2006. január 28., szombat



Tavaly olyan jól éreztem magam ezen a túrán, hogy adva volt, idén is el kell jönnöm, szerencsére sikerült, sõt Asciimo segítségével még a péntek esti ottalvást is el tudtam kerülni. Végül Joey társaságában hármasban utaztunk le Mátrafüredre, az autóban költöttük el dús reggelinket. Eközben a „tudjátokmilyenszakmaitémákat” szerencsére idõben felváltotta az Afrika Kupa meccseinek elemzése, valamint Asciimo egyiptomi tapasztalatainak meghallgatása. A túrát fél nyolckor kezdtük el, együtt, de alig hagytuk el Mátrafüredet, a kellemes kocogásra csábító lejtõs szakasz elszakított minket. Jó munkába került, mire majdnem mindent beleadva ledolgoztam Asciimo-val szemben összeszedett hátrányomat, de tudva, hogy õ csak a rövidtávot vállalja, igyekeznem kellett, ha még szót akartam vele váltani. Az utolsó pár métert aztán már nem vártam be, hanem elõrekurjantva jeleztem, hogy közeledek – szerencsére ezt hallva bevárt. :-) Lajosházáig pont egy óra volt a menetidõnk, itt elbúcsúztunk egymástól, de még egyeztettünk a két hét múlva esedékes börzsönyi túráról.



Innentõl tehát egyedül folytattam és sajnos csak a szememmel fényképeztem, ahogy Asciimo javasolta, ugyanis már a rajtban kiderült, a fényképezõgépem aksija totál lemerült, és hiába bíztam benne, hogy csak a hideg teszi, hát nem! Elõrebocsátom, ez volt az egyetlen negatívum számomra az egész túrán. A napfényes, gyönyörû tiszta idõben csak ámultam a kék égbolt, szürkés fatörzsek és fehér hólepel kombinációján, olyan gyönyörû volt minden! Ezt már szinte „alig” fokozta a Szén-patak tükörjegének látványa, amit többször a talpunkkal is teszteltünk. Lajosházánál tavaly vadászok sokasága hemzsegett, de most kihalt volt minden – Ennek biztos sokan örültek. :-) Blokkházig még viszonylag kevesen voltak körülöttem, de itt utolértem egy valóságos élõláncot, és jobb híján beálltam a sorba. Mivel a tempójuk csak kevéssel volt lassabb az enyémnél, nem nagyon zavart a dolog. Arra nagyon vigyáztam, hogy ne fulladjak ki, mint a múltkor, így sikerült Lajosházától Mátraszentimréig megállás nélkül eljutni. (Ez tavaly nem éppen így volt.). Két pohár tea leküldése után máris mentem tovább. Nagyon vártam a Piszkés-tetõ környékét, arra számítva, hogy a tavalyi csodás hólepellel találkozom újra. Igencsak meglepõdtem, mikor csupasz fákkal és a magassághoz képest csekély hóréteggel találkoztam. Látatlanban sokkal nagyobb havat vártam. Ezen a szakaszon viszont ismét laza mezõnnyel találkoztam, kényelmesre vettem a tempót és a jól járható terepet kihasználva nyugodtan nézelõdhettem. Galyatetõ elõtt a székelykapunál szánkósok rodeóztak lefelé, igencsak kellett figyelni rájuk, mert egy ütközés nem tréfa lett volna abban a tempóban, ahogy õk nyomultak lefelé. A torony elõtti kilátóhelyrõl a teljesen tiszta idõnek hála fenséges kilátásban gyönyörködhettünk, majd hamarosan a Gertrúd presszó szolgáltatásai következtek. A forralt bor lelõhely rutinosan kiköltözött a szabadba, de az évszakhoz képest kellemes idõben ez egyáltalán nem volt zavaró. Szolíd iddogálás után próbáltam némi ajándékot felhajtani a családnak, de semmi értelmes dolog nem volt a szomszédos boltban, így egyedül egy képeslapot választottam.



Nyírjes felé kiválóan lehetett kocogni, majd egy huplin átkelve a Kékes vonulatának szenzációs látványában lehetett gyönyörködni. Nemsokára jött a Csór-hegy oldalának leküzdése. Itt már sokkal nehezebb volt a haladás, de szerencsére nem oly hosszú ez a rész. Itt történt az az „érdekes” eset, hogy épp másztam fel a mûúttól, amikor lent megállt egy kocsi és utasai pont engem választottak érdeklõdni egy túrázó felõl. Hát, pechjük volt, éppen nem ismertem a tagot... A Vörösmartynál, ami már csak a térképeken turistaház, az elõre tervezett sörre jó sokat kellett várni, szép hosszú sort fogtam ki. Aztán még vagy negyedóra pepecselés jött a mobillal, felhívtam Asciimo-t is, aki már BP-rõl jelentkezett be.



A Pisztrángos-tóig ismét tömeg között haladtam, nem sok hely volt az elõzésre, bár nem is erõltettem annyira. Egy kis pihi után pedig a csaknem teljesen tisztán látható csúcs felé indultam. Ettõl a résztõl tartottam a legjobban, mert tavaly az erõbeosztás nem sikerült. Most nem kellett megállnom, az „aprólépések” technikájával araszoltam folyamatosan felfelé. Kékesen két pohár langyos teát vállaltam be, majd itt is ajándék után néztem, most már sikerrel.



Ezek után a túra talán legjobb része következett: a puha porhóban szinte siklani lehetett lefelé, csak a turistaút közepének lejárt nyomvonalát kellett általában mellõzni, akkor nem volt gond a csúszkálással. Az ominózus patakátkelésnél pedig valóságos csoda történt: beépített kötél segített a biztonságos haladásban – a (teljesítménytúra) topikon írtam korábban, hogy „remélem, beépített kapaszkodók” lesznek idén kihelyezve – hát bejött. :-) Az utolsó pont is hamar eljött, majd már tényleg csak egy kicsi volt hátra és elértem a célt, még éppen annyira világosban, hogy a lámpát nem kellett elõvenni.



Már csak egy kicsiny, igaz nem tervezett várakozást kellett átvészelni, kifogyott ugyanis a kitûzõ és a pótlás egyesével érkezett a célszemélyzethez. De amikor egy hasonló cipõben járó sporival jeleztük az átadást intézõ kedves leányzónak, hogy el szeretnénk érni a buszt, kérésünk megértésre talált és a következõ két darabot mi kaptuk meg. A túrát és a kedvességet megköszönõ szavainkra pedig egy mosoly kiséretében azt a választ kaptuk, hogy jöjjünk el jövõre is! Hát lehet ennek (a Mátrának) ellenállni?





Tolnai Gyula