2006. június 10., szombat


A Mátrabérc teljesítménytúrán való részvétel soha nem fordult meg a fejemben, mert napi 30 km-nél több gyaloglás még szintemelkedés nélkül is meghaladná erõmet. De az útvonal egyéni beosztás szerinti végigjárása mégis mindig talonban volt rengeteg túracélom között. A Kékes–Mátrakeresztes közötti szakaszt - ahol talán a legtöbb kedvelt túracélpont található - többször felkerestük már kisebb résztávokon. De a Mátrabérc túra eleje és vége fehér foltként virított. Két éve április 17-én hárman úgy határoztunk, hogy a teljesítménytúra megrendezésének napján tesszük meg a Mátrakeresztes–Szurdokpüspöki zárószakaszt.

E kis kitérõt azért teszem csak, mert bár a 2004-es esõs-sáros-csúszós élmények a teljes táv végigjáróit jobban sújtották, mint minket, mégis még aznap elhatároztuk, hogy megismételjük a túrát naposabb, vidámabb idõjárásban. Az ismétlésre 2006. június 10-én került sor. Nem mertünk újra a teljesítménytúrás dátummal próbálkozni, pedig semmi garancia nem volt a nyári verõfényre sem. Az idõjárás szeszélyes arcát mutatta aznap, hirtelen záporok váltották fel a napsütést 3-4 alkalommal is a túra során, de épp csak annyi idõre, ameddig az esõkabátot felveszi az ember.


