2007. január 27., szombat



Sokáig úgy tûnt, hogy elmarad a Téli Mátra, és csak egy rövidnadrágos Tavaszi Mátrát sikerül az idõjárás-felelõsöknek összehoznia. Azonban a túra elõtti utolsó hétre már-már reménykedni lehetett egy kis hidegben és hóban is, mely többé-kevésbé meg is érkezett szombat reggelre. Fél hatkor indultunk útnak Mátrafüredre négyen: Lachtal, Kriszpi, Zenegyalu és jómagam. Egy másik gépkocsiban pedig Elágazás, Egon és Döme verõdött össze, reméltük, hogy sikerül együtt rajtolnunk és együtt mennünk a túrán. Közeledve Mátrafüred felé elkezdett szemerkélni a hó, aminek ekkor még örültünk is, bár ezen örömünket a túrán már nem hangoztattuk (majd kiderül, hogy miért).


Hét óra után néhány perccel érkeztünk meg Mátrafüredre, amikor is a terepfutók tömegrajtjának köszönhetõen egy kicsit el kellett idõznünk a fõúton, amíg mindenki elhaladt elõttünk. Jó ötlet ez a futóknak szóló tömegrajt, mert így legalább nem kell egymást kerülgetni, félrehózódni a gyorsvonatként közeledõ futók elõtt (ekkor legalábbis úgy gondoltam, hogy a futók ezzel elhaladtak, szabad lesz a pálya a szintidõ-kihasználós tempónk elõtt). Megérkezvén alig találtunk parkolási lehetõséget, és az iskolában is elég nagy káosz fogadott. Az embertömegben találkoztunk jó pár rég nem látott ismerõssel is szerencsére. Szerelésigazítás után beálltunk egy hosszú kígyózó sorba a nevezési lapokért, majd egy kis idõ után látván, hogy két sor van, átálltunk a másikba, ahol kb. négyen voltak elõttünk, így potom 30 perc alatt túl voltunk a rajtprocedúrán és 7.35-kor elindultunk. Elágazásék nyomába eredtünk, mert õk éppen akkor rajtoltak el, mikor mi megérkeztünk, de végül nem értük utol õket, a fél óra elõnyük soknak bizonyult.


Az elsõ szakasz Lajosházáig hamar eltelt, bár az erdõ helyett csak a hömpölygõ embertömeget láttuk utunk során. Innen célba vettük Mátraszentimrét, és folyamatos, bár nem megerõltetõ emelkedés mellett egész jó ütemben mentünk a régi vasúti talpfákon (ez újat jelentett számunkra, mert tavaly bizony a hó elfedte ezeket). Viszont ezen a szakaszon elgondolkodtunk a következõn: Adva volt végre egy olyan túrakiírás, amely külön meghirdette a futók részére a terepversenyt. Adott volt a futók részére a 7.00-ás tömegrajt. Miután mi a tömegrajt után 35 perccel indultunk, szerintem jogosan gondolhattam arra, hogy talán nem kell a futók elõl félreállni... stb. Félreértés ne essék, semmi bajom a futókkal, sõt elismerem a teljesítményüket. Rendszerint félreállok, ha hallom, hogy jönnek mögöttem, illetve ha elõre szólnak. Ez rendszerint egy gyors köszönömmel társul részükrõl. Azt, hogy a futórajt után három órával még mindig futóemberek hagytak el minket, az sem érdekelt volna, mert akár ennyivel is le lehet késni egy rajtot, bár ezt nem hiszem. Azt viszont annál inkább zokon vettük, hogy ezek a futók, akik magát a részükre kiírt futó kategóriát valamilyen oknál fogva nem vállalták fel, tehát nem is nevezném õket innentõl futóknak, gyakorlatilag elvárták volna, hogy ugorjunk el elõlük, köszönetet nem mondtak semmiért, de azt megtették, hogy befutva közénk lökdösõdve törtek utat maguknak, na ezt már nem viselem el. Úgy látom, hogy a futók valóban a számukra kiírt kategóriában indultak el, és gratulálok nekik a teljesítésért, a „maradékot” pedig nem minõsítem, inkább tanácsolom nekik, hogy vegyék figyelembe Csanya túrájának kiírását, miszerint: „A pályán a futóknak nincs elsõbbségük a túrázókkal szemben!”. Na de most már visszatérve a túrára, egy csinos kis emelkedõ után Mátraszentimrén találtuk magunkat, ahol teával vártak minket a szervezõk, melynek elfogyasztása alatt pár percet megpihentünk, mert tudtuk, egy komoly mászás vár ránk a Csillagvizsgálóig.


