2006. április 22., szombat



"Veszélyes dolog kilépni az ajtón, Frodó. Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová. Tudod-e például, hogy ez az ösvény itt végül átvág a Bakacsinerdõn, ha pedig hagyod magad, elvisz egészen a Magányos Hegyig vagy még messzebbre, még komiszabb helyekre?"


(J. R. R. Tolkien: A Gyûrûk Ura)


Hát, ez is véget ért. A mumus, a tömegtúra, az "én soha". A hegyek, a szintek és a szûkre szabott szintidõ. Hát, van ilyen, most mégis megkívántam. Próbaképp, hogy képes vagyok-e. Meg bizonyítani magamnak, hogy igen.


Sirok megközelítése részemrõl nem a kanonizált útvonalak és módok egyikén történt, hanem péntek este Gödöllõ – Hatvan – Kisterenye – Mátraballa vonattal, majd Mátraballáról busszal (a sofõr nyolcszoros Mátrabérc-teljesítõ!) Sirokra, így sikerült néhány perccel megelõznöm a pesti vonattal érkezõ tömeget. Nevezés és lecuccolás után Vlaszijjal meg a késõbb csatlakozó Cejassal megvacsoráztunk a sportcsarnoktól nem túl messze lévõ vendéglõben, majd lámpaoltás után visszaérve a szállásra némi szöszmötölés után sikerült is elaludnom.


Reggel idõben ébredve a wc elõtti jelentõsebb sort sikerült megelõzni, majd pakolászás meg egy db szendvics után már az 5:30-as munkásszállító típusú busszal sikerült kigurulni a rajthoz. Itt éltem némi társasági életet, majd a fõrendezõ 6:00-kor elindította a mezõnyt. Mókás volt, ahogy a rengeteg ember nekizúdult egyszerre a Mátrának. A pár autós, aki éppen arra jött, nem tudom, mit gondolhatott. Besorolt mindenki a megfelelõ sebességtartományú helyre, és elkezdõdött a végeláthatatlan hullámvasutazás az ország teteje felé. Vlaszijéktól hamar leszakadtam, így jobbára egyedül haladtam. Nagyon látványos a fõleg a gerincen vezetõ útvonal, úgyhogy elvonta a figyelmem a meglehetõsen nehéz tereptõl. Egy-egy ponton megálltam nézelõdni meg inni, de nagyjából folyamatosan haladtam felfelé. Olykor rám köszönt hátulról egy-egy ismerõs, néha pár száz métert együtt is haladtunk. Megelõzött sétálós bácsi, Sir Dan, akinek megmutattam a Jóidõ-kutat, majd az oroszlánvári pont elõtt kalapos2001 meg sancimanó is. Az oroszlánvári meredeket viszonylag jól, megállás nélkül vettem, fenn 8:14-et mutatott az óra; 4 perccel rosszabb, mint a füzetben ajánlott idõbeosztás.


Pihenés nélkül azonnal indultam tovább, mert úgy éreztem, hogy a Kékesig mindenképp nagyon kell hajtanom. Sejtettem, hogy nem lesz jó vége annak, ha nem eszem semmit, de egyszerûen nem bírtam semmit magamba gyömöszölni – pedig jól volt a gyomrom. A Markazi-kaputól már ismerõsebb szakasz következett, erre többször jártam már, nagyon kedvelem az északi falban szelíden fölfelé oldalazó ösvényt, a szépen felvillanó kilátásokkal, a rengeteg virággal és az egyre közelebb feltûnõ toronnyal. A Sas-kõ elõtti nyeregbe érve az ott megelõzõ csanya bíztatta Canis Lupust a "menj csak nyugodtan, van nálam egy Low Alpine defibrillátor, majd kiütlek kétszer" felkiáltással. Hamarosan felértem Kékesre. Elég jól éreztem magam, az idõ 10:09 volt. Itt pótoltam az eddig elfogyasztott másfél liter folyadékot, majd t_aleksza társaságában indultunk lefelé 4:27-es idõvel – ami még mindig két perccel rosszabb az ajánlottnál.


A Mátra-nyeregig semmi különös nem történt, ballagtunk szépen, közben elrágcsáltam egy fél zacskó ropit, amit aleksza hagyott rám, majd az elsõ, ahol éreztem, hogy nem jól húz a motor, az a Csór-hegyi emelkedõ volt. Az utána következõ gerincúton egyre jobban lemaradtam alekszától is, és egyre lassabban ment a dolog. A rudolftanyai elágazásig tartó kicsit több mint 3 kilométer alig-alig akart véget érni. Mire odaértem, szinte csak kóvályogtam, megittam vagy 4 pohár piros ízû szörpöt, aztán lerogytam a fûbe. Magamba erõszakoltam egy fél tábla csokit, aztán indultam tovább. Galyatetõre könnyebben feljutottam, mint azt gondoltam, itt az egyik büfénél PrInCeéket megtalálva megettem 4 csokis palacsintát. Ez valamelyest helyrerakott, felsétáltam a Péter-hegyesére, majd tovább a pontra. Idõ 12:59, 9 perccel túl az ajánlotton.