Összességében tehát nem panaszkodhattunk, mert a Nyikom-nyereg utáni emelkedõ irtásos részérõl csodálatos panoráma tárult elénk a hegyvonulatokra, látszott a Kékes, Galyatetõ, Fallóskút és a Piszkés-tetõi csillagvizsgáló kupolája is. A rövid záporok felhõi miatt a fény-árnyék váltakozása a zöld bársonyba borított hegyeken néha elbizonytalanított bennünket a kisebb részletek látványát illetõen, mégis azzal a képpel indultunk tovább a Muzsla felé, hogy a három falu temploma is elõtûnt, ahogy a felhõ elvonult fölötte és a Nap rásütött. Szép látkép bontakozott ki elõttünk jóval a Muzsla utáni füves-bokros szakaszról is, de már a hegység kevésbé vadregényes részének településeivel. Kezdõdhetett a Mátrabérc túra elsõ szakaszának „becserkészése”. A hosszú táv és sok szint miatt úgy látszott, hogy a megszokott csapatból nem fogok tudni társakat verbuválni az útra. Pihentettem a dolgot, bízva valamiféle szerencsés véletlenben. Június 17-én betekintést nyertünk az útvonal egy parányi részletébe, amikor a „Várak a Mátrában” jelvényszerzõ mozgalom keretében a Recsk–Szederjes-tetõ–Kisnána gyalogtúrával átszeltük a Mátrabércet. Bár nem a 2006-os év volt kiszemelve a mátrai „elmaradások” bepótlására, mégis, az õsz közeledtével hiányérzetem egyre fokozódott. Ezt az is elõidézte, hogy idén belekezdtünk egy másik túramozgalom teljesítésébe is (Portyázások Magyarország jellemzõ földrajzi pontjaira), amelynek hét igazolópontjából szeptember végéig ötöt felkerestünk és csak kettõ maradt hátra: a legmagasabb és a legmélyebb pont. A legmélyebb pont meglátogatását november 26-ra terveztem, a Kékesét pedig október 28-ra, a Vadas Jenõ teljesítménytúra egyik rövidebb távjának teljesítésével egybekötve, de legnagyobb sajnálatomra a túra idén elmaradt. És akkor a titokban remélt véletlen egyszer csak tálcán kínálta a Mátrabérc-kezdõszakasz teljesítésének (benne a Kékessel!) lehetõségét: november közepén meghívtak egy több napos Mikulás-túrára épp a Mátrába, Parádfürdõre! Mivel a részletes túraterv ismertetése a helyszínre lett ígérve, ketten saját tervünk kovácsolásába kezdtünk azzal az eltökélt szándékkal, hogy akár jön még velünk valaki, akár nem, mi az egyik napon megtesszük a Kékes-Sirok közötti szakaszt. A kölcsönös érdek összekapcsolt bennünket, az ötlet gazdája a mátrai OKT-útvonalak közül csak ezt a szakaszt nem járta végig még, nekem pedig az elõzõekben említett két szempont volt a fõ. Lázas egyeztetések következtek a Volán-menetrendek bújásával, s mivel az ötlet a hiányzó OKT-szakasz miatt merült fel túratársamban, automatikusan a kéktúra-könyv által leírt irányban képzeltük el gondolatban a gyaloglást. Ez a variáció azonban a terv megvalósítását veszélyeztette, mert a közlekedés 11 órai indulást irányzott elõ Kékesrõl, ami a hosszú táv és nagy szint miatt kétségessé tette a 16.30 körüli busz elérését Sirokon. És decemberben már hó is lehet, nem beszélve a korai sötétedésrõl... Mentõötletnek bizonyult a Mátrabérc túra iránya, így már akár 8-kor is indulhatunk Sirokról és Kékesrõl több busz is kínálkozik vissza Parádfürdõre mátraházai átszállással. Bár azt tudtuk, hogy az irányok megváltoztatásával ugyanazon az útvonalon a szintemelkedés nem mindig marad azonos, mégis nem kis meglepõdéssel vettük tudomásul, hogy a Sirokról indulás a szint megkétszerezésénél is több kaptatót jelent majd számunkra... És eljött a nagy nap, nagy várakozással! December elsején szállásunk elfoglalása után már csak kisebb sétára jutott idõ a környéken. A másnapra tervezett nagy túránk kezdõpontját üdvözölhettük a vonatból a siroki állomáson, Parádfürdõrõl pedig a kékesi tv-tornyot látva gyõzõdhettünk meg arról, hogy a túra végpontja is létezik! A vacsora után ismertetett két túraterv közül a miénk is kapott szavazatot, azaz még négyen jelentkeztek hozzánk társul csatlakozónak. A másik túrát választók sokatmondóan néztek ránk, amibõl látszott – bár amúgy is tudtuk -, hogy nagy fába vágjuk a fejszénket. Akik már megtették ezt az utat korábban ebben az irányban, elõre elismerésüket fejezték ki. Lelkes kis csapatunk azt találgatta szombaton reggel a buszra várva, hogy vajon nyerünk-e egy kis kilométer elõnyt azzal, hogy a buszvezetõ megszán minket és kinyitja az ajtót a siroki vasútállomáshoz levezetõ útnál. Sajnos nem így történt, mert hát a szabály, az szabály: a buszmegállóban lehet leszállni, amit ezúttal csak a faluban helyeztek el, elõbb nem. Így aztán vissza kellett gyalogolnunk az elágazásig. A bélyegzés megtörténte után elõvettük a térképet, valamint a Mátrabérc túra km- és szintadatlapját, amely ezeken a számokon kívül egyéb hasznos információkkal is szolgál. Az ezen elõirányzott szintidõt eszünk ágában sem volt követni, mi a dupláját képzeltük el magunknak és még így is tempósnak éreztük a gyaloglást. 16 órai érkezés volt a terv, elsõsorban a sötétedés miatt, mert menetrend szerinti, elsõnek kinézett buszunk amúgy csak 17 órakor indult Kékesrõl. De a biztonság kedvéért zseblámpát hárman is bekészítettünk.

