2006. október 28., szombat



Rég jártunk a Mátrában, így jött az ötlet, hogy menjünk el egy kellemes sétára, szintidõ nélkül, csak úgy magunkban. Ez a csak úgy magunkban végül öt fõt jelentett: Hajni, Lachtal, Döme, Csaba és jómagam személyében. Reggel a Népstadionnál (nekem ez az elnevezés már megmarad) találkoztunk, és vártuk a 6.45-ös busz indulását Mátraháza felé. A busz a sok felszálló miatt pár perc késéssel indult, hiába a helyre szóló jegyek, csak egy sorral hátrébb sikerült helyet foglalnunk, de nem tartott sokáig az utunk, mert alighogy kikanyarodtunk a Stefánia útra, a busz fogta magát, és bemondta az unalmast (bedöglött a váltó). Mintegy fél órába tellett, hogy cserebusz jöjjön, így már majdnem fél nyolc volt, hogy továbbindultunk. A busz a késést behozta (rajtunk kívül más túrázók örömére is), így menetrend szerint érkezett meg a mátraházai buszállomásra, amihez Döme hathatós segítsége is kellett, ugyanis mint kiderült, a cseresofõr nem ismerte az útvonalat, most elõször járt erre, így õ megállás nélkül fel akart kanyarodni Kékestetõ felé.


Megérkezvén a váróteremben elkértük az OKT-bélyegzõt, és némi készülõdés után megkezdtük a túránkat. A hosszas buszozás után nagy lendülettel beszélgetésbe kezdtünk, így fel sem tûnt a hegymenet a kékestetõi sípályán, igaz, nem is vettük sietõsre, csak Csaba lendült bele annyira, hogy mikor mi féltávnál voltunk, õ már majdnem fentrõl integetett vissza. Gyönyörû tiszta volt az idõ, sütött a nap, így hamar lekerültek a felsõ rétegek a ruházatunkból, és nyárias öltözékben támadtuk a Hegyet. Az adótorony egyre csak közeledett, de mielõtt megpaskoltuk volna a csúcskövet, tettünk egy kitérõt a Szanatóriumhoz, hogy begyûjtsük a szükséges bélyegzést. Ekkor már fent volt a buszunk is, és ismét Döme segítségét kérte a sofõr a visszaútra, majd az eligazítás után felmentünk a csúcsra, és készült rólunk egy csoportkép. A tetõ étterem még nem volt nyitva, pedig jól esett volna egy reggeli kávé vagy tea.


Kékestetõ után hosszas lejtmenetbe kezdtünk, és a Sötét-lápa-nyerget, majd az Erzsébet-keresztet és a Sas-kõnél lévõ emlékmûvet vettük célba. Útközben vissza-visszafordulva gyönyörûen látszódott a hátunk mögött hagyott Kékestetõ, valamint a nem is olyan messze lévõ Galyatetõ csúcsa. A gerincen haladva igen csípõs szél kapott oldalba minket, de szerencsére nem tartott sokáig, és egész nap nagyon jó idõben volt részünk. A Sas-kõ után a Disznó-kõnél lementünk a kilátópontra, ahonnan csodás panoráma tárulkozott elénk, a Mátra az õsz ezernyi színében pompázott a lábunk alatt. Fotózkodtunk egy párat, csodáltuk a tájat, majd indultunk tovább, hogy a Markazi-kapu után a Hatra-patak-tetõ közelében lévõ Mária-képet begyûjtsük az igazolófüzetünkbe (érdekes volt megtekinteni egy ilyen hologramos képet az erdõ közepén). Innentõl jelzetlen erdészeti úton mentünk egészen a Hármashatár erdészházig, ahol megpihentünk és egy korai ebédet tartottunk. Az erdészháznál nagy forgalom volt, ugyanis egy kisebb csapat szintén itt lazított, mielõtt Markaz felé vették volna útjukat. Mielõtt továbbindultunk volna, eljött a közelgõ télre való felkészülésünk elsõ momentuma, és elõkerült az elmúlt télrõl jól ismert mézes-barack pálinka, ami igencsak jó kedvre derített minket.


