2006. október 20., péntek


Mátra 2006 október 20-23.


Ezúttal nem csak a magunk örömére írom élménybeszámolómat, hanem egy újabb Mátrai hétvége reménybeli eltöltésére is. :O)



4,5 óra autózás után ¾ 11-kor érkezünk a Mátra kapujába, Gyöngyösre. Elsõ utunk a fõtérre vezet, mely már a Mindenszentek hangulatát árasztja, nénik mécseseket, krizantémokat árulnak. Mivel utazásunk elõtt a www.matra.hu nagyszerû weboldalról már tájékozódtam a Mátra kínálta lehetõségekrõl, látnivalókról, nevezetességekrõl, túrautakról, ezért azonnal a tourinform irodában megyünk, és megvásároljuk a Rákóczi jelvényszerzõ túramozgalom teljesítésének igazolásához szükséges füzetecskét. E mozgalom végigvezet a II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékét õrzõ helyeken, valamint megmutatja a hegység természeti szépségeit, kulturális látnivalóit. A füzet ára 600 forint, mi az 552. és 553. sorszámút kapjuk. Áttanulmányozzuk, ötleteket gyûjtünk, majd irány a temetõnél lévõ parkoló. Itt kezdjük túránkat, de elõtte megebédeljük az otthonról hozott fincsi kocsonyát. Összepakolunk, és bár csípõs az idõ, nem viszünk sok meleg ruhát, mert a Sár-hegyre tekintve, biztos nem fogunk fázni, mire megmásszuk. A sárga sáv jelzés visz végig a Rákóczi úton. Szõlõültetvények mellett haladunk, majd hamarosan a Szõke kúthoz érünk. Próbálok belõle vizet fakasztani, nem megy. Innen felfelé egyre meredekebb az ösvény, de csodaszép. Az õszi erdõ fantasztikus színekben pompázik. Az elszáradt virágrészekbõl száraz csokrot gyûjtök, megkapja majd szállásadónk. A tanösvény táblái végigkísérnek utunkon, itt a 12. számút olvashatjuk. Cseplye-tetõn van elsõ állomásunk, ahol Szerencsés Imre kopjafáján lévõ szöveg lemásolása a feladat. Csodaszép innen a kilátás, milyen nagy város Gyöngyös! Körbe látni minden irányba, Abasár, a Visontai erõmû. Innen egy lejtõ, egy emelkedõ és máris Sár-hegyen vagyunk. Csúnya antennák éktelenkednek itt, a tövükben pedig hatalmas kökénybokrok....mekkora kökény rajtuk.....és mennyi...mifelénk nem ilyen hatalmas a termése, sokkal kisebbek a bogyók. 499 méter magasan vagyunk, tehát már csak lefelé kell menni a Szent Anna tóig. Sok-sok kökénybokor, lakmározunk is belõle, nagyon finoooooom. A kápolna sárga épületét már messzirõl látjuk, de a tavat nem. Hát persze, hiszen elég jól benõtte a nádas. Keressük az igazolójelet, miután nem találjuk, eszünkbe jut, talán elõ kéne venni a füzetecskét. Igen! Még jó, hogy a szerkesztõk beleírták, merre keressük. Jópofa ez a pajzs alakú jel. Színezés, nagyon élvezzük! Áttanulmányozzuk a tó élõvilágát, aztán irány Mátrafüred. Igen ám, de a reptéren merre kell menni? Nem egyértelmû, végül megtaláljuk a turistajelet. Tölgyesen vezet utunk aztán balra egy ökumenikus istentiszteleti hely, jobbra sûrû fenyõerdõ....ááááááááááá........futáááááás....hatalmas
