2004. április 17., szombat



„Kemény lesz!” és „Mátrabérc”. Ilyen mondatrövidségek jutottak egész héten viszonylagos rendszerességgel eszembe. Csütörtökön Verába botlottam a város közepén. Elmondta, hogy õ úgy tudja: megy egy busz Gyöngyösrõl Sirokba szombat reggel 6 órakor, a JET-kúttól. Pénteken azért erre egy ímélben rákérdeztem Molnár Tamás fõszervezõnél, aki megerõsített ebben. Ez azt jelentette, hogy nem kell Sirokon aludnom.


Szombatra feltöltöttem a fényképezõgépem akkumulátorait. Kicsit vacilláltam, hogy vigyem-e a gépet. Indulás elõtt az ajtón kinéztem. Esett. Ezzel megoldódott ez a kérdés is. Ilyen idõben semmi értelme nincs elvinni.


A JET-kútnál a SPAR áruház fedett bejárata elõtt várakoztam. Odajött hozzám egy lány.
-Te is a túrabuszra vársz? – kérdezte.
-Hát igazából egy ilyen szép lányra, mint te... – mondtam volna, ha nem órákkal késõbb jutott volna eszembe a megfelelõ válasz. Így csak igeneztem egyet. E reggelen a hegyek-völgyek meghódítása fontosabb feladatnak tûnt, mint hölgyek meghódítása.


Megérkezett a busz, 400 pénzért fel is szálltam, majd hamarosan megjött Vera is. Közben felhívott T. Attila, hogy megyek-e a Mátrabércre. Amikor megtudta, hogy rajta vagyok a különjáraton, megkért, szóljak a sofõrnek, hogy várjon rá egy keveset, ugyanis elaludt a bányászbuszon, amivel Gyöngyösre akart jönni, és arra ébredt Visontán, hogy nem ringatja már õt a busz. 5 perccel 6 óra elõtt elõkerült... A buszon Vera megmutatta a 10. teljesítésért tavaly kapott pólóját. Aztán mesélt nekem egy történetet, hogy valamelyik évben elmentek egy fiú mellett, aki elég rosszul nézett ki. Megkérdezték, hogy kér-e segítséget. Nem kért. Az emlékoszlopa most ott van a Mátrabérc útvonalán. Mondtam neki, hogy amikor kéktúráztam, láttam azt az oszlopot, csak nem tudtam, hogy ilyen összefüggésben van a Mátrabérccel. Ily történettel kezdõdött tehát az én elsõ Mátrabérc túrám, eszembe hozva, hogy akár az utolsó is lehet.


Megérkeztünk Sirokba. Vera még elment ide-oda, én viszont rajtlázba estem, ami abban mutatkozik meg, hogy mielõbb nevezni, mielõbb indulni, mielõbb érezni az adott túra hangulatát. Így is tettem, gondoltam Vera meg majd utolér. Az igazolófüzet mellé egy Mátra térképet is kaptunk, csakúgy, mint a Téli Mátrán. Nem akartam azzal is idõzni, hogy a térképet eltegyem, tasakba tettem az igazolófüzettel együtt. (Bíztam abban, hogy nem fognak elázni.) Nekivágtam, mentem az elõttem indulók után a számomra még alig ismert úton. Esett. Nem nagyon, de egyfolytában. A mûútról hamarosan betértem a saras ösvényre. Szerencsére a sár nem tapadt a bakancstalphoz, biztos azért, mert esett is közben.


A Jóidõ-kútnál tapasztaltam, hogy rajtam kívül senki sem vette észre: merre is megy hivatalosan az országos kék. Mindenki levágott egy rövidebb szakaszt, még az utánam jövõk is, pedig azok láthatták irányom helyességét. De én arra voltam kíváncsi, hogy a Mátrabércet meg tudom-e csinálni, és nem arra, hogy el tudok-e gyalogolni Sirokból Szurdokpüspökibe.


Oly szép volt esõben az erdõ! Nem is hittem volna, hogy a lemosott, tiszta színek kora reggel ilyenek is lehetnek. Néhol a felhõk láthatatlanba bújtatták a völgyek alját. Megörökítettem volna mindezt, de az említett okok miatt nem volt nálam fényképezõgép, maradt csupán e gyönyörû képeknek emlékezetbe vésése.
Mentek a Mátrabérc-katonák, esõvel-sárral dacolva, mígnem az Oroszlánvár alá érkeztek, ahol is a harci hév sokukat annyira elragadta, hogy az itt lévõ igazolópontot kihagyták. A pontõr elmondása alapján többen jöttek vissza már a csúcsról igazolásért, ugyanis sokan megszokásból a csúcson keresték a pontot, ami most hamarabb volt. Ittam itt egy pohár vizet az ideállított lajtos kocsiból. Lehet, hogy én is továbbmentem volna, ha nem állok meg inni, s nem hallom meg idõben a pontõr nem túl határozott figyelmeztetését.


