2006. június 04., vasárnap



Végre itt volt egy hosszú hétvége, és szokásunkhoz híven célba vettük a Mátrát. Mátrafüreden vertünk „tábort”, azaz egy kellemes panzióban vettünk ki szobát egész hétvégre. Péntek délután lefelé menet egész úton szakadó esõben mentünk, ami estére sem enyhült, így csak arra vettük rá magunkat, hogy a szomszédos étterembe átszaladjunk vacsorázni, és utána már nyolc óra körül elnyomott minket a buzgóság. A hétvége további programját az idõjárástól tettük függõvé, így csak reménykedni tudtunk, hogy szombaton esõmentes napra ébredünk.


Szombat – Egy elveszett teljesítménytúra nyomában, avagy a „Kós Károly emléktúra” túramozgalom (17 km – 640 m szint)


Reggeli után átmentünk Mátraházára, ahol a parkoló igencsak kihalt volt, ugyanis mi voltunk az elsõk úgy háromnegyed kilenc tájékán. Összeszedtük magunkat, majd nekiindultunk, hogy tegyünk egy kellemes sétát az emléktúra útvonalán. A Z kocka jelzés a parkoló erdõs része felé volt megtalálható, ahonnan elõbb lankásan, majd egyre meredekebben ereszkedtünk lefelé a Nagy-Hidas-bércen. A Nyírjesi erdészházig ezen az úton kellett haladnunk, ami mintegy 4 km távolságra volt. Gondoltam, hogy miután sok fotót terveztem készíteni, bõ egy óra alatt elérjük az erdészházat. Hát, itt bizony nagyot tévedtünk! Miután leereszkedtünk a szerpentinen a már messzirõl hallatszó Nagy-Hidas-patak völgyébe, elkezdtünk azon gondolkozni, hogy hol fogjuk tudni keresztezni a patakot, merthogy a turistaút átkelõjénél esélytelen volt. Miközben keresgéltük a megfelelõ pontot, egy valóságos foltos szalamandra „telepre” bukkantunk. Gyönyörûek voltak a sárga-fekete színben pompázó nagyobbnál-nagyobb egyedek, akik még hajlandóak voltak a portréfotózásra is. Nagy nehezen találtunk egy átkelésre alkalmas fatörzset, ami keresztbe volt dõlve a patakon. Érdekes mozdulatok árán átjutottam, majd vártam, hogy Hajni is erõt vegyen magán, és nekiveselkedjen a mai nap elsõ kihívásának. Félútig nem is volt gond, mígnem egy hatalmas meztelen csiga nem keresztezte útját, de végül visszamentem érte félútig, és így már megbirkózott a feladattal. Míg visszataláltunk a Zöld kocka folytatására, ismét arra kellett figyelnünk, nehogy rálépjünk egy-egy szép szalamandrára. Hamarosan felértünk a Hatökör-urához, ahol majdnem térdig merültünk a sárban. Egy-két kisebb-nagyobb patakátkelés után elérkeztünk a Csór-réti-víztározóhoz, ahol a járhatatlan útviszonyok miatt kerülni szerettünk volna az erdészeti úton, amit azonban a vízmû teljesen kisajátított (azaz kerítéssel keresztben lezárt). Végül visszamentünk az útvonalelhagyásunk pontjáig, és mégis megkíséreltük a lehetetlent, azaz átkelni a folyóvá duzzadt patakon. Az erdészet által kivágott fák mentettek meg minket attól, hogy vissza kelljen fordulnunk, ugyanis hídépítésbe kezdtem, ami meglepõ módon sikerült is (noha nem vagyok egy mûszaki zseni, de szerintem kifogástalan átkelõt sikerült tákolnunk). A Nyírjesi erdészházhoz felérve megejtettük elsõ pecsételésünket a Kéktúra bélyegzõjével. Ha az eredeti teljesítménytúrán lettünk volna, ettõl a ponttól már nem engedtek volna tovább minket innen, ugyanis az elsõ mintegy 4 km-t pontosan két óra alatt tettük meg (hozzáteszem, hogy ez volt túránk legkalandosabb szakasza). Innentõl Galyatetõig a jól ismert Kék sáv jelzésen mentünk felfelé, és ezen az 5 km-en le is tudtuk túránk szintemelkedésének jelentõs részét. Itt gyakorlatilag végig egy vízesésben mentünk felfelé, a jelzett utat ugyanis végig elfoglalta a lefelé hömpölygõ vízáradat. Galya-csurgónál bajban voltunk, az úton folyó és álló 10-15 cm víz miatt nem tudtunk kitérõt tenni hozzá, de remélhetõleg ez nem fogja megakadályozni a túramozgalom végigjárásáért járó kitûzõ odaítélését. Itt találkoztunk az elsõ turistákkal, akik hozzánk hasonlóan megpróbálkoztak egy erdei sétával, és az egyik hölgy megkérdezte: „Ez a víz itt csak átmenetileg van az úton?” Hát majdnem, átmenetileg azóta, mióta csak elindultunk Galyatetõre. Galyatetõn a bélyegzés után bementünk kedvenc kocsmahivatalunkba, ahol bepalacsintáztunk, majd egy kis pihenés után indultunk tovább, immáron visszafordulva Mátraházának, egy ideig a Mátrabérc útvonalán, igaz ellenkezõleg a Vörösmarty turistaházig. Útközben a Nagy-Lipótnál fantasztikus panoráma tárult elénk (Parádsasvár, Parád, Parádóhuta). A Vércverés után hamarosan elérkeztünk a Csór-hegyre, ahol a ledõlt Kós Károly-kilátót kutattuk körbe, hátha megtaláljuk egyik oszlopán az ígért számot, de nem sikerült (nem baj, fotókkal igazoljuk ittjártunkat). Innen lecsúszdáztunk a Mátra-nyeregbe, majd hamarosan a Vörösmarty fogadónál találtuk magunkat, ahol annyira megörültek annak, hogy valaki beteszi a lábát ezen a nem igazán nyári hétvégén, hogy mire felértünk a lépcsõn, máris azzal fogadtak minket, hogy mivel szolgálhatnak részünkre, a bélyegzõt pedig kérés nélkül nagy boldogan megmutatták. Mátraháza már csak két kilométerre volt, amit a Kék és Piros sáv közös szakaszán tettünk meg. Itt még utoljára dagonyáztunk egy jót, majd gyönyörködtünk a Nagy-Hidas-patak egyik ágának szenzációs látványt nyújtó vízesésében. A mátraházai buszpályaudvaron megtaláltuk az utolsó bélyegzõnket is (ehhez Döme telefonos segítségét kértük, ugyanis nem tudtuk, hogy merre lelhetjük), majd visszatérve a kocsihoz, a parkolónál lévõ bazárban megtaláltuk a Várak a Mátrában túramozgalom igazolókönyvét, igaz csak egy példányban (másnapra a tulajdonos a kedvünkért hozott két példányt belõle). Jó kis túra volt, amit teljesítettünk 6 és fél óra alatt. Még jó, hogy nem teljesítménytúra volt, ugyanis szégyenteljesen kicsúsztunk volna a szintidõbõl.


