2005. május 15., vasárnap


Valahol este és éjszaka határán, ahol a pára csomókban áll, kissé nyughatatlan tücskök zirregése mellett indul az út, mely felvezet a hegyre. Csuszamlós ösvénnyé válva rejti el a titkokat, fogy a levegõ, minden lépésre lámpákat gyújt válaszul a város, fénypontokká szelídült gyárak és házak sora jelzi, hol élünk. Kicsit feljebb a szél megkerget pár csillagot, játszi könnyedséggel siklik tova a fény, majd felhõkkel bújócskáznak, Hold-szelet vigyáz rájuk.
Köhögve ébred a lámpa, nehezen adja a fényt, pedig a terep technikás, elkél tehát. Míg szavainkra csak a füvek sustorognak válaszul, elérünk egy kicsi kápolnát, alatta tó, békák ezrei kvartyognak jó éjszakát, s mikor egymás arcára téved a fény, átlátunk pár korábban ismeretlen dolgot. Itt vagyunk hát, ahol már jártunk és még sosem.
Belealszik a sötétségbe az út, arcán hagyva a ráncokat, nem szól, nem figyelmeztet a közelgõ álomveszélyre. Füred csendes, épp csak pár késõi vendég a büfénél, nyárelõ, párálló hegyek sziluettje, indulunk, vár az út, út felfelé.
Fáradt vagy – mondom, s te tudod, igazam van, mégis felnézel, fel a hegyre. Tovább. Itt-ott kilátszik az alant elterülõ falu összegyûjtött világossága, aztán a folytonos zörgés a fák lombjában, mintha esne, pedig csak az élet apró történései azok, amik társul szegõdnek a sötétséghez.
A hatalmas fenyõket illatuk árulja el, félelmetesen szép, ahogy figyelmeztetõn ránk borulnak.
Valami gyümölcs kellene – szólsz, és adják, barátaink ezek az emberek, akik idehívtak, akik kitalálták nekünk ezt az éjszakát, hogy tudjuk, hosszú az út fel, de elérhetõk a csúcsok, éjfélkor épp a legmagasabb. Ott gördül át hétfõbe a vasárnap, állunk a kultikus kõ mellett, nem tudván levenni szemünket a felhõk és a Hold játékáról, misztikus párát lehelõ erdõkrõl.
Lefelé könnyebb, át a szanatórium kertjén, bús fejû lámpák alatt, átsurranva a mába, Füredre vissza, ahol az utolsó vendég épp kilép a kocsmából, ennyit mára, mondja. Nekünk még nem elég, új lépcsõkön hosszantolunk felfelé.
Egy teraszon látnak vendégül, igazi vendégség ez, jó házigazdákkal, történetek kerülnek elõ, étel is akad, hosszú az út, de értelmet látunk benne, az élet értelmét, a nagy igazságot, minden akkor ér valamit, ha szívbõl való.
Persze még meg kell harcolni, nagy küzdõk, nehéz pálya, könnyû megbotlani ott, ahol nem látod, hová lépsz. Légy tehát óvatos!
Madarak reggeli csevegése jelzi, új nap ébred, a kis tó tiszta vízszemében az elsõ kóbor felhõk tükrözõdnek, ahogy megyünk megint fel. Újabb út felfelé. A lámpa elalél, beájulva veszti fényét, ma aludhat, megtette, amit kellett. Igazi zöldben köszönt a reggel, vándorlásunk végén, ma megint tanultunk valamit, az a nemes, a valódi érték, amiért igazán megfizetjük az árat.
 
VM

◄ MCSÉT 2005 - Rendezõi beszámoló (fõleg az elõkészületekrõl és kicsit a túráról is)

Gyalogkakukk túra ►