2006. december 31., vasárnap


 
Szilveszter. Mindenki úgy érzi, ilyenkor valami nagyon különlegeset kell csinálnia, s ezen felbuzdulva az emberiség nagyja hihetetlen mennyiségû alkohol elfogyasztásába kezd, mely által valóban különleges élményben lesz része, lévén nem mindennap kel az ember detoxikálóban. Ezen kívül vannak, akik otthon, vagy egy hotelben ülnek, a merészebbek pedig az utcákon próbálják elkerülni a feléjük hulló petárdaáradatot. A még ennél is merészebbektõl származik a petárdaesõ. De kitermelt kedves emberiségünk egy különösen merész csoportot. Talán a bolond jobb szó volna, de most idealizálok, tehát nagyon merész. Ez a csoport éjszakai túrára indul a lefagyott sötétségbe. Néha egészen messzirõl indul, s azt sem tudja, hová megy. Mások a már ezerszer bejárt utakon kóborolnak. A lényeg a gyaloglás. Voltaképpen ezen csoport tagjai igazán semmi olyat nem tesznek, amit máskor meg ne tennének. S hogy miért teszik meg aznap, azt nem tudom. Egy biztos. Nagyon élvezi az önpusztítási hajlam ezen fajtáját.

Hosszú készülõdés, némi megfelelõ táplálkozás és az erõsen hiányos felszerelés összepakolása után bátorsággal, hittel és reménnyel jobban felvértezve, mint meleg ruhával felültem a 11:25-ös vonatra Debrecenben, s már elõre tartottam attól, hogy az egyetlen könyv, amit magammal hoztam nem lesz elég az útra. Szinte mintha látnok volnék néha. Ez is így lett. Még nem haladtunk száz kilométert sem, az utolsó oldalak is átperegtek ujjaim között, s mély gondolatcsendet hagytak maguk után. Azt a cseppnyi egy órácskát az elsõ átszállóállomás, Füzesabony felé némi bárgyú arccal való ablakon kibámulással kötöttem le. Elõször a Keleti Fõcsatorna, majd a hófehér, halálosan lefagyott Hortobágy. Az égboltot és a horizontig tartó síkot nem tudtam elválasztani egymástól. Minél messzebb volt, annál inkább acélosan szürke. Azon gondolkoztam, hogy ha leszállnék, s mennék annyit, hogy már ne lássam a síneket sem, nagyon gyorsan elveszíteném a térérzékelésemet. Olyan volt, mintha örökké tartana a végtelenbe úszó ezüstfehérség. Szinte kristályosan csilingelt az egész Hortobágy. Az egyetlen életet a dér alól kukucskáló növények jelentették.
Idõközben elfogyasztottam szûk reggelimet. Bár táplálkozás közben meglepett pillantások kísértek, míg valóban nem csepp bicskámmal kentem kenyerem, de nem hagytam, hogy ravasz módon zavarba hozzanak, és szerencsére erre nem is jöttek rá, így hát zavartalanul kacaghattam markom mélyére.
Az egyik legkellemesebb élmény az Alföldön Tiszafüred elõtt némi õzcsorda mellett való elhajtás volt. Nem tudom ki hogy van vele, de én nem látok minden nap húsz állatból álló csoportokat próbálni legelészni.
Majd pedig a Tisza. Nos, az az igazság, hogy a Tiszával kapcsolatban akadnak gondok, ugyanis a szõkeség legalább annyira igaz rá, mint hogy a Tisza a Föld legmagasabb fája. Inkább ciánkék, kevés zöld beütéssel, de ez utóbbi csak foltokban, itt-ott jelenik meg. Hirtelenjében Terry Pratchett híres-hírhedt Korongvilág-ciklusának leghíresebb folyója, az Ankh jutott eszembe, melyet valamely kötet szerint csupán úgy lehet a földtõl megkülönböztetni, hogy gyorsabban mozog. Ám a ráhajított kõ visszapattan. Az ártér viszont lenyûgözõ. Halálos fehérségben még fehérebbek voltak a megfagyott tavak. Minden csillogott a hótól, a dértõl, a zúzmarától. Mintha Isten Városában járnánk.
