2005. május 21., szombat



2004. novemberében volt az ifjúsági vezetõk országos találkozója. Ott ismerkedtem meg Mácsár Beátával, az egri Forrás Szabadidõ Központ programszervezõjével, aki kisgyermekes családoknak szervez túrákat rendszeresen. A Mátra Manók programjában is szerepel a szülõk kimozdítása, túrákra való csábítása, ezért kézzelfogható volt az ötlet: menjünk együtt!
Bea javasolta, hogy találkozzunk az Ilona-völgyben tavasszal. Mindenképpen május végét terveztük, mert õk olyan pici babákkal is szoktak menni, akiket tisztába kell tenni, ezért fontos a megfelelõ hõmérséklet.



Így esett a választás 2005.május 21.-ére, szombatra.
A Jeruzsálem úti oviban a piros és zöld csoport a csoportismétlõk, és a testvérpárok miatt szorosabban összefonódott, ezért elhatároztuk, közös lesz a családi kirándulásunk is.
A februári féléves szülõi értekezleteken az elõzetes jelentkezéseket nem is nagyon mertem összeszámolni, olyan tömeges kivonulás ígérkezett.
Végül is a második lefoglalt autóbuszra nem lett szükségünk, mert egy intenzíven tomboló bárányhimlõ-járvány megfelezte a létszámot. Viszont annak az egy autóbusznak minden négyzetcentiméterét alaposan kihasználtuk. Nagy örömömre nagyszülõk is jöttek, teljes családok, akik örömmel vették, hogy megszerveztük nekik ezt a hétvégi programot.



Reggel 8 órakor indultunk az óvoda mögötti parkolóból, ahonnan sok autóbusz indult kisebb-nagyobb kiránduló gyerekeket szállítva. Éppen az osztálykirándulások hétvégéje volt, figyelni kellett, hogy jó buszra szálljunk.
Nagy várakozással indultunk útnak, a hegyi szerpentinen gyönyörködtünk a tájban. Mátraházáig ismerõs volt a terep, onnan viszont már mindenki nagyobb figyelemmel kísérte a jóval ismeretlenebb útvonalat.



Megérkezve Parádfürdõre, éppen csak kiszálltunk az autóbuszból, máris üdvözölhettük az egri csapatot, akikkel egyszerre érkeztünk a Cifra Istálló elé. Közöttük is voltak idõsebb, fiatalabb felnõttek, kisebb-nagyobb gyerekek, a kamaszoktól a totyogósokig. Õk programjukat a helyi naív festõ alkotásainak megtekintésével kezdték, mi elõször a kocsimúzeumba mentünk. A kiállítás megtekintését rövidre fogták a gyerekek (ez is hintó, az is hintó).
Az igazi lovak már sokkal érdekesebbek voltak. Néhányan fintorogtak egy kicsit, furcsa volt az állatszag, mások kicsit féltek és tisztes távolban maradtak a lovak mögött. Volt, aki mindenáron simogatni akart, vagy mindjárt rá is ülni. A felnõttek nem gyõzték olvasni a lovak neveit, s válaszolni a kérdésekre.
Miután kigyönyörködtük magunkat a Károlyi család díszes istállójában, a gyülekezõidõig egy csapat gyerekkel lementünk a patakhoz „kincset keresni.” Örültek a csillogó köveknek, amiket találtunk, örömmel vitték a szülõkhöz.



A falubeli program után mindannyian bepréselõdtünk a buszba, és a benzinkútig vitettük magunkat. Ott kellett eldönteni egyénileg: ki akar túrázni hosszabbat, s ki rövidebbet. Akik gyalog akartak eljönni a Várbükki elágazóhoz, azoknak itt kellett leszállni. Elgondolásunk – óvónõi terveink – szerint a nagyobb gyerekekkel és a vállalkozó szülõkkel jó tempóban végigjutottunk volna a 7,5 km-en, addig a kicsik Vali nénivel az elágazóhoz közeli réten játszottak volna irányított játékokat, ismerkedtek volna a helyszínnel, mozoghattak volna szabadon. Erre mi történt?! Csak jöttek, jöttek lefelé a lépcsõn... Hû de sokan lettünk idelent!
Meglátva a sok háromévest, biztos, ami biztos, rákérdeztem: Gyalog akarnak jönni? Meggondolták? A válasz határozott „Igen” volt.



