2006. május 13., szombat



3 hete, a Mátrabércen voltam utoljára ttúrázni. Ez alapján nem tartottam különösebben nagy kihívásnak teljesíteni a most elõször megrendezett Vidróczkit. Pénteken végre volt idõm rendesen felkészülni, összepakolni és idõben lefeküdni.


Hajnali fél 4-kor, kb. 6 óra alvás után keltem fel, és gyors fürdést követõen útnak is indultam. Sorban vettem fel túratársaimat: lutak (Egy menyét, vagy valami hasonló állat futott el elõttem, amíg vártam, Budapest közepén! A múltkor a külvárosban egy kacsa vezette át a kicsiket az úton...) Sanci és Aleszka, Jámbor. Újpestrõl kis kavargás után eltaláltunk az M3-ra, majd a 21-es útról letérve hatalmas kátyúkat kerülgetve a tervezettnél jóval korábban érkeztünk a szorospataki táborhoz. Szerencsére már bõven világos volt. Még elcsíptük Bubuékat, akik épp nekivágtak a távnak. Neveztünk, perkáltunk, majd mi is rajtoltunk (fél 7). Reméltük, hogy az elsõ kajaponton majd elcsípjük õket. Nem így lett. Az elsõ EP-t elhagyva (furcsa mód ez volt a rajt) gyorsan betértünk az erdõbe, és szép patakparton sétálva jutottunk Nagybátonyba. A keresztezõdéshez kiérve terepjáróból kiszóló rendezõ fogadott minket és útba irányított, így a papírt nem is néztük, csak jobbra nekivágtunk az útnak. Nagyon szép volt a táj, láttunk spéci fákat tartalmazó kerteket, egy lovat, jó volt a hangulat. Hamarosan érkezett a pont a "két csajjal", ahogy a rendezõ mondta. Kicsit fura volt, hogy 3/4 óra alatt megtettünk 6,3 km-t. Az meg még furább, hogy mi voltunk az elsõk a ponton, és ez volt a 3. sorszámú. Kis térképezés után anyáztunk egy darabot, majd visszafordultunk. Szegény Balázs bácsi is minket követett a rossz irányba. Jó 2 km-es plusz megtétele után (a rendezõ irányított rossz helyre!!) visszatértünk a P+-re, majd a temetõ mellett elhaladva nekivágtunk a kissé erõltetett, Maconkai-víztározót érintõ huroknak. Szinte végig aszfalton haladtunk. Maconkát elérve csábított az "eredeti olasz fagylalt 20 m" tábla, le is tértem és vettem 3 gombóc szörnyû fagyit. Rágós tölcsér, tutira többször szétolvadt és újrafagyasztott tartalom. Ez kicsit rontott a hangulatomon, bár reggel már ettem egy kávés Magnumot is, az finom volt. A víztározónál vártak a többiek, itt pecsételtünk, majd elért minket gethe úr, aki a minket már korábban megelõzõ Vadmalac-Tibet különítménnyel indult, csak gyalog és nem futva. Megcsodáltuk a sok "természetkedvelõt", akik autójukkal az elõre kiosztott tóparcellához érkeztek és pecáztak egész nap. Hamarosan újabb kérdõjeles részhez érkeztünk, de kis kutatás után meglett a P jel. Az itiner persze semmit nem segített, a jelzett szalagozás egy, azaz egy darab police feliratú kordondarabból állt. Balázs bácsi furamód itt szembõl érkezett éppen.


