2006. március 18., szombat



„és nem is olyan magas hegy a Mátra”
(hanem legalább kétszer olyan magas)


Szombat reggel 4:20-kor ismét egy kedvenc túra hajnala virradt ránk, mégpedig eljött a Mátrahegy ideje. Tavaly még csak a 20-ra mentem, idén azonban egyértelmû volt, hogy a 40-es távra nevezünk! Nem is bántuk meg, sõt! Szóval a nagyon korai kelés után öt óra körül elindultam felvenni túratársaimat: Ágit és Zenegyalut, így mire elhagytuk a Budapest táblát, már háromnegyed hatot mutatott az óra. Még idõben voltunk ahhoz, hogy hét óra néhány perckor el tudjunk rajtolni, azonban ez majdnem meghiúsult Aszódon, ahol egy helyi tata elkezdett az útról leszorítani utánfutós Szamarájával, és csak a padlófék segített abban, hogy kb. két centi híján ez sikerüljön neki. A reggeli adrenalinbomba ezáltal magunkhoz véve, és hamarosan már meg is érkeztünk Mátrafüredre.


Néhány perc alatt összeszedtük magunkat, és gyors nevezés után 7:13-kor vágtunk neki a túrának. Egybõl egy kedves kis emelkedõ következett a Muzsla-tetõre, ahonnan gyönyörû panorámában volt részünk. Alig indultunk tovább, lassan elkezdett szállingózni a hó. Gyors pillantást vetettünk a Rákóczi-forrásra, majd hamarosan megérkeztünk a Sás-tóhoz. Most sokkal könnyebben ment innen a továbbmenetel, mint a Mátrai Csillagokon tavaly, igaz, akkor már mögöttünk volt a Kékes, most viszont még elõbb irány Galyatetõ. Sás-tó után Ági laza kis kocogásra váltott, alig tudtuk követni Lajosházáig, meg is éreztem a lábamban ezt a nem várt gyorsaságot. És innen elkezdõdött a mászás, amely kitartott Galyatetõig. Elõbb egy rövid, ám annál meredekebb felkapaszkodás a Köves-bérc elõtt, és csak így tovább. Galyatetõ elõtt egy-két ismerõs arc hagyott el bennünket, a felsorolástól eltekintenék, nem szeretnék senkit kihagyni. Az egyik szakaszon egyszer hatalmas robajra lettem figyelmes, és elordítottam magam: Fotótéma! Azonnal elõkaptuk gépeinket, ugyanis egy legalább 25-30 fõs muflon-csorda (legalábbis mi erre tippeltünk) szaladt át elõttünk az úton. Elképesztõ látvány volt, különösen úgy, hogy nem volt köztünk nagyobb a távolság, mint 8-10 méter. Galyatetõre érve pecsételtünk, nápolyiztunk, majd beültünk a helyi krimóba, egy kis frissítésre és készleteink feltöltésére (ezen a 17 km-en többet ittunk, mint bármelyik forró napsütéses nyári túrán). A tervezett 10 óra 30 perces teljesítésünk idõhatárán belül voltunk, nem kellett sehova „rohannunk”.


Miután elindultunk, két gyönyörû hófehér pacira lettünk figyelmesek, gyorsan meg is örökítettük õket és innen leszáguldottunk egészen Parádsasvárig. Útközben a P+-rõl mesés panoráma tárult elénk, nagyon élveztük ezt a szakaszt. A büfénél magunkhoz vettünk egy kis frissítõt lekváros, vajas és zsíros kenyér formájában. A Parádsasvári kastélyhotel elõtt visszafelé is elhaladva egy-két fotó, majd irány a szúróbélyegzõvel ellátott Sós-cseri-tetõ. Innentõl szintén egy gyönyörû szakasz következett, azonban számomra soha nem akart véget érni. Úgy vártam Parádóhutát, mint a messiást. Útközben a nagy hóban Döme üzent nekünk: bõ egy órával járt itt elõttünk (a 30-on indult, utánunk kb. egy órával, így egyértelmû volt, hogy nem fogjuk beérni).


Parádóhuta után nekivágtunk a Kékesnek. A Klarissza-csevice mellett elhaladva máris egy meredek úton hegyoldalba baktattunk fel, majd egy hosszú, kimerítõ szintemelkedés vár ránk a Pisztrángos-tóig, ahol még csak a Kékes-mászás felénél jártunk. Útközben mindenhol számtalan remek fotótéma rejtõzött, azonban nem sokszor volt lelkierõm ezért külön megállni, így inkább magamban raktároztam el a táj csodás varázsát. Pisztrángos-tó után megbeszéltük, hogy fent találkozunk. Nos, rám vártak Ágiék a Tetõ-étteremben, utánuk mintegy 10 perccel érkeztem fel. De hogy mekkora hó volt! Hát õszintén megvallva nem számítottam rá! A Kékesre felfelé menet valahol leszúrtam a botomat a kitaposott nyom mellett, ahol erõletetés nélkül elsüllyedt a 115 cm-es rovátkáig. Ha tovább erõltetem, még 10-15 cm-t biztos sikerült volna kihoznom belõle. Itt Pesten a meleg szobában ülve ezt el sem hinné az ember! Még visszatérve a Pisztrángos-tó-Kékestetõ szakaszra: így kétszer eltemetve magamat is javítottam a personal best idõmön, ugyanis sikerült 68 perc alatt felküzdeni magam (eddig kétszer is 70 perc volt a legjobb). Lehet ez másoknak nevetségesen lassú idõ, de én erre is büszke vagyok! Az étterembe érve nekiestem a teásfazéknak, valamint a felkínált gyümölcstálnak. Meg is örökítették a pontõrök, hogy milyen lelkesen fogyasztunk mindenbõl (ezúton is köszönet nekik az életmentõ dolgokért). Beszélgettünk néhány percet, és mondták, hogy a négy távon több mint hétszáz induló volt, ami elképesztõ növekedés az elõzõ évhez képest!


Itt felöltöztünk, mert bizony kilépve arcunkra fagyott a mosoly, és elindultunk gyorsvágtában a Vályús-kút felé. Ekkor, amire végképp nem számítottunk, embermagasságú hófalak között vezetett utunk (aki nem hiszi, járjon utána). A Vályús-kútnál úgy saccoltam, hogy éppen beesünk szintidõben, így lõttek az elõre tervezett idõnknek. Ehhez képest nagyon simán ment a lemenetel, legalábbis méretekkel jobb útviszonyok fogadtak, mint tavaly ilyenkor, amikor a turistautakat választó folyók mellett kellett lelavíroznunk. Na azért mégsem volt olyan sima a dolog, mert az erõm úgy éreztem, hogy végleg elhagyott. Ehhez képest hol kocogva, hol csak nagyokat szökdelve értünk be Mátrafüredre, és végül néhány perccel a 10:30-as terven kívül, de bõven a 11:00-ás szintidõn belül értünk célba, ahol gyors regisztráció után átvettük megérdemelt kitûzõnket és oklevelünket, valamint elfogyasztottuk virslinket a tea és narancslé kíséretében. Innentõl már csak a hazaút volt hátra, és végül fél kilenc körül estem be a kád forró vízbe, majd utána az ágyba. Reggel már fáradtság nélkül ébredtem, és nekiálltam e sorok megírásának.


Köszönöm a társaimnak a jó társaságot, a rendezõknek az odaadó szervezést, a folyamatos biztatásokat, és gratulálok minden teljesítõnek, indulónak!




hikerworm