2007. március 17., szombat



Szombat reggel miután megszólalt az ébresztõ, szép lassan kitántorogtam az ágyból. Ráértem az indulással, nem siettem, mert az elõzetesen elvállalt seprésnek köszönhetõen csak a mezõny után kellett rajtolnom, így csak fél 8-ra terveztem a leérkezést Mátrafüredre. Tzh-ékat felvettem az Örsön, majd miután semmi forgalom nem volt az utakon, hét óra után néhány perccel már le is érkeztünk az iskolához. A mezõny legeleje már elrajtolt, de még így is sok ismerõssel találkoztam, akik korai rajtot vettek (Döme és társai, igaz, õk csak a 30-as távon). Petivel gyorsan egyeztettem, hogy kb. 8.30 körül fogok elindulni, hagyva fél óra elõnyt a mezõny végén rajtolóknak, valamint hogy hol lesznek szalagok, amiket be kell gyûjtenem... stb. Az indulási idõpontom végül kitolódott 8.45-re, mert még ekkor is érkeztek, akik a 40-re neveztek. Indulás elõtt még megreggeliztem, valamint kaptam egy GPS-kütyüt magamra, biztosítván az útvonal ismételt lemérését, további pontosítását. Megjegyzem, hogy ezzel jól kitolt velem Peti, mert most, hogy mûködés közben is láttam egy ilyen szerkezetet, már én is akarok egy ilyet magamnak! Hátizsákomban volt egy-két plusz felszerelés, hátha valakin segíteni kell, így a megszokott „egyszemélyes” alapcsomagomon felül volt nálam még plusz sebtapasz, leukoplaszt, lámpa, elem, fájdalomcsillapító, Mátra-térkép.


Indulás után rögtön nagy tömegben találtam magam, köszönhetõen a rövidebb távokon, valamint az olimpiai próbán induló iskolás csoportoknak. Jó volt látni, hogy ennyi embert meg lehet mozgatni egy teljesítménytúrával. Ha igaz, akkor 1000 fõ felett volt a nevezõk száma a teljesítménytúrán és az olimpiai próbán együttesen. A Muzsla-tetõre, valamint a Sástóra hamar megérkeztem, azonban már itt akadtak „problémák”. Volt, aki a Sástóhoz már nem érkezett meg a 40-es távon, valamint volt egy 30-as távon induló, aki elvétette a kanyart a Rákóczi-forrásnál, és Sástótól már nem akart visszafordulni, így a 40-es távon ment tovább.


A Rákóczi-forrástól élveztem a nyugalmat, a csendet, innentõl kezdve jó ideig csak a pontõrökkel találkoztam, akik nagy örömmel fogadtak mindenhol, hiszen tudták, ezennel lejárt a mûszak. Köves-bércen derült ki, hogy még négy ember indult utánam, így vártam jó 20-25 percet, majd miután Peti feljött a pontõrökért, megbeszéltük, hogy a szalagokat itt nem szedjük be, majd délután visszajön értük, valamint hogy a pontõr még marad egy órát, hátha addig befutnak a késve indulók. Várakozásom alatt megcsodáltam az utóbbi három év alatt épített új mátrai várat (a pontõr építette az elmúlt három Mátrahegy õrködése alatt), amelynek felvétele a Mátrai várak mozgalomba remélhetõleg nem várat magára sokáig!


