2007. március 17., szombat



Tulajdonképpen azért indultam el a Mátrahegy 40-es túrán, hogy kipróbáljam: mit bírok. A tervem az, hogy elindulok a Mátrabérc 56-on. De gondoltam: nem lehet ennek ész nélkül nekimenni, ezért úgymond ki kell magam próbálni. Így esett a választás a Mátrahegy teljesítménytúrára. S ha már lúd, akkor legyen kövér. Elsõre a 40-es távot választottam. A fejemben kész volt az útvonal – de a lábaimban kevésbé. Az érkezéshez elõzetes logisztikai megoldást kellett találnom, mert ugye Dámóc, ahol lakom, (sajnos) nem a Mátra aljában van. Hajnali 2.30-kor kelés, 3 kor indulás egy barátommal autóval Mátrafüredig (227 km). Már 6-ra az iskola elõtt voltunk, de tapasztaltuk: van, aki nálunk is korábban érkezett. A szervezõk Profi módon nekikészültek a nevezésnek, jómagam a neten elõre bejelentkeztem, így nem volt semmi macera.


7.05 ös idõvel elindultam életem elsõ teljesítménytúrján (akkor még nem tudtam: mire is vállalkoztam...) A Muzsla-tetõre iszonyatosan gyorsan felértünk, annyira, hogy a szervezõk csak pecsételtek, míg az idõm le is maradt a lapomról. Már ekkor éreztem: ez nem sétagalopp lesz számomra. Sástón az étteremhez 7.47-re értem, amit kifejezetten jónak tartottam. Majd a következõ pontig a lefelé menettel nem volt semmi gond, de a Lajosháza utáni kaptatón felfelé már éreztem: a pulzusom sem 72, az biztos. Köves-bércen jó volt a kis csoki, meg ittam egy kis vizet. 8.46-ra értem ide. A 8940 méterhez 1 óra 41 perces idõ – kezdõként ez nem is olyan rossz. Tudtam, hogy Galyatetõig hosszú út vár rám, és azt is, hogy bizony Karos-híd után két szép emelkedõ fûszerezi ezt. A 160 m-es részemelkedõn nem volt gond, de a 255 – azt már éreztem, hogy nem semmi. Útközben beszélgettem egy túratársammal, ami picit elvette a figyelmemet az emelkedõktõl. 10.58-ra értem Galyatetõre. Sajnos mind a két térdem felett görcsölt a lábam. A szervezõk lepecsételték a lapomat, még a táskámba is eltették, mert én csak fetrengtem a fûben. Az almát olyan gyorsan megettem, mint még életemben soha. Volt egy kedves túrázó hölgytársam, akitõl Magne B6-ot kaptam ampullában – azt megittam, és hála Istennek utána a görcsök megszûntek. Feltankoltam egy flakon vízzel, és irány Parádsasvár. Ekkor jött az újabb problémám. A lefelé menet kikészítette a térdemet rendesen, de azért 12.37-kor pecsételtem. Majd felmásztam Sós-cseri-tetõre, akkor már hangosan feljajdultam, úgy fájt a térdem. Elõttem 3 hölgy szúrt e bélyegzõvel , majd megjegyezték: fiatalember, mi ez a jajgatás 13 km után? Erre mondom nekik, hogy 24-en vagyok túl, ami picit meglepte õket. Paródóhutáig nagyon jó volt ott fenn a gerinc alatt a szerpentinen végigsétálni, szerintem egyik legszebb meg legkönnyebb része a túrának. A faluba lemenet megint vacakolt a térdem. Nagyon kedvesek voltak a pecsételõk, a szerény biztatásuk igazán jól esett. Itt 13.49-kor pecsételtem. Ami ezután következett, az maga volt a pokol számomra. Klarissza-csevice után felfelé azt gondoltam: itt a vég. Rettentõen lelassultam, többször megálltam, egyszer leültem. Jól esett, hogy többen is érdeklõdtek: minden rendben? Miután bólintottam, továbbviharzottak, én meg mint a csiga, csak vánszorogtam. Tudtam: lesz egyszer egy holtpont, csak azt nem, hogy mikor. Na a Pisztrángos elõtt, amikor elõször kell az aszfalt úton átmenni, eljött ez a pont. Leültem az út szélére, s azt mondtam magamban: hazamegyek, majd megírom a szervezõknek e-mailben: jó túra volt, csak én nem bírtam. Elõvettem a térképet, s azt láttam: többet jöttem felfelé, mint ami még hátravan. Meg az is bennem volt, hogy a ha feladom, ellenõrzõponton adjam fel. Így hát elindultam felfelé. A második aszfaltos útszakaszon, ami elvitt a Pisztrángos-tóig, szinte teljesen felfrissültem. Éreztem, hogy fáradt vagyok, de volt kedvem továbbmenni. 15.11-es pecsét után indultam meghódítani a Kékest. Töbszöri pihenéssel, de 16.21-kor már pecsételtem a csúcson. A forró tea kifejezetten jól esett. Ekkor még úgy éreztem: meglesz ez a túra. De nem vettem figyelembe hogy, mit bírnak a lábaim, fõleg a térdem. A Vályús-kútnál nagyon beleállt a lábamba a fájás. Ez a lefelé menet nem volt valami könnyû séta. Összeszedtem minden erõmet, a fájdalomra nem figyelve teljes erõvel mentem Mátrafüred felé. Sajnos 18.29-re értem be, ez kívül esett a szintidõn. De ezt sem bántam.


Életem elsõ teljesítmény túráján 43,42 km-t mentem 11 óra 24 alatt. Ez azért egy gyakorlatlan kezdõtõl nem is rossz, ugye?


A Profi szervezõknek csak köszönet jár! Most már tudom: minden nap mozogni, hogy a Mátrabércet is bírjam!... Remélem sikerrel!




ezsau