Közben belefutottam a kalauzba is, s elképedt szemekkel, nyakamat behúzva adtam át neki jegyemet. Most kérem, csukják be szemüket, s lélegezzenek mélyeket. Innentõl a szöveget úgy olvassák, hogy csak egy mondatot olvasnak egyszerre, s utána becsukják a szemüket, s amilyen élénken bírják, elképzelik azt az egy mondatot. Ha ez megvan, csak utána haladjanak tovább, lassan, mondatonként. Tehát. Képzeljék elé a Hegylakó elsõ részébõl Ramirezt. Majd adjanak rá kalauzruhát és –sapkát. Tegyenek hozzá egy cinikus mosolyt. Majd nyájas hangnemet. Egy kicsit hosszabb hajat. Ne, ne legyen annyira sötét a szakálla. Egy kicsit õszebb. Majd képzeljék el, hogy elkéri a jegyüket. Maguk látták a Hegylakót. Maguk tudják. És mikor távozott, még pajkosan rám mosolygott. Én azt mondtam, hogy csak egy maradhat. Õ egy mosollyal bólogatott. Majd továbbment.
Vámosgyörkön megpróbáltatásaim folytatódtak, miközben az eddigieket próbáltam némi fejgörcs kitartó kíséretében végiggondolni. Kérdések merültek fel bennem, amikhez képest a „mi az élet értelme?” igazán elenyészõ fontossággal bírt. Elõször is, hogy amíg az elõzõ átszállóállomáson vártam, miért nem találtam egyetlen olyat helyet sem, ahol némi fogyasztható kaliberû élelmiszerhez juthattam? Másodszor miért nem hoztam magammal kesztyût ez egyébként egyre fokozódó hidegbe? Harmadszor, miért nem ittam még egy féldekás mézes paprikapálinkát, mely hidegérzetem apasztásán s közérzetem javításán oly egyértelmûen hangsúlyos szerepet kapott? Negyedszer, hogy mégis mi a frászt keresek itt? Ötödször, hogy mi a bánatot keresek itt? S végül, bár koránt sem elhanyagolhatóan hatodszor, hogy mi a fenét keresek itt? Hiszen üldögélhetnék otthon is, csendben, melegben némi jó könyvel kezemben bepocolva egy kényelmes sarkocskába, s kellemesen olvasgathatva. De nem. Én inkább elmegyek egy ismeretlen helyre, hogy ismeretlen emberekkel éjszaka ismeretlen helyen ismeretlen távot megtegyek, majd egy ismeretlen helyen lágy öt órácskát üldögélve megvárjam a hazafelé tartó vonatot. Nem jöttem rá, miért vagyok itt, s mikor ezen elmélkedve érezni kezdtem a fejembõl áradó füstszagot, inkább félbehagytam a gondolkodást, s helyette megvártam a vonatot.
Vámosgyörkön, egy átszállással késõbb még mindig nem volt jobb a helyzet, de tudtam, hogy már csak egy óra és beérek Gyöngyösre, ahol abban a két és fél órában, amit a túra kezdéséig várakozással fogok eltölteni, keresek majd egy csendes presszót, iszok egy kávét, talán valami lélekmelengetõt is, s máris nem lesz annyi bajom. Mindez persze az én naívságom szüleménye volt. Kezdve azzal, hogy a vonaton magamra kaptam egy plussz pár zoknit is a melegség illúziójának kedvéért, s ezt még akkor sem tudtam megszokni, mikor Gyöngyösön bóklásztam már egy órája, egészen odáig, hogy összesen egy szál benzinkutat találtam nyitva, pedig sok idõt töltöttem keresgéléssel. Ellenben kellemes felismerés volt, hogy a helyi buszpályaudvaron nem néznek hülyének, ha nekiállok enni. Így hát ettem és dohányoztam, mígnem egy csendes percben valami borzalmasan mocskos bakancsban egy derék legény oda nem lépett hozzám, s meg nem kérdezte, hogy én is az éjszakai túrára várok-e. Innestõl egyre csak gyûltünk és gyûltünk. Hat óra után pár perccel, harmincon felüli létszámban és nagyon jó hangulatban vágtunk neki az útnak. A legifjabb tagban volt vagy tíz év, de nem több. A legidõsebb úgy egy erõs hatvanas lehetett. És õk is végigjöttek az egészen. Azért szeretnék én ilyen fitt lenni mondjuk negyvenen felül.