Vasárnap (napközben) – az egész napos esõnek köszönhetõen a „Fedezd fel a Mátrát autóval” címû játékot játszottuk


Reggeli után beültünk az autóba, és célba vettük Sirokot, a számomra oly kedves emlékeket jelentõ Mátrabérc túra kiindulópontját. Utunk a Siroki vár parkolójához vezetett, ahol szintén mi voltunk az elsõk, annak ellenére, hogy a Pünkösdre való tekintettel várjátékok és egyéb programok voltak meghirdetve (sajnos minden program elmaradt az esõs idõjárás következtében). Felsétáltunk a várba, minden zegzugot bejártunk és körbefotóztunk, gyönyörködtünk a panorámában, valamint begyûjtöttük a várkódot.


Következõ állomásunk visszafelé utunkon a Recski Nemzeti Emlékpark volt. Megdöbbentõ volt látni, hogy itt a Mátra közepén úgynevezett „magyar Szibéria” lett kialakítva, ami 1950-53 között teljes gõzzel mûködött.


Recsk után kitérõt tettünk a világon egyedülálló mátraderecskei Mofettához, ahol a gyógykezelés nem az újonnan épült gyönyörû épületegyüttesben, hanem a régi kis bódékban zajlik. Hogy miért? Jó kérdés! Egyszer csak megkapják a használatbavételi engedélyt...


Utunkat a Parádfürdõ, Parád, Parádsasvár vonalon folytattuk, megtekintettük a kristályüzem mintaboltját, a kastélyszállót... stb.


Hazaérkezvén lepihentünk, és készültem az estére, a Mátrai Csillagokra. Annyira készültem, hogy délután kettõ körül megebédeltünk, három körül fagyiztunk, öt körül palacsintáztunk...