bõgés....mi ez.....féleeeek....medve, farkas, szarvas? :O) Hát igen, a középiskola telepén bekerítve egy szarvas, szerencsétlent mi lelte? Jól megijesztett. Hú! Az iskolát elhagyva, a kisvasutat keresztezve beérünk Mátrafüredre. A parkban megtaláljuk a kápolnát, ahol újabb feladatunk van: felírjuk, hogy ki és mikor állította a kápolna elõdjét. Mai napot teljesítettük, mi legyen tovább? Jön a kisvonat. Szegény, elég kopott állapotú. Eldöntjük, hogy támogatásképpen vele utazunk vissza Gyöngyösre. Negyed 5-kor megy az utolsó járat, addig még van három óránk. Körbejárjuk a községet. Egy büfénél két néni eszik valamit. Mi ez? Macok. Miiii? Kóstolják meg, finom! Reszelt krumpli, tojás, kicsi liszt, só, bors, fokhagyma, összekever, lepénykéket süti. Mondják nénik, tejfölt is tesznek rá otthon. Tényleg, nagyon ízletes, kicsit éhesek is voltunk már. Mellettük egy másik néni, õ finomságait árulja, somlekvár, kökény, dió, mogyoró, alma. Faggatom, hogyan fõzi a kökénylekvárt. Szedjenek maguk is – mondja – sõt augusztusban jöjjenek vödörrel, akkor sok somot is szedhetnek. Hát igen...Mohácsról. De talán kökényt szedhetnénk hazafelé. Négy órára beérkezik az állomásra vonatocskánk. De jó, füstöl a kéménye, be is szállunk hamar, már nagyon hideg van. Mire átmelegedünk, beérünk Gyöngyösre, itt még van feladatunk, felkeressük a Rákóczi szobrot, és felírjuk a Rákóczi szabadságharc jelszavát latinul. Lassan besötétedik, így szállásunk felé igyekszünk. Galyatetõ, Két-Oroszlán panzió. Hat órakor már finom vacsoránkat falatozgatjuk, és még mindig a szarvason kuncogunk. A mai napra már csak egy dolog van, megtervezni a holnapi útvonalat.


Szombat reggel 8 óra, már megreggeliztünk, útra készen állunk Mátraházán. A büfésornál lévõ parkolóban hagyjuk autónkat, majd a sárga sáv jelzésen indulunk visszafelé Galyatetõ irányába. Egy kilométert gyalogolunk lefelé, majd jobbra bekanyarodunk az erdõbe. Itt már kicsit emelkedik az út, hamarosan megtaláljuk Som-nyereg jelét. A térkép szerint egy veszélyes útszakasz következik. És tényleg! Jó meredek. Már négykézláb kapaszkodunk, szerencse, hogy nem esett az esõ, szerintem itt olyankor nem lehet felmenni, még így is csúsznak a lehullott levelek, sziklákba, gyökerekbe kapaszkodunk. Az is nagy szerencse, hogy nem így kell menni a Kékesig :O). Na jó, azért hamar felérünk, visszanézünk, szép kis út volt. Háromnegyed 10-kor vagyunk Magyarország legmagasabb pontján. Hurrá! Hogy még ezt is megfejeljük, felmegyünk a tv-toronyba. Micsoda panoráma! Beleborzongunk. A kilátóból leérve megkeressük a Rákóczi emlékfát. Le kell rajzolni a fába vésett emblémát. Nem lett valami remekmû. Az országos kéktúra útvonalán haladunk tovább, mely együtt megy a Rákóczi turistaúttal, jó sokáig csak lefelé, de fantasztikus sziklák között, mintha valaki ide szórta volna õket. Erzsébet keresztet elhagyva, Sas-kõn újabb állomásunk van. Az