2005. január 29., szombat



Téli Mátra 42 teljesítménytúra



Hej, mostan Mátra ám igazán a Mátra! De ezt ébredés után még nem is sejtettem.

Ritka nagy jókedv birtokában öltöztem fel, indokolatlan szájtrombitálás és tréfálkozás testvéremmel odáig vezetett, hogy szülõanyámat is felébresztettem. Mondtam is, hogy az ilyen jókedveknek általában sírás lesz a vége. És hát a gyöngyösi buszállomáson a buszra és többiekre (Verára és Csabára) várva vettem csak észre, hogy a nadrágszíjamat elfelejtettem a derekam köré csatolni. Bíztam, hogy így is jó lesz, de tudtam, hogy ez miatt egész nap frusztrált leszek. Nem volt mit tenni, felhívtam testvéremet, hogy hozza már utánam. A szíjat hamarosan meghozta, és el is vitt minket a füredi rajthelyre.


7:00-kor indultunk, egy darabon Illéssel és egy túratársnõvel együtt mentünk, de lassan szétesett a csapat. Csaba elõresietett, Illésék lemaradtak mögöttünk. Örültem, hogy már Mátrafüreden jókora hó volt, ebbõl éreztem, hogy ezen a napon a Mátra igazán téli lesz.

A pontõrök Lajosházán a szemem láttára törték darabokra a bélyegzõt, mivel a szerkezet megtagadta a rendeltetésszerû mûködést. Itt nem is kaptunk, csak egy aláírást igazolásképp.

Verát megelõzve értem el a mátraszentimrei igazolóhelyet. A pontteát szigorúan saját poharamba kérve nem növeltem a túra hulladékmennyiségét. Kimentem a buszmegállóba teázgatni, hadd higgyék az utánam jövõk, hogy én az elsõ busszal húzok haza... Igazából azért álltam oda, mert ott hómentes helyre tudtam letenni a hátizsákomat. Bevártam Verát, aki egy pillanat alatt igazoltatott és meg is teázott, majd nyomban a Darázs-hegy felé folytattuk az utat.

Piszkés-tetõhöz érve éreztem legszebbnek a látványt, s ott jutott eszembe, hogy: Hej, mostan Mátra ám igazán a Mátra! Hótól fehérlettek a fák, a hõmérséklet kellõen friss volt, a levegõ kristálytisztának hatott, a színek tûélesek voltak, minden pillanat a tél pillanata volt.


Galyatetõn a toronynál nem várt minket senki. Pedig mi arra számítottunk, hogy szokás szerint ott lesznek a pontõrök. Se embert, se táblát nem láttunk. A torony alatti kis büfénél megkérdeztem, merre találom a pontot, de ott csak annyit tudtak mondani, hogy a többiek lefelé mentek. E kis közjáték után hamarosan megleltük a pontot a szállóval szemben, egy kocsma elõtt. A pontõröknek mondtam, hogy kiírhatták volna a toronynál, hogy hol van az ellenõrzõ pont, hiszen aki nem elsõ bálozó volt, az mind ott kereste. A szervezõk, ill. a pontõrök mentségére legyen mondva, a füzetbe korrektül bele volt írva, hogy a Gertrúd presszóban kell keresni a pontot. Igazoltunk, majd Vera bement, a szállóba, olyan ügye volt neki, amit nem részleteznék, mellesleg a részleteket én sem ismerem. Pár perc pihenõt jelentett ez.


A holtpont a Vörösmarty turistaház elõtt ért utol, mint ahogy Feri is ugyanitt. Épp beszéltük Verával, hogy Ferit nem láttuk reggel, s biztos nem tudott jönni, mert dolgozik.

A turistaház udvarán Simon Peti volt az egyik levesosztó. A levesbõl nem ettem, pedig Peti bizonygatta, hogy abban semmi természetes nincsen... Helyette megettem egy sajtos kiflit, hogy hátha átlendít a táp a holtponton. Illés is itt ért be minket, mondta, hogy átjön a 42-re, mert a túratársa feladta. Együtt mentünk a Pisztrángos-tó irányába, de csakhamar lemaradtunk Illés mögött. Én eleinte kissé fáradtan lépkedtem, de aztán Verát is megelõzve új erõre kapva, gyakran elõzgetve értem el a Pisztrángos-tavat.


