2007. január 27., szombat



Sokáig úgy tűnt, hogy elmarad a Téli Mátra, és csak egy rövidnadrágos Tavaszi Mátrát sikerül az időjárás-felelősöknek összehoznia. Azonban a túra előtti utolsó hétre már-már reménykedni lehetett egy kis hidegben és hóban is, mely többé-kevésbé meg is érkezett szombat reggelre. Fél hatkor indultunk útnak Mátrafüredre négyen: Lachtal, Kriszpi, Zenegyalu és jómagam. Egy másik gépkocsiban pedig Elágazás, Egon és Döme verődött össze, reméltük, hogy sikerül együtt rajtolnunk és együtt mennünk a túrán. Közeledve Mátrafüred felé elkezdett szemerkélni a hó, aminek ekkor még örültünk is, bár ezen örömünket a túrán már nem hangoztattuk (majd kiderül, hogy miért).


Hét óra után néhány perccel érkeztünk meg Mátrafüredre, amikor is a terepfutók tömegrajtjának köszönhetően egy kicsit el kellett időznünk a főúton, amíg mindenki elhaladt előttünk. Jó ötlet ez a futóknak szóló tömegrajt, mert így legalább nem kell egymást kerülgetni, félrehózódni a gyorsvonatként közeledő futók előtt (ekkor legalábbis úgy gondoltam, hogy a futók ezzel elhaladtak, szabad lesz a pálya a szintidő-kihasználós tempónk előtt). Megérkezvén alig találtunk parkolási lehetőséget, és az iskolában is elég nagy káosz fogadott. Az embertömegben találkoztunk jó pár rég nem látott ismerőssel is szerencsére. Szerelésigazítás után beálltunk egy hosszú kígyózó sorba a nevezési lapokért, majd egy kis idő után látván, hogy két sor van, átálltunk a másikba, ahol kb. négyen voltak előttünk, így potom 30 perc alatt túl voltunk a rajtprocedúrán és 7.35-kor elindultunk. Elágazásék nyomába eredtünk, mert ők éppen akkor rajtoltak el, mikor mi megérkeztünk, de végül nem értük utol őket, a fél óra előnyük soknak bizonyult.


Az első szakasz Lajosházáig hamar eltelt, bár az erdő helyett csak a hömpölygő embertömeget láttuk utunk során. Innen célba vettük Mátraszentimrét, és folyamatos, bár nem megerőltető emelkedés mellett egész jó ütemben mentünk a régi vasúti talpfákon (ez újat jelentett számunkra, mert tavaly bizony a hó elfedte ezeket). Viszont ezen a szakaszon elgondolkodtunk a következőn: Adva volt végre egy olyan túrakiírás, amely külön meghirdette a futók részére a terepversenyt. Adott volt a futók részére a 7.00-ás tömegrajt. Miután mi a tömegrajt után 35 perccel indultunk, szerintem jogosan gondolhattam arra, hogy talán nem kell a futók elől félreállni... stb. Félreértés ne essék, semmi bajom a futókkal, sőt elismerem a teljesítményüket. Rendszerint félreállok, ha hallom, hogy jönnek mögöttem, illetve ha előre szólnak. Ez rendszerint egy gyors köszönömmel társul részükről. Azt, hogy a futórajt után három órával még mindig futóemberek hagytak el minket, az sem érdekelt volna, mert akár ennyivel is le lehet késni egy rajtot, bár ezt nem hiszem. Azt viszont annál inkább zokon vettük, hogy ezek a futók, akik magát a részükre kiírt futó kategóriát valamilyen oknál fogva nem vállalták fel, tehát nem is nevezném őket innentől futóknak, gyakorlatilag elvárták volna, hogy ugorjunk el előlük, köszönetet nem mondtak semmiért, de azt megtették, hogy befutva közénk lökdösődve törtek utat maguknak, na ezt már nem viselem el. Úgy látom, hogy a futók valóban a számukra kiírt kategóriában indultak el, és gratulálok nekik a teljesítésért, a „maradékot” pedig nem minősítem, inkább tanácsolom nekik, hogy vegyék figyelembe Csanya túrájának kiírását, miszerint: „A pályán a futóknak nincs elsőbbségük a túrázókkal szemben!”. Na de most már visszatérve a túrára, egy csinos kis emelkedő után Mátraszentimrén találtuk magunkat, ahol teával vártak minket a szervezők, melynek elfogyasztása alatt pár percet megpihentünk, mert tudtuk, egy komoly mászás vár ránk a Csillagvizsgálóig.