I. világháborúban elesett magyar turisták emlékmûvének készítõjét, és a készítés évszámát kell feljegyeznünk. Egy gerincen vezet utunk, csak kapkodjuk fejünket egyik oldalról a másikra, gyönyörû szép! Disznó-kõrõl ne is beszéljünk! Szédítõ! Ez egy rövidke kitérõ a kék háromszög jelzésen, mert jelölnünk kell, elücsörögnék még sokáig itt. Fussunk kicsit! Hátamhoz szorítom a hátizsákot, és gyerünk! Rózsaszállásig 2,1 km, fél 12-re érünk oda. Elhagyatott, romos állapotú a ház. Pajzsocska...jelölés...tízórai...még a tegnapi péksütemény és sütõtök maradéka. Aztán indulás tovább, de már nem a Rákóczi úton, mert ugyebár az autónkhoz kell visszaérni. A sárga kereszt jelzésû utat választjuk, hogy mégse a már megtett útszakaszt járjuk végig kétszer. Kb. 5 km-t gyalogolunk enyhe, de folyamatos emelkedõvel, hatalmas fák között. Szegény síugrósánc, felújításra vár, sportolókért sír. És lám...a sípálya...mennyi ember...de jó, hogy eddig egyedül barangoltunk az erdõben. Borzasztó ez a tömeg, gyerekcsoportok, sétálók hangoskodnak, nem tetszik. Mennyei illatokra érünk a parkolóba, hát igen, csülkös bableves. Hm...de finom! Megújult erõvel indulunk délutáni túránkra, el kell menni a Rákóczi forrásig, aztán vissza, úgy 10 kilométernyi még. Délelõtti túránkhoz képest ellenkezõ irányba indulunk, Mártafüred felé. Bármerre gyalogolunk, fantasztikus a táj, gyönyörû az erdõ. A sárga háromszög elágazásánál kis kitérõt teszünk, egy hídon áthaladva Kecske-bércen a következõ jel vár minket, szépen látszik innen a szanatórium patinás épülete, a Kékes kilátó éppen felhõben van. Visszatérünk a sárga sávra, mely az Ózon Hotel parkján visz keresztül, oroszlános padokon pihenhetünk. Egy hatalmas irtásos rész után, ahonnan az egész völgy látható, újra egy másik jelre térünk, a sárga romra, mert a Hanák kilátónál igazolnunk kell. Sajnos nagyon rendezetlen, szemetes a környezete. Innen majd egy kilométer a Rákóczi forrás. Nehezen találjuk meg a jelet, minden fát körbejárunk, kutatjuk. Bezzeg, ha szomjasak lettünk volna, hamarabb rábukkanunk, ugyanis a forrás betonozott falára van festve. Gyorsan leszaladunk Máriácskához (zarándokhely), aztán indulunk vissza Mártaházára, persze innen csak felfelé, húha, biztos nem lesz könnyû így negyed négy felé. Persze, most is új útvonalat keresünk, így Sás tó felé tartunk. Rengeteg bazáros, sok turista, kedves kis horgásztavak fahidakkal összekötve, hozzá horgászok, nádas, vadkacsák. Folyamatos emelkedéssel ¾ 5-re Mártaházán vagyunk. Fél 6-kor étlapról választott félpanziós vacsoránk mellett még egy teljes napi programot tervezgethetünk.


Miután Parádsasvár messzebb van Galyatetõtõl, ¾ 9-kor indulunk neki a szépnek ígérkezõ vasárnapnak. Fogalmunk sincs, hol kezdõdik a sárga jel, viszont egy üvegmúzeumra rátaláltunk. Elõbb megnézzük az elõtte lévõ üzletet, aztán Ódor Laci bácsi átvezet bennünket a múzeumba.
