2005. május 15., vasárnap


Öten vágtunk neki a 40 km-es távnak: lelkes amatõrökként (jópár túrával a hátunk mögött) unokatesóm és én, egy lány, aki idén kapott rá igazán a túrázás ízére és két teljesen kezdõ srác, akiknek ez az elsõ teljesítménytúrájuk. (Õszintén szólva valamennyire kételkedtem, hogy menni fog nekik, de végül nagyon becsületesen végiggyalogolták. ;o)
20:32-kor indultunk neki a nagy útnak. Hamar elõkerültek a (fej)lámpák, de egy kicsit még halogattuk a bekapcsolásukat, élveztük a szürkületbe, majd sötétbe hajló este hangulatát. A Cseplye-tetõ alulról nézve még nem tûnt annyira rémisztõnek, de az oldalában kaptatva már megéreztük, hogy nem olyan emelkedõ ez, amit csak úgy 10 perc alatt letud az ember. Viszont bemelegítésnek nagyon jó volt. A gerincre érve már lámpával mentünk. Most végre ki tudtam próbálni frissen beszerzett Vaude fejlámpámat, megadtam neki az esélyt a bizonyításra. ;o)
A Sár-hegy vörös fényeinek aljában megörülve a lejtõnek kezdtünk el ereszkedni. Sajnos azonban nagyon bedugult a tömeg, mert sziklás-köves meredek lejtõ volt, buszsáv pedig sehol. ;o) Azért idõnként elcsodálkoztam, hogy miért kell ennyire lassan menni, hiszen annyira nem vészes ez a lejtõ. Aztán - 3-5 percnyire Szent Annától - fény derült a rejtélyre: egy 5 fõs csapat tartotta fel a hátuk mögött libasorban topogó 30-40 sporttársat. Újult lendülettel vetettük bele magunkat a menetelésbe, amit csak az EP tört meg néhány percre.
Mátrafüredre már viszonylag hamar leértünk innen, de a településeket mi valahogy nem szeretjük igazán, mert mindig falvakon belül sikerül eltévednünk. :o)) Mint ahogy ez alkalommal is: valamely segítõkész sporttárs elirányított minket a 25-ösök útvonalára, mi pedig mint a lemmingek, csak mentünk. Utána valami halovány megérzés folytán elolvastuk a túraleírást, és észbekapva fordultunk is vissza. Szerencsére 5-10 percnél több nem telt el ezzel a kis kitérõvel. De ha csak ez lett volna! Még a bazársor után továbbmentünk, nem vettük észre a jobbra leágazó K+-t. Ez is 5-10 perc...
Most jött csak a hosszú emelkedõ! Hol meredekebb, hol enyhébb kaptatók következtek felváltva. De sík méterek, ahol pihizhettünk volna menet közben, nem nagyon voltak. Még szerencse, hogy a benevári EP hamar "megérkezett", és ott feltöltõdtünk energiával a bõséggel osztogatott szõlõcukor révén. :o)) Az itteni rendezõk egyike rosszul adott tájékoztatásával nagy lelki segítséget nyújtott nekünk: az idõsebb bácsi ugyanis azt mondta, hogy 6,5 km-re van a következõ EP a Kékes tetején. Úgy számoltunk, hogy 1-re felérünk (jó lett volna hamarabb, mert valószínûleg egyre/1-re/ fáradtabban leszünk. :o))) Azt hiszem, a Remete-barlang leágazásánál vettük észre, hogy az a 6,5 csak 4,x és már nem is kell olyan sok! (A Remete-barlangot nem látogattuk meg, amit azóta sajnálok, de a szombati Dunakanyar túra Remete-barlangos kitérõje után kevesebb bizodalommal álltam az ilyen barlangokhoz vezetõ utakhoz. :o))
Szóval ha nehezen is, de a reméltnél hamarabb értünk fel a Kékestetõre, és így - a lélekben rákészülés révén - nem is volt annyira kimerítõ. A pontnál nagyon fini volt a csoki, bár csak lefelé ettem meg. Itt pihentünk kb. egy negyed órát, majd nekivágtunk a sípályának. Talán ez volt az útvonalnak az a része, amely legkevésbé nyerte el tetszésemet. Egyrészt erdõszeretetem valahogy nem tartja fairnek, hogy néhány (ami ugyan idõnként sok tud lenni, de abszolúte mégiscsak kevés) ember 2-3 percen át tartó szórakozásáért ekkora irtást kell vágni abba a gyönyörû erdõbe..., a másik pedig a lábbelimet magastalpú, holdjáró-cipõvé változtató sárrögök. (Persze ha esik, akkor mindenhol ennél sokkal durvább lett volna...) Még szerencse, hogy nem tartott sokáig. Mátraházára érve nagy örömmel ízleltem meg az ott kapott pezsgõtabis innivalót...mmm! :o)
