetszik vagy nem tetszik, végre kellett hajtani. Persze nem mindenki veszi a fáradságot, kár.
A szervezést az idei Téli Mátrán már volt szerencsém megismerni, de az, hogy a busz ülõhelyeinek megteltekor egyszer csak elõrántanak a mellényzsebbõl egy második jármûvet, még így is õszintén meglepett.


Szûk egyórás utazás után mérsékelt tömeg a rajtban, a rajtidõ vége nem annyira népszerû, mint az eleje. Kissé elszorul a szívem a siroki vasúti megálló jelen sorsára gondolva. Sohasem utaztam a Kál-Kápolna – Kisterenye vonalon, lehet, hogy már nem is lesz rá lehetõségem.
7.10-es rajtidõ, kicsit izgulok... Nehéz nap lesz, nem kétséges.


Soha nem jártam eddig a Sirok-Kékes szakaszon (az OKT még nincs célkeresztben..), így hát csak azt tudtam, hogy jobbára felfelé kell megtenni 20 km-t. A tömeget már megúsztam, így még a létráknál sincs különösebb sorban állás, jó iramban, gyönyörû helyeken haladok, közben egy boxkiállás, majd megszabadítom magam a pulóvertõl. A fehér póló és a karimás sapka kiváló választás, meleg lesz. Kalapos-tetõ, majd Gazos-kõn az elsõ igazi tátottszájas szerteszéjjel-bámulás. Késõbb több helyrõl látszik két fõ úticél, Kékes és Galyatetõ.

Domoszlói-kapunál hideg víz egy jó nagy tartályból, Oroszlánvár ijesztõen meredek, huhh. Beépítem arcomba az elsõ csokit, és nekivágok. Elõzgetek, sõt kikerülök, botrányosan gyorsan felérek, fent az elsõ nagyobb tömeg pihenésszakmailag megkezdi az összeomlás elleni harcot. Azonnal indulok, 5-ös átlag a cél Kékesig. A túra egyik legszebb szakasza, folyamatosan liftezünk Sas-kõig, csodálatos kilátások, majd csúcstámadás. Most sokkal könnyebben ment, mint januárban. Fent jólesik a zsákos leves, nincs meg a tervezett idõ, de nem pánikolok, 10perces pihenõt iktatok be, folyadékvásárlás, telefon haza, „minden rendben, Galyán újra hívlak”.

Kezdõdjön a tánc, irány a sárgán Sombokor. A hátizsákban ott lapul a bicikliskesztyû, de nem veszem elõ, nehogy elessek már. Aztán persze hogy két akkorát zupálok, hogy jól lehorzsolom mindkét kezem, hirtelen egy kicsit kedvetlenné válok, kénytelen vagyok az értékes vizet egy kis sebtisztításra elhasználni. Valahogy csak leérek, gyors fogáspróba, vajon a botmarkolatok mennyire fognak zavarni... Szerencsére semennyire, ismét belehúzok, ismerõsként köszöntöm a nagy hordót, majd az országúttal párhuzamosan haladva kicsit szánakozva nézem a csodaautóval suhanó városi turistákat, akiknek csak az aszfaltcsík jut ebbõl a csodából, amit Mátrának hívunk... Az úton való átkelésnél motorosok veszélyeztetik sikeres és szerény életemet, még csak nem is anyázok, hadd sportoljanak a srácok, kell az a kis mozgás. A Csór-hegy szintén keményen néz ki, ezzel már meg is szenvedek egy kicsit, de még mindig jól állok, erõvel és idõvel egyaránt. A volt kilátó elkeserítõ látvány. Galyatetõ elõtt monumentális frissítõpont, betermelek pár jaffaszörpöt, vizet is vételezek. A P+ meghozza a mozgó ep-t is, a fiatal pár kicsit már nyûgös, régóta szolgálatban lehetnek. Egy farakás mögött újabb boxkiállás, de ezúttal nagygenerálos, már csak egy kis hasmenés hiányzott. Megkönnyebbülve támadom Galyatetõt, a parkolóba felérve nem tapasztalom a tömeget, alig néhány autó. Pecsét után azonnal indulok, az idõs pontõrnéninél laikusok érdeklõdnek a teljesítménytúrázás számukra megdöbbentõ és ismeretlen jelenségérõl. A Gertrúdban 50 Ft a wc... ingyen sz..tam negyedórája, tehettek egy szívességet. A kilátót most kihagyom, nincs idõ. TéliMátrás nosztalgia nem oly’ nagyon régrõl, csillagvizsgáló, nem láttam csészealjat most sem. Asszem elvitték, tudták, hogy visszajövök. Nagyon süt most már a nap, sokat iszom, enni viszont nem nagyon megy. A sípálya alján teázópont, brutál jólesik a forró. Várható, hogy azonnal gondjaim akadnak, betámadom az udvari pottyantóst. Még a végén egy rohadt hasmars tesz be a szintidõnek.

