2006. június 04., vasárnap



Végre itt volt egy hosszú hétvége, és szokásunkhoz híven célba vettük a Mátrát. Mátrafüreden vertünk „tábort”, azaz egy kellemes panzióban vettünk ki szobát egész hétvégre. Péntek délután lefelé menet egész úton szakadó esőben mentünk, ami estére sem enyhült, így csak arra vettük rá magunkat, hogy a szomszédos étterembe átszaladjunk vacsorázni, és utána már nyolc óra körül elnyomott minket a buzgóság. A hétvége további programját az időjárástól tettük függővé, így csak reménykedni tudtunk, hogy szombaton esőmentes napra ébredünk.


Szombat – Egy elveszett teljesítménytúra nyomában, avagy a „Kós Károly emléktúra” túramozgalom (17 km – 640 m szint)


Reggeli után átmentünk Mátraházára, ahol a parkoló igencsak kihalt volt, ugyanis mi voltunk az elsők úgy háromnegyed kilenc tájékán. Összeszedtük magunkat, majd nekiindultunk, hogy tegyünk egy kellemes sétát az emléktúra útvonalán. A Z kocka jelzés a parkoló erdős része felé volt megtalálható, ahonnan előbb lankásan, majd egyre meredekebben ereszkedtünk lefelé a Nagy-Hidas-bércen. A Nyírjesi erdészházig ezen az úton kellett haladnunk, ami mintegy 4 km távolságra volt. Gondoltam, hogy miután sok fotót terveztem készíteni, bő egy óra alatt elérjük az erdészházat. Hát, itt bizony nagyot tévedtünk! Miután leereszkedtünk a szerpentinen a már messziről hallatszó Nagy-Hidas-patak völgyébe, elkezdtünk azon gondolkozni, hogy hol fogjuk tudni keresztezni a patakot, merthogy a turistaút átkelőjénél esélytelen volt. Miközben keresgéltük a megfelelő pontot, egy valóságos foltos szalamandra „telepre” bukkantunk. Gyönyörűek voltak a sárga-fekete színben pompázó nagyobbnál-nagyobb egyedek, akik még hajlandóak voltak a portréfotózásra is. Nagy nehezen találtunk egy átkelésre alkalmas fatörzset, ami keresztbe volt dőlve a patakon. Érdekes mozdulatok árán átjutottam, majd vártam, hogy Hajni is erőt vegyen magán, és nekiveselkedjen a mai nap első kihívásának. Félútig nem is volt gond, mígnem egy hatalmas meztelen csiga nem keresztezte útját, de végül visszamentem érte félútig, és így már megbirkózott a feladattal. Míg visszataláltunk a Zöld kocka folytatására, ismét arra kellett figyelnünk, nehogy rálépjünk egy-egy szép szalamandrára. Hamarosan felértünk a Hatökör-urához, ahol majdnem térdig merültünk a sárban. Egy-két kisebb-nagyobb patakátkelés után elérkeztünk a Csór-réti-víztározóhoz, ahol a járhatatlan útviszonyok miatt kerülni szerettünk volna az erdészeti úton, amit azonban a vízmű teljesen kisajátított (azaz kerítéssel keresztben lezárt). Végül visszamentünk az útvonalelhagyásunk pontjáig, és mégis megkíséreltük a lehetetlent, azaz átkelni a folyóvá duzzadt patakon. Az erdészet által kivágott fák mentettek meg minket attól, hogy vissza kelljen fordulnunk, ugyanis hídépítésbe kezdtem, ami meglepő módon sikerült is (noha nem vagyok egy műszaki zseni, de szerintem kifogástalan átkelőt sikerült tákolnunk). A Nyírjesi erdészházhoz felérve megejtettük első pecsételésünket a Kéktúra bélyegzőjével. Ha az eredeti teljesítménytúrán lettünk volna, ettől a ponttól már nem engedtek volna tovább minket innen, ugyanis az első mintegy 4 km-t pontosan két óra alatt tettük meg (hozzáteszem, hogy ez volt túránk legkalandosabb szakasza). Innentől Galyatetőig a jól ismert Kék sáv jelzésen mentünk felfelé, és ezen az 5 km-en le is tudtuk túránk szintemelkedésének jelentős részét. Itt gyakorlatilag végig egy vízesésben mentünk felfelé, a jelzett utat ugyanis végig elfoglalta a lefelé hömpölygő vízáradat. Galya-csurgónál bajban voltunk, az úton folyó és álló 10-15 cm víz miatt nem tudtunk kitérőt tenni hozzá, de remélhetőleg ez nem fogja megakadályozni a túramozgalom végigjárásáért járó kitűző odaítélését. Itt találkoztunk az első turistákkal, akik hozzánk hasonlóan megpróbálkoztak egy erdei sétával, és az egyik hölgy megkérdezte: „Ez a víz itt csak átmenetileg van az úton?” Hát majdnem, átmenetileg azóta, mióta csak elindultunk Galyatetőre. Galyatetőn a bélyegzés után bementünk kedvenc kocsmahivatalunkba, ahol bepalacsintáztunk, majd egy kis pihenés után indultunk tovább, immáron visszafordulva Mátraházának, egy ideig a Mátrabérc útvonalán, igaz ellenkezőleg a Vörösmarty turistaházig. Útközben a Nagy-Lipótnál fantasztikus panoráma tárult elénk (Parádsasvár, Parád, Parádóhuta). A Vércverés után hamarosan elérkeztünk a Csór-hegyre, ahol a ledőlt Kós Károly-kilátót kutattuk körbe, hátha megtaláljuk egyik oszlopán az ígért számot, de nem sikerült (nem baj, fotókkal igazoljuk ittjártunkat). Innen lecsúszdáztunk a Mátra-nyeregbe, majd hamarosan a Vörösmarty fogadónál találtuk magunkat, ahol annyira megörültek annak, hogy valaki beteszi a lábát ezen a nem igazán nyári hétvégén, hogy mire felértünk a lépcsőn, máris azzal fogadtak minket, hogy mivel szolgálhatnak részünkre, a bélyegzőt pedig kérés nélkül nagy boldogan megmutatták. Mátraháza már csak két kilométerre volt, amit a Kék és Piros sáv közös szakaszán tettünk meg. Itt még utoljára dagonyáztunk egy jót, majd gyönyörködtünk a Nagy-Hidas-patak egyik ágának szenzációs látványt nyújtó vízesésében. A mátraházai buszpályaudvaron megtaláltuk az utolsó bélyegzőnket is (ehhez Döme telefonos segítségét kértük, ugyanis nem tudtuk, hogy merre lelhetjük), majd visszatérve a kocsihoz, a parkolónál lévő bazárban megtaláltuk a Várak a Mátrában túramozgalom igazolókönyvét, igaz csak egy példányban (másnapra a tulajdonos a kedvünkért hozott két példányt belőle). Jó kis túra volt, amit teljesítettünk 6 és fél óra alatt. Még jó, hogy nem teljesítménytúra volt, ugyanis szégyenteljesen kicsúsztunk volna a szintidőből.