Lassan újra elértünk a 3. ponthoz, ami idõközben már 2. lett egy kirakott cetli szerint. Kicsit csodálkoztunk, hogy a felfelé menõ útról idõközben eltûntek a szalagok. A lányok elmondták, hogy leszedték, mert azok csak nekik voltak ott, hogy idetaláljanak. Most látom az itinerben, hogy a pont valójában egy templomromnál lett volna, ahova nem mentünk fel. Nem pecsételtettünk még egyszer, hanem pár lépést haladtunk vissza és folytattuk utunkat. Szalag, majd S jelzés. Gethe, aki megtáltosodott, sokkal jobban haladt nálunk, hamarosan balról tûnt fel. Mondta, forrás van a közelben. Elõször nem volt kedvem letérni, de aztán mégis léptem párat, és már ott is volt a Bec-kút, finom vízzel. Az egyik fán bevésett felirat informált mindenkit: "itt hagytam el a kulcsomat". Kicsit másztunk felfelé, majd megint kérdésessé vált az út. 3 + 1 információs forrásunk volt: szöveges leírás, csatolt térképvázlat, távadatokat és jelzéseket tartalmazó táblázat, + Mátra térkép. Egyszerre mindet nehéz lett volna figyelni, a legnagyobb baj mégis az volt, hogy forrásaink kicsit sem voltak konzisztensek. A S+-rõl a szöveg meg sem emlékezik, a táblázat jelöli, de S nélkül. Itt a térképvázlat segíthetett volna, de végül Sanci mentett meg minket, telefonon. Nem csak mi nem találtuk a helyes utat a Vörös-kõi-kilátóhoz, amit már a Mátrabércrõl ismertünk. A következõ pont, a Vidrócki csárda Mátraszentistvánon van, ezt sem volt egyszerû megtalálni. Fõleg, hogy a helyi erõk rossz utat javasoltak. (Az is oda vezetett, de nem a jelzésen.) Aztán meglett a frissítõpont, nyomattam egy pár vajas-hagymás-csalamádés kenyeret, majd egy lekvárosat, és vettünk sört is nem túl olcsón. Itt láttunk pár FB-st, akik fura mód csak álldogáltak, aztán a 43-as útvonalán haladtak tovább. Mi visszamentünk, amerre jöttünk. Idõvel elég rosszul álltunk, de ezt az eltévedésre fogtuk, innen már biztos jobban tudunk majd haladni, gondoltuk. Párszáz méter után Aleszka emlékeztetett a botomra, amit szokás szerint a ponton hagytam. Visszafele futva meg kifutott a söröm. Csodás.


Megtaláltuk a Mátrabérces teapontot, majd sétáltunk tovább. Itt csak párszáz métert haladtunk rossz úton, gyorsan visszamentünk megkeresni a K+-et, megküzdöttünk a rengeteg emberevõ hangyával is. Szép völgyben haladtunk lefelé, hogy aztán még meredekebben mászhassunk fel a P csúcs jelen Galyavárra. Brutál volt, de élveztük.


Lesétáltunk Mátraszentimrére (6. pont), ami a Pásztó 50-rõl volt már ismerõs, itt nyomtam egy Plussz-t a fémbögrémbe, meg vizet egy kútból. A lángosos sajnos zárva volt, megint fagyizni már nem volt kedvem. Útközben újra érintettük a Csillagvizsgálót is. Tovább a 7. pontig, a Vándor-forrásig semmi érdekes nem történt. A ponton viszont viccet meséltem. A P forrás jelzésen kellett volna továbbmenni, de le voltak festve a jelzések, szóval csak ezeket követtük. Nagyon szép volt ez a rövid szakasz, különösen tetszettek a nagy sziklák és a szakadék fölé benyúló, szinte a semmiben álló nagy göcsörtös fa. A P-on mentünk le Mátrakeresztesre, ezt a szakaszt is megjártuk már nemrég. A sörözõben kicsit leültünk, fagyiztunk. Örültünk, hogy most nem a Muzsla felé megyünk tovább. Aztán elolvastuk az itinert, és megtudtuk, hogy tévedtünk. Egy túrázó érkezett szembõl, aki lámpa hiányában feladta a túrát, nem látta esélyét, hogy világosban beérjen. Sanci még a lámpáját is felajánlotta neki, de nem jött tovább. Átkeltünk tehát a patakon és felmásztunk a Vidrócki-barlanghoz, ami valójában csak egy kis lyuk. Az elsõ két érkezõ dupla adag csokit kapott a pontõr srácoktól, a többiek már nem. Szerencsére az elsõ 2-ben voltam. :)