Vörös-kõn egy pillanat alatt fent vagyok, kilátó persze itt is sztornó, majd egyszer máskor, az idõs pontõr úrral váltok egy-két szót, aztán tovább. Elvétem a S+-et egy szakaszon, de aztán csak megvan a kék is végre, belehúzok, viszont érzem, hogy lassan ennem kéne, mert baj lesz. Ágasvár elõtt sétaturisták engednek el nagy tisztelettel – „Sirokról, fiatalember? -De onnan ám!” Kék háromszög, jön az egyik kedvenc hegyem, olyan szemtelen, cinikus..., mint én. Zergeként ugrálok fel a sziklákon, aztán neki az emelkedõnek, kutyás urat elõzök, váltunk pár szót, a kutya jó erõben, a gazdája igyekszik lépést tartani vele. A csúcson kiváló panoráma, csoki az arcba bele, aztán csúszka fától fáig a turistaházhoz. Imádom, gyönyörû. Ilyen helyen érdemes élni. Vizet vételezek, fújok egyet, átlagot számolok. Bele kell húzni, még mindig a sombokori botladozást és a kényszerpihenõket próbálom behozni. A Csörgõ-patakig õrült módjára futok le, aztán a piros sáv felmászik az út fölé, hát akkor én is. Ember nem járt ott aznap, vagy talán 10-en elõttem. Mátrakeresztes, aszfalton le a faluba, a pontõr kislyányok nem akarnak továbbengedni. Éktelen haragra gerjedek, megkapom a pecsétet, miután meggyõzõen érvelek a hátralévõ 13 km-re megmaradt kerek 3 órámmal. Na nehogy már 4,5-es átlaggal ne alázzam le a Muzslát!! Keksz ás szörp, neki a pataknak. Hoppá, hol a pitában kell átmenni? Nem jövök rá, nincs idõ, balra, a nemtommilyenkocsmaojjektumnál átugrálok. Hátulról egy idõs úr navigál, hogy majd balra, hát persze hogy kipécézem magamnak a P+-et, vissza! Az idõ meg szalad. Piros sáv, finoman, de kitartóan emelkedünk. Nagyon húzok, az út mellett túratárs... „ha elõbb érsz fel, szólj nekik, hogy még jövök!” Aztán hirtelen erõmet vesztem, iszom többfélét, banánt és csokit dobálok a fejembe. Kicsit szarul vagyok, baj lesz. Erdész-rétnél görcsölök, Magne-B6. Meglátok pár embert az egyik emelkedõn, jól jön, mentálhigiénésen kicsit pánikba esésben vagyok. A cél mindig a következõ ember utolérése. Ez már a Muzsla vajon? Na persze. Na és akkor most? Most már biztosan. Ez sem az. Háromszögjelzések találkozása, végre a lábánál vagyok. Most érzem elõször igazán, hogy elfogytam. Csigatempóban megyek fel, remegõ kézzel nyújtom a lapomat a huncut kis pontõr-hercegkisasszonyoknak. 1 óra 35 percem maradt, most már nem lehet baj, de nyilvánvalóan bele kell fussak egy kicsit. A szûk ösvényeken készségesen engednek el a többnyire nyúzott, láthatóan erejük végét járó túratársak. Most már örülök a kisebb emelkedõknek, a lefelé-futásokat jó meg-megszakítani. A Diós-árok felett most lefelé gyûlölöm meg a korábban a Pásztó50-en megtapasztalt sziklás meredélyt, a lemenõ nap viszont mit sem törõdik szenvedésemmel, gyönyörû színekbe öltözteti a látóhatárt. Még egy kis kaptató ki az árokból, és végre célegyenes! Az órámat nézem, most már biztosan beérek idõben. A templom után egy házból szurkolnak, mutatnak az iskola felé, hogy már nincs messze. A vége 12:46, ez kemény menet volt, büszkén lépek be a célba. Kitûzõ, oklevél (már megint megy minden, mint a karikacsapás), frissítek a már kipróbált szörpökkel az udvaron, és Zsolti barátomnak köszönhetõen, aki ekkor már három órája végzett a túrával és visszaért Gyöngyösrõl a kocsival, mehetünk haza. Enyhén szarul vagyok, de nekiállok enni, simán bealszom a hazaúton, 10-kor pedig már a lépcsõházban botorkálok. Végre itthon, jó itthon.


Nagyon boldog egyszeres Mátrabérc-teljesítõ vagyok.



rafter