Innentõl a túra legnehezebb szakasza következett, a K+ jelzés Gabi-halálán keresztül. Elértük az OKT útvonalát, de elõtte az utolsó métereket majdnem szûz hóban tettük meg, ugyanis itt szinte mindenki lecsalta a lecsalhatót. A kék elõtt, az utolsó említést érdemlõ emelkedõ elõtt, mi is – mint annyian mások – megbontottuk a hátizsákjainkat, és ittunk pihenésképpen.

A csúcskõig tartó úton lemaradtam Verától, de a síházban bevárt, és gyors (saját poharas) teázás után trappoltunk is lefelé. Kékes mindig egy vízválasztó ezen a túrán, az a pont, ahol már jó lenni, hiszen innen a célig már csak lefelé kell menni, bár a leírás még jelez Mátrafüredig kemény 40 m szintet, de az már hanyagolható...


Lefelé a hó alatt alattomos jegesedés nehezítette az utat, de legalább alkalmam nyílt újfent közelebbi ismeretségbe kerülni az anyafölddel. Úgy is mondhatnám, hogy hátára vette a hátam... Az útvonal, akárcsak minden évben, most is ugyanazon a három helyen volt lehetetlenül csúszós, nem is értem miért nem lehet ez ellen valamit kitalálni, legalább egy kötelet kifeszíteni a fákra a patakvölgyben, ahol idén is többen szánkáztak be a patak (amúgy majdnem száraz) medrébe. Én itt alapból gatyaféken próbálkoztam, egy nagy gyökérben megkapaszkodva kerültem el a lecsúszást. Szóval ezen lehetne (sõt illene) változtatni valamit. Mellesleg alább a kis híd is kezd romhíddá leépülni.


A Gyökeres-forrásnál ismét a tavalyi pontõrök fogadtak minket, s szinte minden visszajáró Téli Mátrás felemlegette nekik az ugyanitt dúlt elõzõ évi (túl) jó hangulatot. Hát igen, vannak örökre szóló emlékek, amik egy-egy igazoló ponthoz kitörölhetetlenül bevésõdnek...

Máriácskához érve (ami számomra a Mátra egyik szeretemhelye – nem tudom miért, de az.) meséltem Verának, hogy a legutóbbi szemétszedõ túrán, amikor egy hatalmas traktorgumit görgettünk le a Gyökeres-forrás környékérõl, akkor itt álltunk meg pihenni.

Mátrafüreden elõvettem a leírást, hogy megnézzem, mi a célba érés hivatalos útja. Hát ilyen nincs, csak annyi van megemlítve, hogy a 24-esrõl Abasár felé letérve érjük el az iskolát. Minden esetre én a kerékpárúton mentem, míg mindenki (még Vera is) a fõút túloldalán.


9:03-as menetidõvel regisztrált minket egy gépszámító. (Ez az eddigi legjobb idõm.) A nyomtatott oklevél és a kitûzõ átadása igen érdekesen történt. Molnár Tamás hangosan bemondta annak a nevét, akinek a printerbõl kijött az oklevele. A tömeg, akik úgy álltak oda az asztalhoz, mint Magyarországon buszra várni szokás, meg várta a sorra kerülést.


Átvettük mi is a díjazást, utána meg elindultunk Verával felderíteni, hol lehet 2005-ös túranaptárt kapni. Rá is leltünk egy asztalra, ahol Sztancsik Gyuri, Lienka és Talpaló ültek, ugyanebben a sorrendben. Beruháztunk egy-egy túranaptár erejéig, hátha lesz még idén egy-két jó mehetnékhez kedvünk. Talpalónak volt egy névkitûzõje, amit Vera „próbált” szemügyre venni:

- Micsoda? Talpnyaló?
-
Hamar tisztáztuk a tisztáznivalót, majd búcsút intve a helynek és ismerõsöknek, Verával és Ferivel Illés szekerén jutottunk Gyöngyösre.



Szõke György