Elsõ körben némi bicikliúton, valami borzalmas ködben elsétáltunk Mátrafüredig. Akik autóval mentek el mellettünk, hangosan dudáltak ránk. Többször is elgondolkoztam ezek okán. Talán csak egy invitálás volt, hogy ha már úgyis meg óhajtunk halódni, úgy egyszerûbb azt az út közepén realizálni. Vagy csak boldog, vagy éppen megboldogult új évet kívántak ezáltal. Mindenesetre amíg ezeken morfondíroztam, meglehetõsen felkacagtam néha, ezáltal kiváltva némi értetlen pillantástömeget. Útközben egy pihenõnél rövid fotózást követõen kezdtem el közelebbrõl is megismerkedni azzal a legénnyel, akivel aztán végül majdhogynem az egész úton róttuk a kilométereket. György névre hallgat és nyolc leddel világít. Az elsõ ellen nem volt kifogásom, a második pedig egyenesen tetszett, kivéve, mikor visszakérdezett valamire és szájbavilágított, mert akkor egy darabig nem nagyon tudtam, hogy hol is vagyok. Viszont adott tejberizst, amit elképesztõ vehemenciával fogyasztottunk el nem sokkal Füred elõtt egy keskenyebb úton.
Füreden aztán némi pihenõ után a többiek már elég bátornak érezték magukat és elindultak valamerre, ám György és én két újonnan érkezett s két régrõl velünk tartó vállalkozó szellemû emberkével némi étkezésbe fogtunk egy büfénél. No, ilyen jól is ritkán esik a sótlan lapcsánka. A hidegre való tekintettel némi folyékony jégeralsót is magunkba öntöttünk, majd a sokszor veszélyes, ám még gyakrabban elhangzó „Tudok egy rövidebb utat!” után elindultunk a rövidebb úton. Miután kiértünk a ködbõl, néha már láttunk is, s egy idõ után már a Hold fénye is elég volt a hegyi ösvény megvilágításához. Panoráma ugyan nem sok volt, de azért néha akadt az is. Az egyik tisztább részen egy egész kis völgybe be lehetett látni a Holdfényben, még lámpa nélkül is. Amin meglepõdtem elõször, hogy a völgyben a növényzet egészen épen megmaradt, ami azért erõsen szokatlan úgy alapesetben december 31.-én. Hó csak nyomokban volt, s egy ideig teljesen biztos voltam benne, hogy csak ott, ahová éppen lépek, de ott azért kiadósan megfagyva. Némi zuhanásból eredõ kiáltozás azonban rádöbbentett, hogy rajtam kívül legalább még három ember lába is havat indukál.
Minden csúszkálás és a néha feltörõ köddel járó hideg ellenére is sikerült nemsokára elérnünk a Sás-tóig, melynek teljesen megfagyott felszínén próbáltak nagyon részeg ifjak némi korcsolyázásra még csak távolról sem hasonlító kunsztsorozatot bemutatni több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel. Némi beszélgetést követõen átvágtunk a tó feletti hídon és nem találtuk a többieket. Pedig közel negyvenen indultunk, s végül ketten vetõdtünk el idáig. Kétségbeesés helyett inkább fokoztam ijedelmem, mikor György szívélyes invitálására elindultam felfelé egy teljes mértékben lefagyott csigalépcsõn a kilátó tetejére. Az elsõ pihenõ tizenkét méteren volt, s nagyjából azon a ponton kezdtem el úgy érezni, hogy ennyi elég is volna. A szél ugyan megpróbálta leszakítani a fejemet, ám ez nem sikerült neki. Nemsoká befutottak a többiek is. Mi éppen nagyon lazán álltunk a kilátónak támaszkodva, mi több, a számból még egy szivar is lógott, s megilletõdötten közöltük, hogy nem is olyan rossz odafent. Erre felmentünk még egyszer. Újra a tizenkét méteres pihenõig. Ezúttal még a szememet is kinyitottam. Még fényképeztem is. A képen látszik a kilátó korlátja és némi fekete. Ennyi. Sajnálom, hogy nem sikerült jobban. A Hold egy ködtengert világított meg. Tényleg olyan sima volt, akár egy tó, körbevéve hegycsúcsokkal. A csúcsok közötti keskeny réseknél akár egy vízesés, ömlött ki a köd. Az egész olyan volt, akár egy álom. Még nappal is lenyûgözõ lehetett, de éjszaka leírhatatlanul szép. Hihetetlen, hatalmas, iszonyúan erõs. Döbbenten bámultuk egy ideig, majd indultunk tovább.