A háztól Tamics doktor társaságában indultam neki pihenés nélkül a lazító szakasznak. Kellemes idõben, könnyen járható ösvényeken és könnyû terepen haladtunk Mátraszentlászlóig, ahol útitársam rögtön továbbment, én pedig bementem a frissítõpontra fél liter teáért. A Vörös-kõn Joeyline a kilátó tetejérõl a látvány megtekintésére buzdított, de én a szintidõ miatti aggodalmamban kihagytam a tornyot. Idõ 13:46, 11 perces túllépés.


Innen újra egyedül, olykor szót váltva pár alkalmi útitárssal, akik picit késõbb indultak, bíztattak, hogy meglesz a 13 óra. Szerettem volna hinni nekik, de a pesszimizmus úrrá lett rajtam. Innen sem túl nehéz az út az Ágasvár felé, s némi változatosságot hozott a dologba, hogy kezdtem utolérni a rövidebb távokon indulókat, akik szemmel láthatóan jóval frissebbek voltak nálam. A meredek mászás az Ágasvárra nem esett túl jól, de szerencsére nem volt túl hosszú, így a bélyegzés (14:50, 15 perc késés) után elindultam rögtön lefelé a turistaházhoz, a meredek lejtõn csak lassan tudtam haladni, ráadásul kissé feltorlódott a sor, mert jártak itt ekkor kirándulók is.


Itt, bármennyire is szorított az idõ, be kellett térnem a házba innivalóért és pihenni egy kicsit. Mikor összeszedtem magam, mentem tovább lefelé a patakvölgybe (itt nagyon nem volt egyértelmû az itiner, ami szerint a háztól P+ jelzésen kellett volna menni, de ez csak pár száz méterrel arrébb kezdõdött. Rábíztam magam az erre járó n+k-szoros teljesítõk helyismeretére, és némi ködfelhõvel a szemem elõtt igyekeztem Mátrakeresztes felé, ahogy csak bírtam. A ponton sárga ízû szörp, meg HTK és mézes keksz várt, amikbõl 8-10 darabot elrágcsáltam egy helyben ácsorogva, leülni nem akartam. Bélyegzés 15:27-kor, 3 perccel az ajánlott elõtt.


Kicsit felvidulva azon, hogy végre sikerült megelõznöm a mintatúrázó idejét, indultam felfelé a Nyikom-nyereg irányába. A lelkesedés kb. két kilométerig vitt elõre, ott le kellett ülnöm, sorra elõztek vissza az imént elhagyott hanákosok, többen kedvesen megkérdezték, hogy minden rendben van-e, illetve segíthetnek-e. De nem volt komoly baj, 5 perc pihenõ segített, és a következõ szakaszon enyhébb volt az emelkedõ. A Nyikom-nyeregben egy farakáson ismét lepihentem, és itt én adtam útbaigazítást meg bíztatást pár sporttársnak, akik a Muzsláról érdeklõdtek – szerencsére innen már jól ismertem az utat a Pásztó 50-rõl. Két kisebb hegy után el is értem a Muzsla-nyerget a P hsz jelzés kiágazásánál, ahol tudtam, hogy már csak egy mászás vár rám. A csúcson pihenõ emberek, én meg vigyorogva bélyegzek 17:00-kor, 25 perccel az ajánlott elõtt. (Itt látom, hogy nagyon ügyesen a végére sokkal kisebb átlagsebességgel számoltak a táblázatnál. Ez nem jött most rosszul.) Itt a rendezõség ellentmondásba keveredik saját magával, mivel az itiner szerint 6,9 km a cél, míg a pontõrök nyolcat mondanak.


Látva, hogy éppen két órám van még, tempósan indultam tovább a hosszú gerincúton elõzgetve és a gyorsabbak elõl félreállva, megcsodálva a sok szép kilátást. Nagyon megörültem, amikor végre leértem a patakhoz, illetve felmásztam a szekérútra. Itt újra leültem kicsit, megittam a maradék üdítõmet. Joeyline szólt pár bíztató szót, majd megelõzött cserlaci csapata is, aztán én is útra keltem egy szintén 6:00-kor induló srác társaságában, aki valahonnan ismert, csevegtünk mindenféle túrákról, és máris megérkeztünk Szurdokpüspökibe, ahol az iskola kertjében rengeteg ismerõs ücsörgött, végül 18:27-kor a célbélyegzõ is rákerült a füzetemre, s pár perc után megkaptam az oklevelem is.


Csomagkeresés, pakolászás, hidegvízben fürdés, társaságiélet-élés után sétálós bácsiékkal kisétáltunk a kocsmába lángosozni meg babgulyásozni.


Így ért véget ez a nap. Számomra most kemény erõpróba volt, pár tanulságot megfogalmaztam magamnak. De egy percig sem bánom, hogy elmentem, mert nagyon szép az útvonal, remek volt a hangulat és a társaság, ráadásul a rendezõket is dicséret illeti, mert nagyon profin kezelték péntek estétõl vasárnap reggelig a hatalmas tömeget, várnom se kellett sehol.


Legközelebb megpróbálom kicsit frissebben. :)




Gethe