Innentõl Mátrafüredig nem volt vészes a lazán lefelé (és idõnként felfelé) való séta. Biztosan nagyon szép a kilátás a Muzsláról, a Hanák Kolos és a Kozmáry kilátóról is, de most kevésbé tudtuk élvezni. Azért én lelkiismeretesen mindegyikre felmásztam! Azt viszont nagyon jólesett látni, hogy elõttünk a Sár-hegy vörös fényei, hátunk mögött a Kékes tornyának lámpái világítanak, és mi azt az utat már bõven megtettük. Ilyenkor mindig rádöbben az ember, hogy a mai, rohanó, motorizált világunkban kevésnek tûnõ 10-20-30-40 km-ek bizony nem is oly kevesek...
Mire a Sástóhoz vezetõ kaptatóhoz értünk, már egész elszoktam a felfelé haladástól, de aztán bulldogként ugrottam neki az emelkedõnek, idõnként úgy kellett visszafognom magam. A Sástó EP-nél istenien finom tea várt, nagy átéléssel ízlelgettem és ittam meg azt az egy pohárkát, amire hajcsár vezetõnk révén idõ jutott.
A túra legnehezebb és legtechnikásabb része szerintünk ekkor következett: a S négyzeten lefelé haladva, botladozva a sziklákon, csúszkálva a sárrétegen igencsak megszenvedtünk, mire leértünk Lajosházára. De azért ez is sikerült! Sõt, eddigre már a hajnal is beragyogta útvonalunkat. Innentõl már végre érdemes volt fényképeznem is, a Dezsõvár környéke sok helyen igencsak festõi volt. Társaim már kezdtek nagyon odalenni, én még azért bírtam szaladgálni, ugrálni... egészen Gyöngyössolymosig, ahol már az én kedvem is kezdte megadni magát az ólmos fáradtságnak. (Ez abból is látszik, hogy ezekrõl a részekrõl már jóval kevesebb említésre méltó emlékem van. ;o)) Ez a fene falu is olyan hosszú volt... a pontnál a buszmegállóban meg is ültünk, mint az iszap. Azóta sem emlékszünk, mi volt a neve annak a valaminek, amit ott kaptunk enni (ha valaki tudja, írja meg, legyen oly kedves), de jól betápoltunk belõle. (Molnárkalács - a szerk.) Innen már látszottak Gyöngyös házai is, úgyhogy éreztük, nem lehetünk már messze. Az utolsó EP felé haladva a kisvasút talpfáin ugrálva meglepetésszerûen jutottunk el a ponthoz. Én épp hátramaradtam fényképezni, aztán látom, hogy a csapat többi része megáll diskurálni két emberrel. Azt hittem, õk helyiek és epret szednek a vasút mellett vagy valami hasonló, aztán tõlük kérdezzük meg, merre kell menni, mert eltévedtünk. Mikor odaértem, nagy lassan felfogtam, hogy nem ez a helyzet, hanem hogy õk az EP. A szõlõcuki itt is jól jött. Most már tényleg a végét jártuk, a sín mellõl szépen beláttuk az éjszaka megtett útvonalat: a Sár-hegy aljától a Kékesen át egészen a nyugati dombokig/hegyekig. Jó nagy útnak tûnt így reggel 6 felé. ;o))
A végén hárman kicsit elhúztunk, de a a cél elõtt leülve megvártuk lemaradt társainkat, és együtt masíroztunk be 6:56-kor nagy büszkén a kitûzõt és az emléklapot átvenni, a jól megérdemelt virslit jóízûen megenni. Jólesett végre pihizni egyet. Megnéztem a "Büszkeségeink" felirat alatt kitett vonat- és buszmenetrendet is ;o)), majd fél 8 táján indultunk a vasútállomásra. Éppen elértük a Vámosgyörkre induló vonatot, de az onnan Bp-re közlekedõ Cracovia nemzetközi gyorsvonat 20 percet késett. Ezáltal sajnos egyikünk már nem érte el a Keletiben Pécsre tartó vonatát... ki is feküdtünk a peronra, sárosan, fáradtan... mint 5 megfáradt hajléktalan. ;o))
Nos ennyi volt részemrõl. Nem tudom, kiderült-e rendesen, de nagyon élveztem a túrát, a szervezõknek gratulálok és szívbõl köszönöm nekik azt a munkát, amit értünk és jókedvünkért elvégeztek. Nem is tudom, lehetett-e volna ezt a szervezést valamivel javítani. Sok erõt adott az is, hogy minden ponton kaptunk valami kis szíverõsítõt, ami mindig segített, hogy jókedvvel vágjunk neki a következõ szakasznak, és mindig reménykedve vártuk a soron következõ EP-t is.
Jövõre is jövünk, és aki szereti - vagy szeretné kipróbálni - az éjszakai túrákat, annak csak ajánlani tudom! (De egy jó fejlámpát hozzon mindenképp! ;o)))
 
Martinka István
 

◄ Vízesés túra

MCSÉT 2005 - Rendezõi beszámoló (fõleg az elõkészületekrõl és kicsit a túráról is) ►