Újabb kavargás következett. Azt mondja az itiner: "Visszafordulunk, majd kiérve a P jelzéshez jobbra fordulunk, utunk ismét meredek lesz." Vitatkoztunk itt egy darabig, majd a térképet megnézve kiderült, hogy ez azt jelenti, hogy 20 percig a P+-en kell menni, és utána érjük el a pirosat, és nem arra kell visszamenni végig, amerrõl jöttünk. Lutaknak itt kezdett elmenni a kedve az egésztõl, már éreztük, hogy nem lesz meg a túra idõben. Szerencsére sikerült rábeszélnünk, hogy ne induljon el visszafelé. Aleszka meg közben elszaladt a Nyikom-nyeregre. Hamarosan utolértük, épp nem túl boldogan az itinert próbálta értelmezni. Aszondja: "Itt a ZP jelzésen ismét jobbra folytatjuk utunkat. De csak egy pár méterig, hiszen a tarvágásnak köszönhetõen a Z jelzések elfogytak, így azt javasoljuk, hogy a gerincrõl, illetve a nyeregrõl a tarvágásra térjünk be balra, és tekintsük tájékozódási pontnak a lejtõ közepe táján, a tarvágás szélén." Érthetõ, nem? Újra térkép. Valójában a Z+P-n kell haladni, majd megtaláltuk a gyönyörûen felfestett Z jeleket. Valószínûleg az itiner írója az utóbbi idõben nem járt erre, akkor még hiányozhatott ez a jel... Lesétáltunk a domboldalon, majd kis bozótharc után meglett a Zám-patak völgye, a túra leghosszabb szakasza. Szép volt és kalandos, de amikor már huszadszor keltünk át oda-vissza, lépegettük át a fákat, kezdtük unni. Ráadásul valamiért a cipõm bal nyelve folyamatosan elmászott oldalra és nagyon nyomott, sehogy nem tudtam rávenni, hogy a helyén maradjon. Lutak pedig eláztatta az egyik bakancsát. Balázs bácsival újból összefutottunk itt, bár erre nem is haladt az õ távja. Fellélegeztünk, amikor végre meglett a Z négyzet és Nagyparlag, ahol a három pontõrbõl még kettõ ébren volt. Mint mondták, még van pár ember mögöttünk. A sárgán visszatértünk Keresztesre, itt már nem várt minket kajapont, csak a rendezõk, akik épp pár elhullott túratársat tereltek az autójukba, furcsa módon Balázs bácsi is itt volt már. Kaptunk pecsétet, és biztosítottuk a rendezõket, hogy mi végigmegyünk. Itt már mi voltunk az utolsók a távon. A buszmegálló mellett hirtelen felmásztunk a P négyzeten, majd elsétáltunk a Kosiktanyára, ahol már senki nem várt minket a félhomályban, csak pár zombi és élõhalott a kitört ablakú romház körül. :)


Feldobtuk a fejlámpákat, és már teljes sötétségben érkeztünk az Ágasvári th.-hoz. Két itt éjszakázó túrázó és a kocsmáros várt minket, akitõl nagyon finom spéci gyümölcslét vettem. Itt tudtuk meg, hogy a táv kicsit el lett mérve, kb. 65 km lehet. Plusz a mi kis letéréseink. Nem rossz. Az 58-as távon már nem is kellett felmenni a várba, de azért ha már az itinerben ez volt, nekivágtunk. Nagy levegõ, és hipp-hopp fenn voltunk. Este 10 körül járt az idõ, nagyon szép volt a csillagos ég alatt a sok kis település fénye. Csúcsfotó is készült, majd lebotorkáltunk. Jámbor segítségével értesítettük az aggódó rendezõket, hogy még élünk, bár a 14 órás szintidõ valószínûleg nem lesz meg... :)


A sötétben nem volt könnyû megtalálni a továbbvezetõ utat, de meglett. Néhány helyen keresni kellett a jeleket, ami a sötétben nem volt egyszerû, de aztán csak meglett az elsõ aszfalt, amin átkeltünk. Elkezdett esni az esõ. Csak hallottuk, mert a sûrû lombozaton csak pár vízcsepp jutott keresztül. A lámpám fényére csak úgy gyülekeztek a bogarak, ott keringtek a fejem körül, mintha valami kerti lámpa lennék. Majd érkezett a végsõ aszfalt, itt aztán rákezdett az esõ is. A maradék kb. 500 méteren már nem tudtunk igazán megázni. A célba szégyenteljes 16:51-es idõvel értem be. A táborba lépve fiatal lányok érdeklõdtek, hogy jól vagyunk-e. :) Már biztos õk is aggódtak. Remek hangulatban, elégedetten ültem le az egyik székre. Kaptunk kaját, piát, és meglepõ módon még díjazást is. Nem érdemeltük meg, de szerintem megküzdöttünk érte. Jámbor, aki a 43-ás távot teljesítette idõn túl, csak laza 5 órát várt ránk...


Megköszöntük a rendezést, majd autóba pattantunk. A hazaút szokás szerint szörnyû volt. Iszonyatosan álmos voltam, döntöttem magamba a kólát, majd az ice coffee-t, és vésztartaléknak még energiaital is volt nálam. Szerencsésen hazaérkezett mindenki élve. Jó túra volt, igazi komoly felkészülés a Kinizsire.


És hogy miért voltunk ilyen lassúak? Sok mindenre próbáltuk fogni. A többiek betegségre, lutaknak ez volt az eddigi leghosszabb túrája, én a szalmonellás fagyira, de valójában arról van szó szerintem, hogy ez egy sokkal hosszabb, és többnyire nehezebb túra volt, mint a Mátrabérc. Azért a több mint 5 órás különbség még így is elég durva...




Sir Dan