Vasárnap éjszaka – Mátrai Csillagok Éjszakai Teljesítménytúra (25 km – 750 m szint), avagy a vaddisznó hozzánk képest egy szalonképes állat


Délután beszéltem Kriszpivel, hogy hárman jönnek le a 8-as vonattal, így lementem értük az állomásra. Nyolc után néhány perccel az iskolánál voltunk, ahol rendbe szedtük magunkat, neveztünk, és már majdnem rajtoltunk, mikor egy kisebb topikos csapatot fedeztünk fel, vagyis Sancimanóval egymásra találtunk. Megbeszéltük, hogy néhány perc múlva együtt indulunk neki a 25-ös távnak (eredetileg a 40-est tervezetem, de a terep- és idõjárási viszonyok ettõl eltántorítottak – pedig a Ménes-csapási-fenyvest kihagyni nagy vétek). Szóval fél kilenc után néhány perccel nekivágtunk, szemerkélõ esõben (és mikor a 40-esek még sehol sem voltak Kékestetõhöz képest, mi már ekkor begyûjtöttünk egy új, most elkészült kékestetõi bélyegzést itinerünkbe). Nem sokkal indulás után láttam, hogy Kriszpiék egy lassúbb, komótosabb tempót terveztek, mint én, így elbúcsúztam tõlük, és felzárkóztam Sancihoz, Gethéhez és Spetihez. Így négyen mentünk felfelé a Sár-hegyre, ami teljesen hû maradt a nevéhez, szinte végig a szemben folyó patakban tapostunk. Nemhogy a jelzõfényt, de még a tornyot sem lehetett észrevenni a felhõben, amiben haladtunk, így csak konstatáltuk, mikor túljutottunk a csúcson, és utunk elkezdett ereszkedni, egészen a Szt. Anna kápolnáig. A túrára elõírt szintemelkedésünk közel felét eddigre el is fogyasztottuk.


Bélyegzés után elindultunk Mátrafüred irányába, és ekkor elkezdõdött az igazi dagonya, sok helyen nem is volt járható út, vagy a bozótban mentünk, vagy keresztül a vízen. Egyszer csak egy friss kerítés zárta el utunkat, amit kerülni kellett, de a kerítés melletti oldalazásban nagyon kellett figyelni, ne csússzunk be a köztudatba. Mikor kiértünk a 24-es úthoz, megrázó élményben volt részem, amin azóta is csak röhögni tudok: szóval az úthoz érve egy oszlop volt a járda közepén, megakadályozva az arra illetékteleneket a járda igénybevételétõl. Míg Sanci és Speti két oldalról kerülte az oszlopot, én nem figyeltem, és lábközépre vettem. Azt a ............................ Hát egy ideig csillagokat láttam, a mátrai csillagokat! Speti meg hátranézett, és szintén röhögött, mert azt gondolta, hogy sikerült a sík aszfalton eltaknyolnom. Társaim megtalálták mutatványomra a legmegfelelõbb kifejezést: Csajkovszkij – Golyótörõ. Innen egyenes út vezetett Nagypista nyomdokain, és betértünk az egyetlen nyitva tartó hivatalba, ahol mindenki saját kénye-kedve szerint fogyasztott. Itt jól elszórakoztatott minket a törzsgárda, akik elõször azt mondták, hogy Sástóig a legjobb, ha a fõúton megyünk, majd jött a legjava: „...és Sástón van szállásuk?” valamint „...a múltkorit ki nyerte?”. Ezen magasröptû gondolatok egész utunk során elkísértek minket. Gyorsan felmásztunk a Kozmáry-kilátóhoz, ahol csoki és keksz várt minket. Valaki innen visszafordult a mûúthoz, noha nem a 15-ös távon indult, akik innen visszamentek Gyöngyösre, hanem csak egyszerûbbnek látták a mûúton túrázni Sástó felé.


A kilátó után begyûjtöttük a Dobogó-hegy kódját, és folytattuk kalandtúránkat a Sástó felé. Egyszer Gethére vártunk vagy 5 percet, valahol elvétette a következõ lépést, és mire feleszmélt, mi már kivonatoztunk a dagonyából, õ pedig a kellõs közepén ragadt. Sástónál a víz már a körhinta és a telkek lábait nyaldosta, így elgondolkoztunk azon, hogy elkötünk egy vízibiciklit és leraftingolunk Lajosházáig. Lehet, hogy jobban jártunk volna! De elõtte még Sástónál ettünk-ittunk, valamint meghallgattuk a teafõzõk „markazi bombászásról” szóló beszámolóját – nagyon jókat derültünk rajta, azt hiszem, közösen feldobtuk a hangulatot.