Mesél...mesél...mesél....fantasztikus vezetést kapunk, nem is tudunk kérdezni a végén semmit. Hiába, gyerekkora óta az üvegkészítés mesterségének él, látszik rajta, nagyon élvezi, amit csinál. Bejegyezzük füzetünkbe, hogy mikor alapították az üveggyár elõdjének tekintett üveghutát. Az üveggyár kopott épülete mellett elindulunk a falu központja felé. És itt a jel! Itt a mintabolt is! Akkor valójában itt kezdõdik a Rákóczi turistaút. A falu túlsó végén, a parádi gyógyvízpalackozóval szemben balra fordulunk, az erdõben folytatjuk utunkat. A leírást követve bandukolunk a hatalmas fûben, minden fát alaposan megnézünk, mert valahol jelnek kell lenni. Szerencsére megtaláljuk, ez Sós-cseri tetõ. A fiatal tölgyest elhagyva, idõsebb erdõbe jutunk, majd az országutat keresztezzük. Egy emelkedõ után szintben vezet a széles erdei út. Favágók állják utunkat, vasárnap is dolgoznak? Ez a rész nagyon hasonlít a Mecsek erdeihez, mellettünk jobbra hatalmas terek tátonganak. Hársas tetõ alatti nyeregben igazolunk, majd egy patakvölgybe érünk. Vigyááááázzzz! Hiszen ez egy szalamandra....narancssárga....nahát...eddig csak citromsárgát láttunk. Szépen pózol a fotóhoz. Beérünk Parádóhutára, a Klarisza forrás vizét megkóstoljuk. Sokan vannak itt, töltik üvegeiket. Nem valami barátságosak, a víz sem ízlik. Meredek úton érünk fel a sok-sok turistaút keresztezõdéséhez, balra kanyarodunk, hamarosan elérünk a Méhészkerti elágazáshoz. Igazolunk. Innen a sárga kereszten megyünk tovább úgy másfél kilométert. Ahogy a patak mellett gyalogolunk, fatörzseket, sziklákat kerülgetve, újra egy szalamandrával találkozunk, õ már citromsárga foltos. Persze, hogy lefényképezzük. Hatalmas fák között a napocska sugarai széles sávban, szikrázóan sütnek át. Ahogy a szakadék széle felé tartunk, hogy a mélységben gyönyörködjünk, egy fatörzs mögött elõbukkan a következõ szalamandra. Micsoda túra! Szalamandra túra. Igen, ez lesz a neve túránknak. Újra keresztezõdéshez érünk, ahol tábla jelzi, innen még 5,2 km Parádfürdõ. Egy sûrû bozótoson kelünk át, majd kiérünk egy aszfaltozott útra. Rengeteg autó, rengeteg ember. Szent István csevicénél jelölünk, de a vizébõl nem iszunk - miután csevice, bizonyára ez is szénsavas, csípõs ízû. Gesztenyefákkal szegélyezett mûúton érünk Parádfürdõre. A Rákóczi fánál van a következõ igazolójelünk, mely egy kiszáradt tölgynek a törzse. Erzsébet Királyné Park Hotel bejáratához érve bõszen tanulmányozzuk a kínálatot. Nem olyan drága, de elég, ha ma is csak valami egyszerû ételt ebédelünk. Jelez még a térkép más lehetõséget is. Igen ám, de kiderül, hogy az még drágább. Vissza a hotelba, hú, nagyon fincsit ebédelünk. Aztán nagy csalódás is ér ebben a szállodában: nagy-nagy megelégedettségemben beírok a vásárlók könyvébe, csupa szép dolgot, a saját tollammal. Aztán felállok, elhagyjuk a szállodát, de a sarkon eszünkbe jut, hogy otthagytam drága, sokat érõ tollunkat. Visszamegy párom, és a pincérnõ az inge zsebébõl veszi ki a tollat. Elképesztõ! Nagy szerencséje, hogy nem én mentem vissza, nem tette volna zsebre, azt, amit tõlem kap. Dúlva-fúlva sétálok a bazárosok mellett, biztos, hogy hétfõn felhívom az igazgatót, ezt egy ilyen