A bélyegzés begyûjtése után elkezdtünk mászni a Nagy-Szár-hegy meghódítása végett, ami egész hamar sikerült is, és nem mulasztottuk el a pihenést a Mátrabérc túra egyik jellegzetes pontjánál, ahonnan gyönyörûen látszik a Kékestetõig elõttünk álló útvonal. Következett a Cserepes-tetõ, majd nemsokára az Oroszlánvár megmászása. Még az Oroszlánvár elõtt találkoztunk Pincz úrékkal, akik a Mátra Bátrán történt elkavarásuk tiszteletére eljöttek ismét, hogy jobban szemügyre vegyék, mit rontottak el egy héttel ezelõtt. Az Oroszlánvár után kissé kellemetlen leejtõ következett, igaz: sokkal keményebb itt feljönni tavasszal a Mátrabércen. Apropó Mátrabérc! Ha a túrát nem kora tavasszal rendeznék, hanem ilyenkor, amikor sûrû aljnövényzet lepi el az erdõt, akkor bizony sokkal többen lennének rákényszerítve az útvonal követésére, hiszen volt több olyan szakasz, ahol most nem tudtak volna kanyarokat levágni, mert a bozóton át sem lehetett látni, nemhogy áthaladni rajta. Leérve a Domoszlói-kapuhoz, letértünk az OKT jelzésrõl és tovább ereszkedtünk a következõ Mária-képig, egészen a Závoz-völgyig. Innen egy visszafelé szakasz következett a Domoszlói-kapuhoz, majd tovább haladtunk a kéken a Jagus csúcsáig, ahonnan a Csurgó-kutat és az ott található emlékoszlop megtekintését tûztük ki célul. Ekkor már igencsak vízhiányban szenvedtünk többen, így reménykedtünk a kút használhatóságában. Végül sikerült vizet mernünk a kútból, egy otthagyott füles mûanyagpohár és egy hosszú bot segítségével. Érdekes volt, még így sem ittam az erdõ közepén! Itt már igencsak idõhiányban álltunk az utolsó Recskrõl induló, még szombati hazajutást jelentõ vonathoz, így muszáj volt rákapcsolnunk.


A Sánc-völgyig tovább ereszkedtünk, majd megkezdtük az utolsó hosszan tartó mászásunkat a Jóidõ-nyakig (útközben elhaladva egy majdnem teljesen összedõlt vadászházat is láthat az ember), ahol már nem volt megtalálható az említett romos állapotban lévõ Mária-kép. Sajnos a Jóidõ-kút nem szolgáltatott újabb frissítéssel, pedig jól esett volna, csakúgy, mint tavasszal. Az Arborétumot elhagyva kicsit keresgélni kellett a jelzést, mert eredetileg a kerítésen belül kellett volna haladnunk, ahova ki volt írva, hogy nem az a jó irány, kívül pedig két párhuzamos út indult el balra. Végül megtaláltuk a jelzést, igaz: ehhez mintegy 50 métert kellett megtenni a keresztezõdéstõl. Itt már nagyon szaporán szedtük a lábunkat, mígnem egy gallyakból készült barikád állta utunkat az erdõ szélén (nyilván az autósok és a motorosok miatt). Átmásztunk rajta és hamarosan elértük a mûutat, ahonnan már csak másfél kilométer volt hátra a vasútig. Futásnak eredtünk és nagy szerencsére elértük a vonatot, mintegy 2 perccel az érkezése elõtt estünk be és még jegyvételre is volt idõnk (még szerencse, hogy reggel a busz behozta az indulásnál összeszedett késést).


Megkezdtük a több mint három és fél órán át tartó hazavonatozásunkat két átszállással, vacsorázással és természetesen a maradék pálinka elfogyasztásával. A kisterenyei átszállásnál hirtelen nem tudtuk, hogy melyik bent álló vonatra szálljuk át, és segítséget kértünk az egyik kalauztól, akit megkérdeztünk, hogy merre megy az a vonat, amelynél õ állt. A válasz a következõképpen nézett ki: elõrefordult a mozdony irányába, és felmutatott, hogy: „Arra!”. Pedig se szõke nem volt, se nõ nem volt! Mire hazaértünk, kellemesen elfáradtunk és bedõltünk az ágyba. Nagyon jó kis túra volt, azt hiszem az utolsó nyári napot sikerült kifognunk az idei évben!




Hikerworm