A körhinta mellett áteveztünk a réten, és célba vettük a Farkas-kutat. Ahogy Gethe is írta, innentõl már nem érdekelt egyikünket se, hogy hova és mibe lépünk. Csak mentünk, csúszkáltunk, dagonyáztunk, lezúduló patak kellõs közepén köveken lépkedve araszoltunk, és a Farkas-kútnál egy elképesztõ méretû vízesést szemléltünk meg, majd meg sem álltunk a Lajosháza elõtti sátras pontig, ahonnan tovább már terelõúton mentünk, kihagyva a Dezsõvárat. Megjegyezte rám a pontõr, látva a gatyámat, csak ennyit tett hozzá: „Azt hiszed, innentõl ennyivel megúszod?”. És valóban, máskor az ilyen utakról terelnek le, míg most ezt volt a jól járható (milyen lehetett az eredetileg tervezett Sárga háromszög). Útközben Gethe pontozta egy mutatványomat, de mire „lepontozott”, bemutatta a tökéletes piruettet, és már szinte könyékig a sárban tapicskolt! Volt egy kiszalagozott patakátkelésünk, ahol ha nem segítettek volna a szalagok megtalálni az egyetlen olyan pontot, ahol úszás nélkül át lehetett kelni, akkor csak azt dönthettük volna el, hogy melyik úszásnemben vegyük fel a versenyt a sodrással! A bánya mellett elértük a cseresznyés ellenõrzõpontot, majd gondoltuk, visszaröppenünk a Kozmáry-kilátóhoz. Hát, csak nem akart eljönni, csak nem, míg végre elértük a Sárga háromszög jelzést. Itt összefutva a 40-es táv elõhírnökeivel, biztatva õket, hogy még mi vár rájuk, mire ugyanide visszaérnek. A kilátóban még jutott a csokiból, majd elindulva innen elvétettük a keresztezõdést, így egy zsákutcában kötöttünk ki. Visszafordulva már meglett a helyes útirány, így egy parkon átvágva ismét a 24-es „golyótörõ” útnál találtuk magunkat, ahonnan már csak a kerékpárutat kellet követnünk egészen a célig, közben érintve az utolsó ellenõrzõpontot a Gyöngyössolymosi elágazásnál.


A célba 7 órás teljesítéssel estünk be, ahol a célregisztrációnál megismertem végre személyesen Ssimi-t. Pygmea és Nagyondinnye várta a csapatot, és Pygmea célfotót készített rólunk, mialatt Gethével megküzdöttünk a „legszutykosabb” megtisztelõ címért. Szerintem mindketten megnyertük! A ragulevessel és a mindenféle kenyerekkel jóllaktunk, és elindultunk hazafelé. Nekem szerencsére csak Mátrafüredre kellett visszamennem, így hamar ágyba kerültem.


Kriszpiékkel még találkoztam a célban, akik a reggeli vonatot várták. Végül csak a 15-ös távot teljesítették, ugyanis közbejött nekik egy nem várt gikszer, ami a szintidõ szélére sodorta õket nagyon gyorsan. Remélem Kriszpi, most már minden rendben van!


Köszönet mindenkinek a szervezésért, akik nélkül ez a mai túra nem jöhetett volna létre! Nagy köszönet az idõjárásnak, hogy ilyen dagonyában lehetett részünk – nélküle ez a túra ebben a formában nem jöhetett volna létre! Köszönöm a társaságot minden társamnak, király volt a hangulat! Sanci, a következõ kör az enyém!

És végezetül: nekem volt szállásom, de hogy a múltkorit ki nyerte? Talán Sanci, Gethe, vagy Speti? Majd legközelebb megvitatjuk!


Hétfõ – levezetõ kirándulás Kékestetõre


Hétfõn kevés alvás és reggeli után, úgy 11 körül eljöttünk a szállásról, és felmentünk Kékestetõre. Most elõször a toronyban is felmentünk a kilátóba, azt hiszem, ezen túl ez már kötelezõ program lesz, hiszen csodás körpanoráma tárult elénk, valamint a minipalack-gyûjtemény is egyedülálló a presszóban!


Zárszó


Szóval így telt a Pünkösd, a júniusi õsz kellõs közepén. Ugyan nem csak teljesítménytúráról szólt ezen hosszú leírásom, de ha valaki végigolvassa és kedvet kap valami hasonló programcsomag összeállításához, akkor már nem írtam le hiába élményeit! Ha nem tûnt volna még fel, a Mátra a kedvencem, hiszen idén már számolni sem tudom, hogy hányadszor jártam itt: Téli Mátra, Mátrahegy, Mátrabérc, Vidróczki, és a mostani hétvége. Hiába, tényleg szeretem a Mátrát!


Üdv Mindenkinek!




hikerworm