Vasárnap (napközben) – az egész napos esőnek köszönhetően a „Fedezd fel a Mátrát autóval” című játékot játszottuk


Reggeli után beültünk az autóba, és célba vettük Sirokot, a számomra oly kedves emlékeket jelentő Mátrabérc túra kiindulópontját. Utunk a Siroki vár parkolójához vezetett, ahol szintén mi voltunk az elsők, annak ellenére, hogy a Pünkösdre való tekintettel várjátékok és egyéb programok voltak meghirdetve (sajnos minden program elmaradt az esős időjárás következtében). Felsétáltunk a várba, minden zegzugot bejártunk és körbefotóztunk, gyönyörködtünk a panorámában, valamint begyűjtöttük a várkódot.


Következő állomásunk visszafelé utunkon a Recski Nemzeti Emlékpark volt. Megdöbbentő volt látni, hogy itt a Mátra közepén úgynevezett „magyar Szibéria” lett kialakítva, ami 1950-53 között teljes gőzzel működött.


Recsk után kitérőt tettünk a világon egyedülálló mátraderecskei Mofettához, ahol a gyógykezelés nem az újonnan épült gyönyörű épületegyüttesben, hanem a régi kis bódékban zajlik. Hogy miért? Jó kérdés! Egyszer csak megkapják a használatbavételi engedélyt...


Utunkat a Parádfürdő, Parád, Parádsasvár vonalon folytattuk, megtekintettük a kristályüzem mintaboltját, a kastélyszállót... stb.


Hazaérkezvén lepihentünk, és készültem az estére, a Mátrai Csillagokra. Annyira készültem, hogy délután kettő körül megebédeltünk, három körül fagyiztunk, öt körül palacsintáztunk...