A következõ útszakaszon egy lényegesebb pihenõt engedélyeztünk magunknak egy forrásnál, s egyet egy erdei oltárnál, a Máriácskánál, mely mellett a forrásból eredõ egyébként rendkívül finom vizû patak csörgedez. A hely ereje és hangulata egyaránt magába fordított, s úgy tûnt, az egész csapatra nagy hatással van a néhány mécses fényében fürdõ szobor. Rám mindenképpen.
A hangulat innentõl kezdve fokozódott igazán, s egy bõ óra múlva csúcsosodott ki, mikor is a Sár-hegyre értünk, ahonnan újra a ködtenger tárult elénk, de azzal a különbséggel, hogy ezúttal a köd alatti városok izzó masszává változtatták a ködöt. Szorgosan nekiálltunk készülni a hamarost beköszöntõ éjfélre. Mindenféle pezsgõk és borok és pálinkák feltûnõen gyors éjféli elfogyasztását követõen belecsaptunk a 2007-es év elsõ útjába, vissza Gyöngyös felé. Az elsõ pár kilométer kellemesen sötét, meredek, sziklás és felfagyott volt ahhoz, hogy a leleményesebbek mindenféle ócska cinikus poénokkal szórakoztassák ártatlan embertársaikat, s meg is tették.
Némi humorizálás közepette visszaértünk rövidesen Gyöngyös határába. Útközben, mikor a sor eleje felé mentem vissza- visszanéztem a társulatra, mely akár a Tizenharmadik harcosban, fénylõ kígyóként siklott ki a ködbõl, csak ugyebár jó túráshoz méltóan nem lovon, hanem gyalog, és egy apró technikai lépéssel késõbb fáklya helyett fejlámpákkal. A városszélen bõsz búcsúzásba kezdtünk. Némi mizéria után, mely a körül forgott, hogy vajon hogyan jutok haza, egy Debrecenhez közeli illetõségû Edittel, illetve Györggyel (de nem a sárkányölõ szenttel) elfogadtuk Vera, egy ötven körüli hölgy ajánlatát szállásügyben.
Felmentünk hozzá, majd míg Edit a zuhanyzás általi megváltással bíbelõdött, szürcsölgettünk egy kevéske házi eperpálinkát, mely aztán még két napot bóbiskolt a fejemen, majd rövid masszírozást és némi diskurzust követõen szûk kétórás álomba merültünk.
Vera és én keltünk elsõként, de rövidesen már mindenki talpon volt. Rövid búcsúzkodás, szorgalmas e-mail-csere és némi kávézást követõ érzékeny búcsú után Edittel fejünkbe vettük, hogy mivel rövidesen indul a vonat, illõ volna felkeresnünk az állomás épületét. Így is lett. Épület megtalálva, jegy megvéve, csatlakozások mindegyik idejében indulva, s röpke négy óra múlva már Debrecenben is voltunk, fáradtan, büdösen, de fõleg és nagyon álmosan. Még egy kicsit álldogáltunk Edit buszára várva a buszvégen, de jó fertályórával annak megérkezte elõtt érzékeny búcsút vettünk egymástól, s hazafelé indultam. Mire hazaértem, egészen felébredtem, így mindenféle törekvésem dacára sem sikerült két óránál többet aludnom. Így hát mélységes bánatomban elkezdtem köszönõ e-maileket írni Gyurinak, a túravezetõnek, illetve arra a topikra, ahol a túráról olvastam, majd ezt követõen újabb túrák után kezdtem kajtatni a neten, míg a díjnyertest valamikor késõ éjjel megtalálva álomra tértem.
 
Bodnár Balázs