Oroszlánvárra úgy emlékeztem, hogy innen lefelé nagyon durva jönni, mivel a fákat kivágták, s ezáltal kapaszkodók, fogódzók híján van a meredek hegyoldal. Felfelé valamivel jobb volt, de ez meg szintje miatt volt durvás. Felérve megpihenõ túrázókat láttam ülni a ködbe beleveszõ csúcson. Jó lett volna itt elidõzni, belefeledkezni a szépbe, de ennek a túrának a nehézsége nem tette számomra lehetõvé csodáknak csak pillanatnyi hódolatát.


Nemsokára egy ismerõs rész következett, melyen legutoljára két hete jártam, ez az OKT és a Rákóczi turistaút közös szakasza. Sziklás itt a hegység, de nagyon. És ez felettébb változatossá, érdekessé teszi az útvonalat. Nagyon jó erõben éreztem e szakaszon magam. A Disznó-kõ, majd a Sas-kõ mellett elsuhanva, elõzgetve az Erzsébet-sziklánál álló kereszthez érve két dolgot figyeltem meg. Az egyik, hogy nem látszott, ködbe zárult a nagyon közeli Kékes tornya, a másik, hogy nyoma se volt a két hete még itt tömegével virító hóvirágoknak.


A Kékesre meglepõen jó erõben értem fel, talán még sose volt ez ilyen „könnyû”. A ponton nem idõztem, haladtam tovább. Szerencsére hamar rátaláltam az út folytatására, továbbra is a S jelzésen (Rákóczi turistaút) kellett menni Sombokor irányába.


A csór-hegyi pecsét begyûjtése jelentette az elsõ komolyabb nehézséget. Kicsit erõtlennek találtam testemet; el is határoztam, hogy a kilátó romjainál elõszedek egy szendvicset és egy almát a hátizsákból. Így is tettem, igazolás után elõkotortam teljesen elázott zsákomból egy kevés élelmet. Sajnos az almámat félig tudtam csak elfogyasztani, egy óvatlan pillanatban kettétört, s azonmód ki is esett kezem ügyébõl. Lelki füleimmel hallottam is, ahogy az utánam jövõ ezt mondja:
-Na, melyik nagyeszû dobta már el az almáját a turistaút közepére?
De valamiért nem volt kedvem megbontani ezt az esztétikailag amúgy igen szép látványt.


Galyatetõ után beszélgetésbe elegyedtem egy lánnyal és egy fiúval, akik együtt túráztak. Nagyon jó tempóban mentek, próbáltam tartani velük a lépést, mondtam is nekik, hogy egészen a célig így tennék, ha nem bánják, mert egyedül sokkal lassabb a haladásom. Ennek biztos az az oka, hogy rossz hatással vagyok magamra... Így hármasban viszont sorra hagytuk le az elõttünk járókat, és ismét kellõ erõt éreztem magamban. Kicsit hoztam így a Csór-hegy környéki csigatempómon.


Mátraszentlászlón, a teaponton túratársaim hamar útnak indultak. Én még jóízûen kortyolgattam forró teámat, bár túlzott hõfoka miatt egyben türelmetlenül is. Mivel eddig elég jól haladtam társaságukban, a maradék teát kiöntve, poharat az asztalra téve indultam én is velük.


A Vörös-kõ után egy elágazásban kéknek láttam a zöld jelzést, majdnem elirányítottam kis csapatunkat Szorospatak felé. Ilyenkor szoktam azt mondani:
-Hát az is biztos szép hely...


Az Ágasvár elõtt – ahol a kék háromszög jelzés indul – egy lány volt nagyon nekikeseredve.
-Hát hogy a picsába fogok én oda felmenni?
Akartam valami biztatót mondani neki (mert az ilyen aranyos kis nyuszikák igénylik ezt), de errõl letettem, mivel láttam: akadt vigasztalója egy legény alakjában.


Ágasvárról a turistaházig valami ritka harcos volt a lejövetel, jött ott mindenki amerre mert, amerre jobbnak látta. Én minden lépést megfontolva ereszkedtem a turistaház felé, ebbõl kifolyólag elég lassan értem le. Mintha Verát láttam volna itt, de nem biztos. A hegy másik oldalán ereszkedett le egy hozzá hasonló esõkabátos alak, és már rég messze járt, mire én leértem a turistaházhoz. Persze a túratársaim sem piszmogtak annyit ezzel a leereszkedéssel, mint én, Mátrakeresztesen értem csak utol õket, ahol rövid pihenõt tartottak. Ide sietnünk is kellett, hiszen az állt a papíron, hogy a 16:45 után érkezõket nem engedik tovább. 16:17-re értem oda. Megittam három pohár szörpöt, és tankoltam még fél literrel, mert ugye, csúnya halál a szomjhalál... 3 és fél óránk maradt 13 kilométerre. Elsõre soknak tûnt ez az idõ, aztán belegondolva a maradék szintre, sárra, fáradtságra, már nem is volt ez olyan megnyugtató.