Vasárnap éjszaka – Mátrai Csillagok Éjszakai Teljesítménytúra (25 km – 750 m szint), avagy a vaddisznó hozzánk képest egy szalonképes állat


Délután beszéltem Kriszpivel, hogy hárman jönnek le a 8-as vonattal, így lementem értük az állomásra. Nyolc után néhány perccel az iskolánál voltunk, ahol rendbe szedtük magunkat, neveztünk, és már majdnem rajtoltunk, mikor egy kisebb topikos csapatot fedeztünk fel, vagyis Sancimanóval egymásra találtunk. Megbeszéltük, hogy néhány perc múlva együtt indulunk neki a 25-ös távnak (eredetileg a 40-est tervezetem, de a terep- és időjárási viszonyok ettől eltántorítottak – pedig a Ménes-csapási-fenyvest kihagyni nagy vétek). Szóval fél kilenc után néhány perccel nekivágtunk, szemerkélő esőben (és mikor a 40-esek még sehol sem voltak Kékestetőhöz képest, mi már ekkor begyűjtöttünk egy új, most elkészült kékestetői bélyegzést itinerünkbe). Nem sokkal indulás után láttam, hogy Kriszpiék egy lassúbb, komótosabb tempót terveztek, mint én, így elbúcsúztam tőlük, és felzárkóztam Sancihoz, Gethéhez és Spetihez. Így négyen mentünk felfelé a Sár-hegyre, ami teljesen hű maradt a nevéhez, szinte végig a szemben folyó patakban tapostunk. Nemhogy a jelzőfényt, de még a tornyot sem lehetett észrevenni a felhőben, amiben haladtunk, így csak konstatáltuk, mikor túljutottunk a csúcson, és utunk elkezdett ereszkedni, egészen a Szt. Anna kápolnáig. A túrára előírt szintemelkedésünk közel felét eddigre el is fogyasztottuk.


Bélyegzés után elindultunk Mátrafüred irányába, és ekkor elkezdődött az igazi dagonya, sok helyen nem is volt járható út, vagy a bozótban mentünk, vagy keresztül a vízen. Egyszer csak egy friss kerítés zárta el utunkat, amit kerülni kellett, de a kerítés melletti oldalazásban nagyon kellett figyelni, ne csússzunk be a köztudatba. Mikor kiértünk a 24-es úthoz, megrázó élményben volt részem, amin azóta is csak röhögni tudok: szóval az úthoz érve egy oszlop volt a járda közepén, megakadályozva az arra illetékteleneket a járda igénybevételétől. Míg Sanci és Speti két oldalról kerülte az oszlopot, én nem figyeltem, és lábközépre vettem. Azt a ............................ Hát egy ideig csillagokat láttam, a mátrai csillagokat! Speti meg hátranézett, és szintén röhögött, mert azt gondolta, hogy sikerült a sík aszfalton eltaknyolnom. Társaim megtalálták mutatványomra a legmegfelelőbb kifejezést: Csajkovszkij – Golyótörő. Innen egyenes út vezetett Nagypista nyomdokain, és betértünk az egyetlen nyitva tartó hivatalba, ahol mindenki saját kénye-kedve szerint fogyasztott. Itt jól elszórakoztatott minket a törzsgárda, akik először azt mondták, hogy Sástóig a legjobb, ha a főúton megyünk, majd jött a legjava: „...és Sástón van szállásuk?” valamint „...a múltkorit ki nyerte?”. Ezen magasröptű gondolatok egész utunk során elkísértek minket. Gyorsan felmásztunk a Kozmáry-kilátóhoz, ahol csoki és keksz várt minket. Valaki innen visszafordult a műúthoz, noha nem a 15-ös távon indult, akik innen visszamentek Gyöngyösre, hanem csak egyszerűbbnek látták a műúton túrázni Sástó felé.


A kilátó után begyűjtöttük a Dobogó-hegy kódját, és folytattuk kalandtúránkat a Sástó felé. Egyszer Gethére vártunk vagy 5 percet, valahol elvétette a következő lépést, és mire feleszmélt, mi már kivonatoztunk a dagonyából, ő pedig a kellős közepén ragadt. Sástónál a víz már a körhinta és a telkek lábait nyaldosta, így elgondolkoztunk azon, hogy elkötünk egy vízibiciklit és leraftingolunk Lajosházáig. Lehet, hogy jobban jártunk volna! De előtte még Sástónál ettünk-ittunk, valamint meghallgattuk a teafőzők „markazi bombászásról” szóló beszámolóját – nagyon jókat derültünk rajta, azt hiszem, közösen feldobtuk a hangulatot.