No jó.
Mindenki megkapta a manós stílusú térképeket, beazonosítottuk a helyszínt, magunkat, s útnak indultunk. A piros sáv jelzésen mentünk, ami párhuzamosan fut a gesztenyesor aszfaltútjával. De mi csak nem megyünk az úton, amikor az ösvényen annyi érdekesség várt minket! Az Egerbõl jövõk, akik kamaszokkal túráztak, hamar megunták a mi tempónkat és elõrementek. A mi vezetõink a nagyobb gyerekek közül kerültek ki (kisiskolások, nagyobb Manók), akik igazán figyelmesen és mindenkit bevárva mentek elöl. Csak az elején kellett kicsit figyelmeztetni õket, utána igazán profi módon és nagyon büszkén mutatták az utat. A kicsik elõtt le a kalappal! Olyan ügyesen szedték apró lábaikat, nem is gondoltam volna. S milyen határozottak voltak az apukák! Csak a közbenjárásomra voltak hajlandók felvenni õket egy kicsit a vége felé.



Utunk során meghatároztuk az öreg tölgyek korát, megfigyeltük a gyapjaslepke hernyóit és telepeit a fatörzseken, elhaladtunk vadetetõ mellett, találtunk dagonyázó helyet átható vaddisznószaggal, csalafinta beetetõ és kilövõhellyel. Találtunk óriási hangyabolyt, nem is egyet, szagoltunk hangyasavat. Kicsit mentünk a bekötõúton, s felfrissítettük magunkat a Csiklósd-kút forrásvizével. Akkor értek utol minket az egriek, akik eltévedtek kicsit, s túlmentek az egyik keresztezõdésnél.
Az út végén még futásra is volt erõ, amikor megláttuk a többieket a réten, akik már alig vártak minket. Mi tagadás, részünkrõl sem volt kisebb az öröm.



Rövid pihenõ és energiapótlás után együtt indultunk fel a vízeséshez. Az elõzõ heti esõzés miatt a vízesés látványosnak ígérkezett, így viszont nehezebb volt az odajutás. Az utat keresztezõ patak széles és bõ vizén egymást segítve, kalandosan sikerült átjutnunk. A kisebbek közül meg is ijedtek páran, mások nagy kalandnak tartották a dolgot. A szurdok mindenkinek nagyon tetszett. Hát még, amikor végre feltárult elõttünk a látvány! A vízesés tényleg szép volt ezen a napon, hangos dübörgéssel zúdult le a patak. Én is régen láttam már benne ennyi vizet. Mindenki kicsit meghatódva igyekezett befogadni a látványt pár pillanatig, aztán gyorsan indulni kellett a gyerekek után, akik el sem tudták volna képzelni, hogy ne másszanak fel a sziklákra, pedig a szülõk úgy gondolták, hogy ezt õk már kihagynák.
Így viszont nem volt mit tenni, utol kellett érni õket.



Mint késõbb elmondták: „a négykézláb mászás volt a legjobb.”
Elcsodálkoztam azon: milyen sokan nem voltak még ott, és örültem, hogy általunk gazdagodtak ezzel az élménnyel.
A visszafelé út kicsit hosszabbnak tetszett, fáradt volt már a csapat. Csúsztunk is idõben a hazaindulással, de a sofõr bácsi igazán megértõ volt.
A réten elköszöntünk az egri túrázóktól, kölcsönösen emléklappal, oklevéllel kedveskedtünk egymásnak a nap emlékére. Még megkóstoltuk a csevice vizét, hoztunk belõle magunkkal is, majd sûrûn integetve a még maradó egrieknek elindultunk haza.
Minden kisgyerek szinte azonnal elaludt, amint ringatni kezdte a busz. Még az iskolások is! Sajnálták, hogy hamar megérkeztünk a városba, nehezükre esett a leszállás.
Féltem kicsit, hogy nagy izomlázélmények rontják majd el másnap a kellemes nap emlékét, de mint késõbb kiderült: senkinek nem volt ilyen tapasztalata.
Nekünk a nagy élményen, s a megkönnyebbülésen túl (mindenki épségben, egészségben megérkezett) tanulságos volt megtapasztalni a gyerekek meglepõ teherbírását, s az eltérõ szülõi nevelési felfogásokat is.



Mindent egybevetve csodálatos nap volt. A szabadba csábítottunk 71 személyt, alaposan megtúráztattunk 38 szülõt, nagyszülõt! Pirospozsgásra varázsoltuk 33 gyermek arcát.
S megvan már a tervünk a jövõ évre is!




Tóthné Kelemen Mária