A Muzsla csúcsa elõtt egy fiatal fiú mesélte, hogy az apja tizenhetedjére csinálja a Mátrabércet, csak egy évben hagyta ki, s hogy eddig egyetlen 100%-os teljesítõ van, valamint apjával együtt hárman vannak 16-szoros teljesítõk. 15 éves volt ez a srác, õ a rövidebb távon ment. Hát van kitõl mit tanulnia!


Muzsla. Az utolsó 8 km-re 2 óránk maradt. (Túratársaim – mint kiderült – Sirokból egy perccel elõttem indultak, ezért számolhattunk közös idõt.) Valami iszonyatos zúzást csináltunk lefelé a Muzsláról, ami egészen a Diós-patak elõtti meredek részig tartott. Ott kétszer is elcsúsztam a sáros, meredek, szinte járhatatlan úton. Leérve a patakhoz, már nem is kerestem, hol lenne legjobb átlábalni a vizen, egyszerûen átgázoltam rajta. Szerencsére nem folyt annyi víz a patakban, mint vártam, és a bakancsom ismét bizonyította vízállóságát.


De ezen a ponton már semmi nem számított. Esõkabátom nem volt, csak egy kapucnis polár felsõ, aminek kapucniját ráadásul nem is esik / nem annyira esik alapon hajtogattam fel-le, hanem fázok / melegem van alapon. Szerencsére nem nagyon áztam át, viszont a Csór-hegyen meglepett, amikor láttam, hogy ennek ellenére a hátizsákom teljesen el van ázva. Az összes zsebkendõm elázott a nadrágzsebemben. Zsebkendõk és szendvicsszalvéta összeázott cafatjaival töröltem az orrom, vajmi kevés sikerrel. Az emelkedõkön és futáskor izzadtságcseppek indultak arcomon lefelé. Mindezt egybemosta az esõ, és próbálta a számba terelgetni. Néha sós ízt éreztem, olyankor sikerült neki. Taknyom-nyálam-verejtékem és az esõ ilyetén kombinációja még nem is nagyon zavart volna (bár e nélkül is el tudtam volna képzelni az életem s további küzdelmem), de mikor szemembe jutott az önnön izzadtságom és nem tudtam rögtön kimosni, hát az kellemetlenül csípte szemeimet. Ilyet eddig csak akkor éreztem, amikor túra után megmostam az arcomat, és belemostam szemeimbe a homlokomra kiült sót. Nos, ezt a túrázás árnyoldalait boncolgató értekezést befejezem, térjünk most vissza inkább az utolsó méterek elregéléséhez.


Feltûntek Szurdokpüspöki házai, kimagasodván közülük a templom tornya. Valami szántáson-vetésen keresztülvágva haladtam emberek után. (De lehet, hogy csak fû volt, ami vetésnek látszott. Ha mégse, akkor ez nem volt valami nagydíjas mutatvány...) Magamra nézve az jutott eszembe: ha egy vaddisznó meglátna, biztos tesónak szólítana. El is képzeltem az esetet:
-Szeva’, tesó! – mondaná disznótestvér.
-Szeva’! Anyánk jól van? –kérdezném.


Beérve a faluba egy örömbehajló kis futást megkockáztattam a célig, ami szokatlanul közel volt. Tavaly mintha hosszabb úton értem volna a Hanákon célba. De nem volt ez akkor annyira fontos; a fõ az volt, hogy idõben beértem, negyed 8 körül járt az idõ. Rajtszámom bemondása után kijött a nyomtatóból egy a nevemmel és 12:26-os menetidõmmel ellátott oklevél.


Nem láttam Melindát, akivel az volt megbeszélve, hogy a célban megvár. Vittem ugyanis neki a bujáki túra képeit CD-n. Csabának is vittem egy CD-t közös túráinkon készült képekkel, de õt se láttam sehol.


A kitûzõkészítõ mûhely mellett cuccoltam le, ott megláttam (budai-)H.G. oklevelét. Megkérdeztem merre van, mivel néhány igazolófüzetet ígértem neki a Rákóczi túramozgalomhoz. Kiderült, hogy a kocsmában tanyázik. Mivel felhívni nem sikerült, megkerestem ezt a kocsmát. Ott találtam SétáLós bácsival együtt. Lerendeztük az ügyet, de közben ellenállhatatlan vágyat éreztem egy lángoshoz. Sorba álltam. Csodálkoztam, hogy csak 160 Ft-ért mérik a sajtos-tejfölös lángost. Óvatosságból azért megkérdeztem, hogy olajban sütik-e.
-Igen – felelte egy nõ a népes konyhai személyzetbõl. Aztán néhány pillanat múlva visszakérdezett:
-Miért?
-Mert nem eszek zsírt illetve húst – feleltem.