Szél- és csapadékmentes idõben kezdtük meg a gyaloglást 8.30-kor, mindig egy-egy „tetõ” elérését tûzve ki legközelebbi célunkul. Volt belõlük bõven! Az adatlap beosztása szerint a legnagyobb szintszakaszt a Kalapos-tetõig tettük meg. Onnan a szép kilátást nyújtó Gazos-kõig kellemesen pihentetõ utunk volt a vele majdnem egy szintben lévõ Aszó- és Átrád-tetõ érintésével. Igaz, csak alig 1 km-en át. A Remete-tetõt megkerülve közeledtünk a Szederjes-tetõ elõtti és utáni, a nyáron már megtett kis kék szakasz felé. A csúcskõ körüli helyet alig ismertem meg, annyira más volt a téli kopárság a nyári buja növényzet emléke után. Akkor itt ebédeltünk. A Domoszlói-kapuig 70 méter szintemelkedés volt elõirányozva, de a Jagusra felkapaszkodva úgy éreztük, mintha több lett volna. Persze már fáradtunk, 20 km-es túránknak nagyjából a felénél járva távban, szintben és idõben egyaránt. Az évközi hétvégi 15 km-es túráinkon sem szoktunk 700 méter szintet menni, nemhogy 10 kilométeren!! 12.15 volt. A nagy távvezeték alatt amúgy sem lett volna kellemes és tanácsos ebédelni, de a fõ szempont mégis az volt, hogy az Oroszlánvár emelkedõjét érdemes még evés elõtt leküzdenünk. A Kalapos-tetõig a 330 méter szintemelkedéses legnagyobb szakasz 3,7 km-en át eltörpült a mostani 110 méterhez képest 0,4 km megtétele alatt. Szerintem függõleges volt! A legkeményebb erõpróbát ez jelentette számomra és talán most voltam a holtponton. Jólesett az ebéd és a pihenés a sáncokon, ahol az újabb mátrai vár kódját gondosan feljegyeztem. Az, hogy a Cserepes-tetõre nem vitt fel a kék jelzés, alig tûnt fel nekünk, a kaptató így is megizzasztott minket a hegy oldalában. A Nagy-Szár-hegyrõl nyíló panoráma igazi kárpótlás volt, még az enyhén ködös idõ ellenére is jól látszott a Markazi-víztároló és a távoli hegyvonulatok rajzolatát nézve jól elképzelhetõ volt saját útvonalunk fel-le-fel-le pályája. A hely ideálisnak tûnt hosszabb idõzésre a füvön végigheveredve, de melegebb, naposabb évszakban, itt a hegytetõn. Az eddig megtett út során titokban reménykedtünk, hogy sikerül erdei vadakat látnunk, hiszen elég csöndesen mentünk, csínján bánva az emelkedõkön a beszélgetéssel és csak az egyenletes lélegzetvételre koncentrálva. De hollókon kívül más állat nem mutatkozott. Kicsit már feladva a reményt és a csöndrõl megfeledkezve, a Nagy-Szár-hegyrõl szinte futva haladtunk lefelé, jólesõen zörgetve a bokáig érõ száraz avart. Bélyegzés, fotózás következett a Hármashatár-erdészháztól a kék túra útvonalára áthelyezett bélyegzõoszlopnál. Talán a jó turista mégis elnyeri méltó jutalmát, mert a Hármashatár csúcsa alatt 3 muflont pillantottunk meg, amint lefelé szaladtak meg-megállva. A Markazi-kapu után a Disznó-kõ felé haladva, a Kis-Sas-kõt kerülgetve, kellemes, szép úton haladtunk a hegy oldalában. A Disznó-kõ után pár méterrel a fák között feltûnt a messzeségben a Sas-kõn lévõ turistaemlékmû tetejének jellegzetes alakja. 15.00 óra elmúlt már. Elérve a 898 méteres csúcspontot, kis pihenõt szavaztunk meg magunknak némi lélekmelegítõ itóka és csoki elfogyasztásával egybekötve. 15.45. indulni kell tovább. A szürkület és köd egyre jobban ereszkedett le, de már nyerõknek éreztük magunkat. Az utolsó pár méteren a Kékes körüli fények vezettek ki minket az erdõbõl, nem kellett zseblámpát elõvennünk. A tv-torony teteje ködbe veszett, csak a rajta lévõ piros jelzõlámpák mutatták a hatalmas építmény vonalát. 16.15-kor már a Tetõ-étteremben talált minket a sötétedés. Gratuláltunk egymásnak, a fáradtság mellett látszott az arcokon az elégedett büszkeség
is: „Megcsináltam!” Eddigi magyarországi túráim közül ezen a napon tettem meg a legtöbb szintemelkedést. A Tátralátó teljesítménytúra valamivel kevesebb szintje a 30 km-es távval hasonló erõpróba volt, mégis ezt a mátrai élményt érzem maradandóbbnak, talán azért, mert olyan régen és olyan nagyon készültem rá. Az ország legmélyebb pontján épp az elõzõ hétvégén jártam, így érdekes kontraszt lett a Mátrabérc túra irányának választása a Kékesre érkezéssel egy héttel késõbb és jó befejezésnek bizonyult az egész idei túraév lezárása az „elmaradások” pótlásával, amelyre a koronát az ország legmagasabb pontja tette fel végül.
 
Békés Eszter