2006. január 28., szombat



Szombat reggel fél 6, kivételes reggel, nem magamtól ébredek, még tudnék aludni.

Szendvicseket dobunk össze, aztán irány Mátrafüred, odakint -13,5 fok, ez alighanem egy enyhülõ napot sejtet a hideg hét után. A rajtban Tamástól megkapjuk a redundáns felszerelést, dupla bélyegzõ, dupla toll (az egyik aztán be is fagyott), dupla feliratozás. Az elõzõ este testvéreim egy pálesz mellett már felkészítettek, kõkemény sorbaállás lesz Lajosházán. Na az nálunk nem! – mondom, lélekben nagyon készülünk, ilyen nem fordulhat elõ.



Lassan megyünk, nem akarunk átvizesedni, Lajosháza elõtt kevéssel ér utol bennünket két túrázó, aztán két futó, majd megpillantjuk az összefüggõ tömeget, hát futni kezdünk, ha ezek itt utolérnek, nem fogunk a tervezett helyen pecsételni soha. Egy kedves bácsi a síbotjával lenyomja a padról a havat, felrakjuk a ,,pecsételõizolírt'', oszt mán mehet is a nagyipari munka. Fel se tûnik, hogy még mindig közel mínusz tíz van, olyan elkeseredett ütemben nyomjuk a pecséteket. Az alkarom már görcsöl (van is egy kis izomlázam emiatt), de nyomni kell tovább, nem adjuk fel, nekünk nincs frissítõpont. Sok közelebbi ismerõs és egykori túratárs jön, utóbbiak nem ismernek fel (ezt már pár tavalyi teljesítménytúrán is kiteszteltem).

A végefelé isteni házipálinkát is kapunk a 26-os távon (a helyi szleng szerint ,,gyerektáv'') induló túrázóktól, akik bennünket nem, de más ellenõrzõponton lévõket ismernek, a pálinkakínálás pedig tranzitív az ismeretség mentén, mint itt is bebizonyosodik. Na ránk is fért, kicsit negyed tizenkettõ van és kicsit helybenfutunk, hogy ne fagyjunk széjjel teljesen.



Na pont ekkor megjönnek bontó testvéreink, kormánytagok, meg egy fiatal srác, aki igazi teljesítménytúrázó fejedelem. Gyorsan bepakolok a zsákba (ami a pehelykabátoktól egész komolyan a fejem felé magasodik), fél tizenkettõ körül indulunk bontani, Szent István is velünk jön lovon. Vagány ez a nagyhátizsák a hátamon, de a Blokkház után prüszkölök, mint a ló, testvéreink olyan iramot diktálnak (így is bõ óra késésben vagyunk...), bele-bele kocogok, de nem megy. Hiába a keménykedés, ha gyenge vagyok, mint a szar.

Ládi Pistáék jó teát adnak Szentimrén, és nagyon kedvesek – asszem mindkettõnknek meglepetés volt, hogy találkoztunk (az utolsó elõtti Mátra 115 óta nem volt ilyen). A teát Gyuri mérte kannából, aki a Mátra (na és a Dunakanyar) legjobb postása, annak idején bicajjal hordta a leveleket Mátralmásra az erdõn keresztül (na ne ilyen hegyikerékpárra gondoljatok), és persze õ intézte a postán a több ezer ingyenes meghívót a Mátra 115-re, sok más hõstette mellett.

Aztán Piszkés-tetõre már megfontolt tempóban megyek, kezdem felmérni, mit bír az elpuhányult izomzatom kicsit hosszabb távon, Piszkéstõl kis kocogással sikerül beérni a többieket. Galyán felhagyok az önkínzás egyik elemével, a hosszúszárú bakancsban, hátizsákkal futásból leváltom a bakancsot a jól szétnyomott túracipõmre. Mámor önt el, ahogy újra erõt érzek a lábamban, lekerült róla az újkori kínzóeszköz, visz a hétmérföldes cipõroncs. Hülyeségeket kiabálunk a hegyoldalba boldogan, azt kiabálom, hogy itt születtem, ebben az oldalban, ahogy kiszabadulunk a símilliõbõl, el a Jávoros-forrás alatt, át a régi irtáson, át a mûúton, be a vörösfenyvesbe, aztán egyszer csak olyan irtás jön szembe, hogy azt mondom: én már elfelejtettem a Mátrát, ez nem is igaz, nem tom hol vagyok, pedig kb. húsz éve járok erre, csak az utóbbi években nem. Hát ez van. Abbahagyjuk a futást, utolérjük a mezõnyt, tuszkoljuk õket a Nyírjestõl a mûútig.

A Vörösmartynál megiszok három levest csokival, a vércukromat biztatom. Elindulunk, megint nincs elõttünk mezõny, elküldtük õket a 36-ra, hahh sietni kell. Bele-bele kocogok, hogy tartsam a tempót nagyléptû testvéreimmel, aztán a Kõris-mocsártól már egyre inkább mindannyian kocogunk, kemény. Pisztrángos-tónál ellenõrzõ-testvéreink parázs fölött sütött mustáros hússal, savanyúval, melegborral és mindenféle elképzelhetetlenül jó földi jóval várnak. Már a melegborokat nyomom a hús után, amikor pár túrázó megérkezik, akik valószínûleg az úton jöttek, így mi elfutottunk mellettük a jelzésen. Na sebaj, akkor az erõsebb gyomrú seprõtestvérek benyomnak még egy húst, az én gyomromba pedig már csak egy jó fahéjas melegbor fért. Ez felvisz Kékesre, gondoltam, és úgyis lett, bár útközben borzalmas gondolataim támadtak, hogy tulajdonképpen bõ tíz éve miféle havakban, miféle nagy zsákokkal, micsoda tempókat nyomtam itt hétrõl-hétre (akkoriban Rózsaszállás volt fõhadiszállásunk és otthonunk), fel se vettem ezt a pár száz méter szintet, szégyen gyalázat, ami most van, talán el kéne menni a Lefagyszra, bosszúból jól megleckéztetni elkényesedett testem, újra eljárni futni akkor is, amikor nincs is hozzá lelkierõm mostanában egyáltalán, meg ilyenek. Kékesen némi rábeszélésre leadtam a vagányhátizsákot Zsoltiéknak, hogy kocsival vigyék le a célba. Ez azért nem jött rosszul, mert így seggreülés nélkül lesuhantam Mátrafüredre.




Medveczky György
 
Medveczky György honlapja