Továbbindulva hosszantartó emelkedés várt rám Galyatetõig, ami viszonylag könnyen ment, nem okozott problémát. Az út során sajnos egyre több helyen lehetett találkozni tarvágással, és ami még elszomorítóbb, hogy a tarvágás után mindent hátrahagynak maguk után az erdészek, csak a „fõanyagot” viszik el, ezáltal lehetetlenné téve a turistautakon való elõrehaladást. Egy ilyen szakaszon való lavírozásom során sikerült egy kb. 8 cm-es fadarabnak átszúrnia a cipõm oldalát, azonban szerencsére a lábfejembe már nem szaladt bele. Ezt megúsztam! Galyatetõ elõtt ismét szalagokkal találkoztam, majd telefonos egyeztetés után ezeket már beszedtem, mondván: aki nem elõzött meg eddig, az már ezután sem valószínû, hogy erre fog járni. És milyen igaz, utánam már nem jött senki, de mire felértem a következõ pontra, Galyatetõn már mindenki járt, aki utánam indult. Hogy merre jutottak fel ide nem tudom, de mellettem egyetlen egy túrázó sem haladt el! Sõt, mint kiderült, többen ezek közül az emberek közül kihagyták már a Köves-bérci pontot is. Galyatetõ elõtt tettem egy közel 40 méteres kitérõt a Galya-csurgóhoz, majd a huzatos pont bezárása után a kocsmában ittam egy üdítõt, és elkezdtem leereszkedni Parádsasvárra, ahol egy rövidebb pihenõt terveztem, hiszen ebédidõt jelzett a belsõ órám.


Lefelé menet a meredek hegyoldalban megláttam jó pár teljesítménytúrázót magam elõtt, így visszavettem a tempómból, nem akartam senkit sem „kergetni” magam elõtt, noha tudtam, hogy õk igencsak kint vannak a szintidõbõl. A tavalyi tapasztalatok alapján elkészített 11 órás menettervem szerint percre pontosan haladtam, még úgy is, hogy jó pár helyen hosszú megállóim voltak. Parádsasvár elõtt aztán beértem 4 fõt, akikrõl elsõre azt hittem, hogy nem a teljesítménytúrán vesznek rész, miután találkozásunk elõtt a maguk mögött hagyott cigarettafüst „bódító szagára” lettem figyelmes. Azért biztos ami biztos alapon rákérdeztem, és kiderült, hogy bizony a 40-es távon indultak, közel egy órával elõttem. Finoman szólva csehül álltak! A pontig beszélgettünk, és miután az is kiderült, hogy õket a szintidõ nem érdekli, miután csak az olimpiai próba pontja miatt jöttek (ehhez szintidõ nélkül elég teljesíteniük a távot), és különben is: nekik a 30-as táv is elég lett volna, nem sietnek. Az egyetlen lányon a csapatból látszott, hogy nem bírja már sokáig, és a cipõjét is ma vette fel elõször, és már kezd fájni a lába, így rábeszéltem, hogy csak a pontok megszerzése miatt nem érdemes folytatnia, belátta a dolgot, és buszra szállt a büfénél (éppen akkor érkezett be a busz, mikor odaértünk). A másik három ember folytatta a túrát (mert õk pontok nélkül nem mennek haza, akkor semmit sem érne ez a nap nekik), valamint csatlakozott hozzájuk egy negyedik fõ is, aki utánam indult, mégis itt a ponton én értem utol õt (a Köves-bércet õ is kihagyta, és tõlem akart utólag igazolást szerezni). Hagytam a csapatnak negyed óra elõnyt, addig jól megebédeltem, beszélgettem a pontõrökkel. Kiderült, hogy Parádóhután még találkozom majd velük, mert õk mennek az ottani személyzetért is.


Felérve a Sós-cseri-tetõre beszedtem a bóját, majd mentem tovább a Rákóczi turistaúton egészen Parádóhutáig. Útközben elkezdett szemerkélni az esõ, de nagy szerencsére mintegy negyedóra próbálkozás után abbamaradt, így megúsztam a zuhét és a dagonyát. Ez a szakasz az egyik kedvenc szakaszom, nagyon szép útvonalvezetés mellett juthatunk el Parádóhutára. A sörözõhöz érve már vártak az ismert arcok, valamint az újak is. Megszabadultam az eddig összeszedett kellékektõl (bója, szúróbélyegzõ), valamint megtudtam, hogy a 4 fõs csapat mintegy két perce indult tovább, így itt is közel negyed órát váram, mielõtt továbbindultam volna. Sebaj, legalább összegyûjtöttem az erõmet a Pisztrángos-tóig tartó folyamatos emelkedésre. Visszafogott tempóban mentem neki az emelkedõnek a Klarissza-csevicét elhagyva, ami sokkal könnyebben ment, mint tavaly, amikor a hóban kitaposott nyomban csak tyúklépésben lehetett haladni. Felérve a Pisztrángos-tóhoz megpillantottam az éppen továbbinduló csapatot az ellenõrzõpontról. A megbeszéltek szerint innentõl a pontõr velem jött végig a túra hátralévõ szakaszán, de nem siettünk, itt is vártunk negyed órát, mielõtt nekimentünk volna a Gabi-halála – Sötét-lápa-nyerge – Kékestetõ szakasznak. Felfelé jól haladtunk, és végre menet közben is volt kivel beszélgetni! Így 45 perc alatt értünk fel, ismét csak beérve a pontnál a kergetett csapatot. Petiék jöttek bezárni az ekkor már hûvös pontot (bezárt már az étterem, így kint vártak minket), úgyhogy itt is beszélgettünk közel 10-15 percet, mielõtt elindultunk volna lefelé az utolsó ellenõrzõpontra.


