2006. június 04., vasárnap



Kiábrándítóan indult a nap, gyakorlatilag reggeltõl esett az esõ. Messzirõl vártuk a barátainkat, remélve, hogy nem sejtik, itt bizony esõs az idõ. Sajnos hamar rájöttek, hiszen kora délután mindenki megérkezett Pipisre, lelkesen. Annyira féltem, hogy lemondják a túrát, de kitartásuk töretlen volt.


Körülbelül 2 hónapja küldtem el a túra kiírását nyolc barátunknak csupán kíváncsiságból, hogyan reagálnak rá. Mindenki kihívásnak és érdekesnek vélte, bár csak hatan jöttek el. Féltem, hogy csalódni fognak. Nem így történt.


Még induláskor is esett az esõ. Azt hittem, soha nem jutunk el ide, és még barátaink lelkesedése mindig töretlen, tényleg kíváncsiak lehettek. A 4-es iskolába belépve „Mervalaci” (számunkra fogalom) ragyogott ránk, lendülete kilökött a Sár-hegyre.

Már rögtön a Pajtás megálló után dagaszthattuk a sarat, holdjárókat növesztettünk, de sebaj. Az elsõ ellenõrzõ pontig nem is kellett lámpát gyújtanunk, bár mások nem így gondolták. Útközben a Cseplye-tetõig esett egy kicsit, felhõkben is sétáltunk, és az izzadással és szuszogással küszködve egyesek szerint 100%-os páratartalmat produkáltunk közvetlen auránkban. A Szent Anna-kápolnát elhagyva bozótokban jártunk, hiszen a víz elfoglalta az utunkat, és ekkor még kíméltük lábbelinket. Késõbb rájöttünk, erre semmi szükség. A természet gyõzött. Még jó, hogy voltak ezen a szakaszon szalagok és lépésnyomok és azokban pocsolyák, mert nem arra indultam volna.


A következõ megállónkon (Kozmáry-kilátó) „megkaptuk”, hogy egy egész sereg jön, ami igaz is, hiszen nyolcan voltunk az egyedül indulókkal szemben. Kaptunk csokit, kekszet és pecsétet. Sástóra feljutni megint izgalmas volt. Még több víz, sár és sötétség. Közvetlen Sástó alatt a víz gyõzött a sár felett, így Gabi halmentõ akcióba indult. Két (számomra és szerintem számára is ismeretlen) halacskát fogott ki a lábunk alól, amit mi persze észre sem vettünk, hogy is vehettük volna észre, akkora víz volt! Az erdõbõl kiérve futva tette meg velük a tóig az utat. Az egyiket megmentette, a másik már csak a hasát mutatta merülés után a tó felszínén. Meghalt. Gabi így mesélte.


Igazán jó érzés volt, hogy egy állomást kivéve, mindenhol kedves ismerõsökbe botlottunk (õk voltak a pecsételõk). És annyi kaja volt, hogyha csak egy fél literes vízzel indulok is, degeszre ehetem magam az ellenõrzõknél.

Kalandos utunkat a sárban locsogva sajnos egyetlen fura hang sem állíthatta meg (bár egyszer a fák közül elém ugrott egy árny, ami megrémisztett, túl sokat stresszelem magam).


Féltem a túra hetén, hogy megcsörren a telefonom valamelyik barátom számával és közlik, hogy ilyen idõben nem jönnek. És sorban hívtak is. Csak annyit kérdeztek, hány órára jöjjenek.


A szervezõknek is köszönhetõen nem ez volt az utolsó túrám, csak azt sajnálom, hogy az éjszakaiból az elsõ. Minden állomáshoz közeledve vártam, hogy kivel fogok találkozni. Sár, esõ, víz ide vagy oda, kihagyhatatlan élmény volt.




Györgyi