hotel nem engedheti meg magának, persze szerintem. Cifra Istállóban, a kocsimúzeumban kicsit lenyugszom, szép kis gyûjtemény. Következõ falu Parád, itt felírjuk Asztalos Johák fafaragó kapuján lévõ szöveget. A palócház felé közeledve az udvarból már messzirõl kiabál felénk egy ember, jöjjenek, segítsenek. Ne! Félek! Mit akarnak? Két illuminált állapotú emberke gyõzködi egymást, próbálja egyik felsegíteni a másikat. Hiába, az újra eldõl. A jobb állapotban lévõ úr idegenvezetést tart nekünk, kisollóval rózsát vág nekem, sõt, a tujából is kapok egy ágat, ültessem el otthon. Nagy nehezen megszabadulunk tõlük, nem semmi vót. :O) Ijedségünkben majdnem elfelejtjük, hogy fel kell írjük a füzetbe, mikor építették a palóc házat. Parád hosszú falu, szinte minden második ház eladó. Egyik udvarban virágzik az ibolya. Mit is jelent ez? Hosszú õsz lesz? Komótosan baktatunk az országúton, már sötétedik, negyed hatkor érünk vissza autónkhoz Parádsasvárra. Most vesszük észre, hogy Parádon hagytuk a tujaágat, mikor a bakancsomat tisztítottam. Perszeeee...visszamegyünk érte autóval. Vacsora után sétát teszünk Galyatetõn. A Galya Nagyszálló parkolója tele van, bekéredzkedünk a szállodába, csak ámulunk-bámulunk, szép, welness, fitness, masszázs, sok étterem; persze az étterembe az ajtónálló bácsi nem enged be, látja rajtam, hogy nem oda való vagyok :O). Fáradtan esünk ágyunkba, holnap sajna már indulunk haza.


Ködös, felhõs, párás reggelre ébredünk. Nyolc órakor elhagyjuk jó kis szállásunkat, elbúcsúzunk ügyes szakácsunktól, szállásadóinktól. Megpróbáljuk megkeresni a Galyatetõi sípályát, de reménytelen, hatalmas a köd. Irány Mátrafüred, palócmúzeum. A népviseletbe öltöztetett babákat a jegyszedõ néni készítette, a bútorzatot, eszközöket saját maga gyûjtögette. A térképen kinézünk egy jó kis utat Abasárról indulva, fel a Sár-hegyre. Miért? Hát kökényt szedni...lekvárnak! Két jelet találunk, de aztán semmi, semerre....elindulunk toronyiránt...sûrû bozótoson keresztül...már meleg is van....na végre...megvan a helyes út...felérünk a hegyre......úristeeeen....szinte üresek a bokrok. L Megelõztek minket, úgy látszik, más is kihasználta a hosszú hétvégét; lehet, hogy a néni volt, akit a lekvár fõzésrõl faggattam elsõ nap. Pár kilócskát azért sikerül szedni, ezt három napig hûtõben kell tárolni, megpuhul, aztán lehet fõzni. Kipróbáljuk. Visszafelé is szem elõl tévesztjük a turistajelzést (Vagy talán nincs is?), betájoljuk magunkat, nagy szõlõpászták között, édes szõlõt csipegetve délre érünk autónkhoz. Itt ér véget Mátrai kalandunk. Hazafelé megkóstoljuk a Ceglédi Békebeli Cukrászda süteményeit, Kecelen pedig szétnézünk a Pintér Mûvek Hadtörténeti Múzeumban.


Összesen kb 65 kilométert gyalogoltunk. Tudjuk, hogy visszatérnünk, még mindig van látnivaló bõven, amit meg kell nézni, fel kell keresni – többek között az Ilona völgyi vízesés, várromok, kilátók... Felnõtt fejjel is nagyon élveztük a jelölgetést, az igazoló füzet kitöltését. Köszönet a túramozgalom kitalálóinak, szervezõinek, csodaszép helyeken jártunk! Az égieknek pedig köszönjük a csípõs, de ugyanakkor napos, esõmentes idõt! Már csak a jelvényt várjuk izgatottan!

Kohl Mária