Még világosban vágtunk neki, és a Vályús-kutat is még elérhettük volna lámpa nélkül, azonban inkább feltettem a lámpát a fejemre, biztosabbnak éreztem a dolgot, hogy láttam, hova lépek. A két pontõr meglátva minket eloltotta a tûzrakóhelyen égõ tüzet, és csatlakoztak hozzánk az út hátralévõ részére. Még szerencse, mert ketten nehezen oldottuk volna meg a ránk váró feladatot. Történt ugyanis, hogy a már sokat említett 4 fõs csapatnak csak egy darab lámpája volt, ami a köves leereszkedésnek elébe nézve nem ígérkezett életbiztosításnak. Az utolsó pontot elhagyva mintegy 5 perc múlva beértük õket, és innen együtt próbáltunk meg haladni több-kevesebb sikerrel. Volt, aki elõrement lámpa nélkül, aztán egy idõ után csak bevárta a „fényeket”, volt, akinek a nagyon lassú tempónk is gyorsnak bizonyult. Nyögvenyelõsen, de végül sikerrel lehoztuk a hegyrõl a négy embert, akik útközben jobb dolguk nem lévén még cigarettázni és telefonálni is elkezdtek, hogy az akkor már célban lévõ útitársnõjük, akit feltettem a buszra, intézze nekik a pontokat a füzetbe, mire beérnek a célba. Az utolsó öt és fél kilométert bõ két óra alatt sikerült megtennünk. Ha csak ketten lettünk volna, akik lámpával rendelkezünk, akkor szerintem három óra is kellett volna hozzá. A célban már mostak fel, szerencsére nem velünk, így a „bezárás” után még ettünk a rendezõtársakkal egy jó kis ragulevest, majd elbúcsúzva mindenkitõl hazafelé vettük az irányt, még rám várt Tzh-ék hazafuvarozása, akik becsülettel megvárták, hogy én is célba érjek, útközben egy igazoltatás, és itthon még egy kiadós fürdés megszabadulván a nap folyamán összeszedett „rémisztõ szagtól”. Mintegy fél 12-re kerültem ágyba, és közel 12 órát aludtam egyhuzamban.


Összegezve a túrát, nem bántam meg, hogy ismét a Mátrát választottam! A seprés nem okozott semmi problémát, egy-két plusz dologra kellett csak figyelni (papírok és bója beszedése), valamint sok új ismerõsre tettem szert. Viszont ami probléma volt, hogy vannak emberek, akik fel sem tudják mérni, hogy mire képesek, és mik azok a dolgok, amik egy 42 km-es, szintben bõven ellátott túra teljesítéséhez szükségesek. Õk nagyon nagy veszélyt jelenthetnek saját maguk számára is, és a rendezõk számára is! Az utolsó szakasz komoly odafigyelést igényelt mindannyiunktól. Ami nagyon jól esett, hogy a rendezõkön kívül a 4 fõs társaság is megköszönte fáradozásunkat, a célba történõ bejuttatásukat!


Jövök máskor is, a Mátra és a Mátrahegy gárdája visszavár (legalábbis bízom benne)!




Hikerworm