Kipihenvén eddigi fáradalmainkat elindultunk felfelé, majd Piszkés-tetőtől fogva a jól ismert útvonalon közelítettük meg Galyatetőt. Sajnos mikor felértünk, éppen nem lehetett semmit sem látni a környékből, pedig volt, hogy útközben még a nap is kisütött (majdnem naptejet kellett szereznünk). Pecsételés után nem pihentünk, csak egy üdítőt ittunk és elkezdtünk ereszkedni egészen a Vörösmarty-házig. Útközben elpusztítottuk a jó kis mézes-szilva lélekmelengetőt, két kör ment le és volt-nincs. Azt hiszem, nagyobb flaskát kellene beszereznem a hideg téli napokra tekintettel. A Nyírjesi erdészház előtt Döme hívott, hogy ő éppen elhagyta a Vörösmartyt és a 36-on megy tovább, így elköszöntünk egymástól. Egy kis esély megvillant arra, hogy Elágazásékat utolérjük, de nem kapkodtunk, így nem találkoztunk már velük. A Csór-hegy oldalában lévő pont jó ötlet volt, legalább mindenki felmászott oda, bár utána már sokan inkább az aszfaltot választották a leveses pontig. Nem mondom, hogy első osztályú volt a leves, de jól esett a meleg innivaló, így hamar eltűnt bennünk.


A Pisztrángos-tóig már nem sok túrázóval találkoztunk, már itt látszott, hogy a mezőny végére kerültünk, de végre a természetet is élvezni lehetett, nemcsak az embercsordát láttuk magunk előtt és mögött. Az ellenőrzőponttól Zenegyalu és Kriszpi előrehúztak, így velük már csak a célban randevúztunk újra, mi rápihentünk a mumusnak számító Pisztrángos – Gabi-halála – Sötét-lápa-nyereg – Kékestető szakaszra. Eddig egyszer a Téli Mátrán, kétszer a Mátrahegyen másztam itt fel és rendre 68-70 percet produkáltam, jó pár megállással. Most nem tudom mi történt velünk, de Lachtal vezetésével 55 perces időt húztunk be úgy, hogy ebből vagy 5-6 perc még a Pisztrángosnál történő pihenésre tehető (az időt a pontra érkezéskor írtam fel), és csak a nyeregben álltunk meg egy korty innivaló erejéig. Valahol még a nyereg előtti szerpentinen utolértünk egy túratársnőt, akinek a táskában cipelt flakonjában befagyott a vize, és hiába volt meleg teája, azt nem kívánta, így a tea flakonba töltésével próbálta felolvasztani a vizet. Nem hiszem, hogy sikerrel járt, elég reménytelennek tűnt a vállalkozása. A nyeregből továbbindulva már tudtam, hogy jó időben vagyunk a felfelé mászásban, így ez még több energiát adott, és észrevétlenül már a síházban topogtunk a teaadagunkért. Innen átmentünk a Tető-étterembe, ahol Lachtal forraltborozott egyet, én meg sóvárogva néztem, mert már túl közel volt a hazaút, így nem kockáztathattam, hiszen vezetnem kellett még.


Úgy gondoltuk, már simán meglesz a túra, mert több mint két óránk volt leérnünk, tavaly pedig ez másfél óra alatt sikerült. No itt hibáztunk nagyot, mert lefelé kezdődött a horror! Lachtal a bakancsán található szuper Vibram talpának köszönhetően, ami a hirdetések szerint: „Vibram csúszásmentes gumitalp tökéletes biztonságot nyújt vízben, hóban, sőt még a jeges talajon”. No ebből annyi igaz, hogy Vibram gumitalp. A többi nem. Legalábbis szombaton nagyon rosszul vizsgázott. Az utolsó 9 kilométeren legalább 3-4 dupla Axel, és 2-3 leszúrt Rittberger volt bemutatva, a lehető legmagasabb pontszám-jutalmat kiérdemelve. Szóval fenék és derék nem maradt véraláfutás nélkül, a kézfejek meg tűpárnához hasonló mintázatot vettek fel a sok letenyereléstől. A köteles szakaszoknál hamar átjutottunk, nem kellett senkire sem várnunk. Utánunk maximum egy-két ember érkezett már csak meg, és az utolsó ponton is már csak a bontókat várták. A faluba érve futólépésre váltottunk, így még 10 percet bent is hagytunk a szintidőből, pedig mind a 10,5 óra ki volt fizetve. Na sebaj, majd az adómból visszaigénylem! Előzetesen azt hittem, hogy a tavalyi időnknél jobbat fogunk menni, de tévedtem. A hóban sokkal könnyebben megy a lefelé menetel, valamint kevésbé csúszós a terep.


A célban összefutottunk az épp hazafelé induló Aleszkáékkal, akikkel egy jót beszélgettünk, már elég régen találkoztunk. Kitűző már nem jutott, úgyhogy várjuk a postást, és remélem kétszer fog csengetni, és hozni fogja a Buékos jubileumi kitűzőt is! Jó volt, szép volt, kellemesen elfáradtam! Köszi a társaságot mindenkinek, jókat beszélgettünk!




Hikerworm