Kikértem a lángost, majd eszembe jutott, hogy lángospostán is eljuttathatnám a CD-t Melindának. Megkérdeztem egy másik hölgyet a lángosos ablaknál, ismeri-e Melindát. Ismerte, ezért átadtam neki a CD-t. (Különleges CD ez, hiszen végig a hátizsákomban lapulva egyszeres Mátrabérc teljesítõnek számít. Persze könnyû annak, akit visznek!)


Kissé darabos menéssel, mit a bakancs okozott azzal, hogy feltörte mindkét nagylábujjamat, elindultam lángossal kezemben, gyomromban a lángosnak jól elõkészített helyével a gyöngyösi különbuszhoz, amire még várni kellett. Legalább volt idõ úrias ráéréssel megenni a lángost. Ez a lángosevés is olyan volt, mint az egész nap. Csöpögött, folyt, összekent – de jól esett, még akkor is, ha elfelejtettem megsózni a lángos-postahivatali ügyintézésem közben. Lángosom végére érve szemetest kerestem, kidobni a papírtálcát, amit a lángoshoz kaptam, s amit nem kívántam elfogyasztani. A szemközti buszmegállónál megláttam egy szemetest, megközelítettem. S akkor találkoztam egy kegyetlenül jó fotótémával... Jujj, de bántam, hogy nem volt nálam a gép! A kukából ugyanis egy pár saras bakancs kandikált ki...


Nemsokára megérkezett a különbusz, ami Gyöngyösre vitt. Útközben elhaladtunk a gyöngyöspatai templom mellett, alkalmat adva e építmény megszemlélésére. Szerintem az ország egyik legszebb temploma, fõleg így éjsötétben kivilágítva.


Otthon nem volt egyszerû megszabadulni az átázott, agyonsaras ruháimtól, a bakancs levétele is gondos elõkészületeket kívánt. Valahogy csak levetkõztem, nem elkapkodva egyetlen mozdulatot sem. Aztán be a kádba. Aztán be az ágyba. Vártam, de nem jött az álom, az enyhet adó. Csak forgolódtam, hol erre, hol arra. Utoljára – ha jól emlékszem – a Mátra 60 után voltam így, hogy nagyon fáradtan nem tudtam elaludni. Másnap délután azért bepótoltam, egy-két órát fekve szusszantam, mint kinek más dolga se nincsen.


A hátizsákom is teljesen saras lett; nem csoda, hiszen olykor bokáig léptünk a dagonyába. Másnap forgolódott ugyan párezerszer a mosógépben, de mégis maradtak rajta saras részek. A biztonsági okokból magammal vitt zseblámpa laposeleme szintén szétázva került elõ. Az MTSZ igazolványom valahogy kicsúszott a tokjából, mostantól õ is õrzi a 2004-es Mátrabérc nyomait. Tulajdonképpen nem is folytatom a felsorolást, amit a hátizsákomból kiszedtem, teljesen vizes volt. A térkép a tasak ellenére megázott, saras lett, otthon percekbe telt, míg kihajtogattam. Azt hiszem: felszerelem a falra, e nem mindennapi kaland emlékeként. Az igazolófüzet csekély mértékben lett csak vizes, viszont elég helyes kis sárfoltok és elkenõdött pecsétek bizonyítják, hogy izgalmas lehetett a 17. áprilisi nap. Láttam a célban olyan embert, akiknek a füzete nem sokkal különbözött attól a zsebemben átázott zsebkendõmixtõl, amirõl néhány sorral följebb írtam.


Hétfõn, még ilyet se tettem soha, a kitûzõmet magamra tûzve mentem dolgozni, s egész nap rajtam volt. Erre most nagyon büszke vagyok, hogy sikerült.


Megnéztem a neten az eredményeket, Vera majd két órával jobb eredményt ért el, mint én. Szerda reggel összefutottam vele a városban, és kérdeztem, hogy hol elõzött meg. Azt mondta, sehol. Elmondta mi történt vele. Nem részletezném, mivel nem lettem rá felhatalmazva. Elég az hozzá, hogy utánam indult, nem elõzött meg sehol, mégis hamarabb ért a célba.


A felejthetetlen élményeken túl ezzel az idei sikeres Mátrabérccel egy régóta áhított skalp lett begyûjtve!



Szõke György