A körhinta mellett áteveztünk a réten, és célba vettük a Farkas-kutat. Ahogy Gethe is írta, innentől már nem érdekelt egyikünket se, hogy hova és mibe lépünk. Csak mentünk, csúszkáltunk, dagonyáztunk, lezúduló patak kellős közepén köveken lépkedve araszoltunk, és a Farkas-kútnál egy elképesztő méretű vízesést szemléltünk meg, majd meg sem álltunk a Lajosháza előtti sátras pontig, ahonnan tovább már terelőúton mentünk, kihagyva a Dezsővárat. Megjegyezte rám a pontőr, látva a gatyámat, csak ennyit tett hozzá: „Azt hiszed, innentől ennyivel megúszod?”. És valóban, máskor az ilyen utakról terelnek le, míg most ezt volt a jól járható (milyen lehetett az eredetileg tervezett Sárga háromszög). Útközben Gethe pontozta egy mutatványomat, de mire „lepontozott”, bemutatta a tökéletes piruettet, és már szinte könyékig a sárban tapicskolt! Volt egy kiszalagozott patakátkelésünk, ahol ha nem segítettek volna a szalagok megtalálni az egyetlen olyan pontot, ahol úszás nélkül át lehetett kelni, akkor csak azt dönthettük volna el, hogy melyik úszásnemben vegyük fel a versenyt a sodrással! A bánya mellett elértük a cseresznyés ellenőrzőpontot, majd gondoltuk, visszaröppenünk a Kozmáry-kilátóhoz. Hát, csak nem akart eljönni, csak nem, míg végre elértük a Sárga háromszög jelzést. Itt összefutva a 40-es táv előhírnökeivel, biztatva őket, hogy még mi vár rájuk, mire ugyanide visszaérnek. A kilátóban még jutott a csokiból, majd elindulva innen elvétettük a kereszteződést, így egy zsákutcában kötöttünk ki. Visszafordulva már meglett a helyes útirány, így egy parkon átvágva ismét a 24-es „golyótörő” útnál találtuk magunkat, ahonnan már csak a kerékpárutat kellet követnünk egészen a célig, közben érintve az utolsó ellenőrzőpontot a Gyöngyössolymosi elágazásnál.


A célba 7 órás teljesítéssel estünk be, ahol a célregisztrációnál megismertem végre személyesen Ssimi-t. Pygmea és Nagyondinnye várta a csapatot, és Pygmea célfotót készített rólunk, mialatt Gethével megküzdöttünk a „legszutykosabb” megtisztelő címért. Szerintem mindketten megnyertük! A ragulevessel és a mindenféle kenyerekkel jóllaktunk, és elindultunk hazafelé. Nekem szerencsére csak Mátrafüredre kellett visszamennem, így hamar ágyba kerültem.


Kriszpiékkel még találkoztam a célban, akik a reggeli vonatot várták. Végül csak a 15-ös távot teljesítették, ugyanis közbejött nekik egy nem várt gikszer, ami a szintidő szélére sodorta őket nagyon gyorsan. Remélem Kriszpi, most már minden rendben van!


Köszönet mindenkinek a szervezésért, akik nélkül ez a mai túra nem jöhetett volna létre! Nagy köszönet az időjárásnak, hogy ilyen dagonyában lehetett részünk – nélküle ez a túra ebben a formában nem jöhetett volna létre! Köszönöm a társaságot minden társamnak, király volt a hangulat! Sanci, a következő kör az enyém!

És végezetül: nekem volt szállásom, de hogy a múltkorit ki nyerte? Talán Sanci, Gethe, vagy Speti? Majd legközelebb megvitatjuk!


Hétfő – levezető kirándulás Kékestetőre


Hétfőn kevés alvás és reggeli után, úgy 11 körül eljöttünk a szállásról, és felmentünk Kékestetőre. Most először a toronyban is felmentünk a kilátóba, azt hiszem, ezen túl ez már kötelező program lesz, hiszen csodás körpanoráma tárult elénk, valamint a minipalack-gyűjtemény is egyedülálló a presszóban!


Zárszó


Szóval így telt a Pünkösd, a júniusi ősz kellős közepén. Ugyan nem csak teljesítménytúráról szólt ezen hosszú leírásom, de ha valaki végigolvassa és kedvet kap valami hasonló programcsomag összeállításához, akkor már nem írtam le hiába élményeit! Ha nem tűnt volna még fel, a Mátra a kedvencem, hiszen idén már számolni sem tudom, hogy hányadszor jártam itt: Téli Mátra, Mátrahegy, Mátrabérc, Vidróczki, és a mostani hétvége. Hiába, tényleg szeretem a Mátrát!


Üdv Mindenkinek!




hikerworm