Kipihenvén eddigi fáradalmainkat elindultunk felfelé, majd Piszkés-tetõtõl fogva a jól ismert útvonalon közelítettük meg Galyatetõt. Sajnos mikor felértünk, éppen nem lehetett semmit sem látni a környékbõl, pedig volt, hogy útközben még a nap is kisütött (majdnem naptejet kellett szereznünk). Pecsételés után nem pihentünk, csak egy üdítõt ittunk és elkezdtünk ereszkedni egészen a Vörösmarty-házig. Útközben elpusztítottuk a jó kis mézes-szilva lélekmelengetõt, két kör ment le és volt-nincs. Azt hiszem, nagyobb flaskát kellene beszereznem a hideg téli napokra tekintettel. A Nyírjesi erdészház elõtt Döme hívott, hogy õ éppen elhagyta a Vörösmartyt és a 36-on megy tovább, így elköszöntünk egymástól. Egy kis esély megvillant arra, hogy Elágazásékat utolérjük, de nem kapkodtunk, így nem találkoztunk már velük. A Csór-hegy oldalában lévõ pont jó ötlet volt, legalább mindenki felmászott oda, bár utána már sokan inkább az aszfaltot választották a leveses pontig. Nem mondom, hogy elsõ osztályú volt a leves, de jól esett a meleg innivaló, így hamar eltûnt bennünk.


A Pisztrángos-tóig már nem sok túrázóval találkoztunk, már itt látszott, hogy a mezõny végére kerültünk, de végre a természetet is élvezni lehetett, nemcsak az embercsordát láttuk magunk elõtt és mögött. Az ellenõrzõponttól Zenegyalu és Kriszpi elõrehúztak, így velük már csak a célban randevúztunk újra, mi rápihentünk a mumusnak számító Pisztrángos – Gabi-halála – Sötét-lápa-nyereg – Kékestetõ szakaszra. Eddig egyszer a Téli Mátrán, kétszer a Mátrahegyen másztam itt fel és rendre 68-70 percet produkáltam, jó pár megállással. Most nem tudom mi történt velünk, de Lachtal vezetésével 55 perces idõt húztunk be úgy, hogy ebbõl vagy 5-6 perc még a Pisztrángosnál történõ pihenésre tehetõ (az idõt a pontra érkezéskor írtam fel), és csak a nyeregben álltunk meg egy korty innivaló erejéig. Valahol még a nyereg elõtti szerpentinen utolértünk egy túratársnõt, akinek a táskában cipelt flakonjában befagyott a vize, és hiába volt meleg teája, azt nem kívánta, így a tea flakonba töltésével próbálta felolvasztani a vizet. Nem hiszem, hogy sikerrel járt, elég reménytelennek tûnt a vállalkozása. A nyeregbõl továbbindulva már tudtam, hogy jó idõben vagyunk a felfelé mászásban, így ez még több energiát adott, és észrevétlenül már a síházban topogtunk a teaadagunkért. Innen átmentünk a Tetõ-étterembe, ahol Lachtal forraltborozott egyet, én meg sóvárogva néztem, mert már túl közel volt a hazaút, így nem kockáztathattam, hiszen vezetnem kellett még.


Úgy gondoltuk, már simán meglesz a túra, mert több mint két óránk volt leérnünk, tavaly pedig ez másfél óra alatt sikerült. No itt hibáztunk nagyot, mert lefelé kezdõdött a horror! Lachtal a bakancsán található szuper Vibram talpának köszönhetõen, ami a hirdetések szerint: „Vibram csúszásmentes gumitalp tökéletes biztonságot nyújt vízben, hóban, sõt még a jeges talajon”. No ebbõl annyi igaz, hogy Vibram gumitalp. A többi nem. Legalábbis szombaton nagyon rosszul vizsgázott. Az utolsó 9 kilométeren legalább 3-4 dupla Axel, és 2-3 leszúrt Rittberger volt bemutatva, a lehetõ legmagasabb pontszám-jutalmat kiérdemelve. Szóval fenék és derék nem maradt véraláfutás nélkül, a kézfejek meg tûpárnához hasonló mintázatot vettek fel a sok letenyereléstõl. A köteles szakaszoknál hamar átjutottunk, nem kellett senkire sem várnunk. Utánunk maximum egy-két ember érkezett már csak meg, és az utolsó ponton is már csak a bontókat várták. A faluba érve futólépésre váltottunk, így még 10 percet bent is hagytunk a szintidõbõl, pedig mind a 10,5 óra ki volt fizetve. Na sebaj, majd az adómból visszaigénylem! Elõzetesen azt hittem, hogy a tavalyi idõnknél jobbat fogunk menni, de tévedtem. A hóban sokkal könnyebben megy a lefelé menetel, valamint kevésbé csúszós a terep.


A célban összefutottunk az épp hazafelé induló Aleszkáékkal, akikkel egy jót beszélgettünk, már elég régen találkoztunk. Kitûzõ már nem jutott, úgyhogy várjuk a postást, és remélem kétszer fog csengetni, és hozni fogja a Buékos jubileumi kitûzõt is! Jó volt, szép volt, kellemesen elfáradtam! Köszi a társaságot mindenkinek, jókat beszélgettünk!




Hikerworm