| 2025. március 16. vasárnap (11. hét) van, köszöntjük Henrietta nevű olvasóinkat. | Regisztráció! | Elfelejtette jelszavát? |
PARTNER
EGYESÜLET
Élménybeszámolók
A Rákóczi jelvényszerzõ túra bejárása - 1. rész
2004. április 03., szombat
Jó néhány ismerõs és néhány ismeretlen turistával Parádsasvárra utaztunk április elsõ szombatján, ahol Verával, Ferivel és Csabával mi is a szép számmal összegyûlt túrázók közé álltunk, majd meghallgattuk a rövid köszöntõt és az instrukciókat. Megvásároltuk az igazolófüzetet, és már ekkor megkaptuk az alkalmi kitûzõt is. Meglehetõsen hideg volt; Feri ki is nevetett, hogy vacogok. Szerencsére egy fertályóra múlva a nappali felmelegedés és a mozgás által termelt hõ elviselhetõvé tette számomra a Mátrát.
Hamar a második igazolóhelyhez értünk, a Sós-cseri tetõre. (Az elsõ igazolás még Parádsasváron megtörtént, ahol az üveggyár alapítási évét kellett feljegyezni.) Itt mindenki megismerhette, hogy is fognak kinézni az útvonalon igazolás céljából felfestett pajzsjelzések. Minden jelzés tulajdonképpen egy binárisan kódolt 3*3-as mátrix, mely jelképei mindig 3:6 arányban állnak. Mindig három téglalap és 6 semmi. Az igazoló füzetben a pajzsjelzésnek megfelelõen kell jelölni ezt a kódot. A jelzéspajzs színei találóan fehér alapon sárgák; csakúgy, mint maga a Rákóczi turistaút sárga sávjelzése.
Továbbhaladva a Széchenyi-hegy következett, ahol eltûnõdve néztem, miként a Nap behatolt fényével az erdõ fái közé. A 24-es utat keresztezve a Várhegy várt ránk, a maga emelkedõivel. Az ezüsttörzsû bükkfák között nem is oly távoli vízfelület, a Köszörû-völgyi víztároló csillant felénk.
A Tariska-rét szélén, a Hársas-tetõ alatti nyeregben fára festett újabb pajzs kódja került füzetünkbe, majd utunkat tovább folytatva hamarosan a Kétbükk-közti-patak sejtelmes völgyébe értünk, ahol szájnak ugyan nem, de szemnek akadt bõven ingere. A kanyargó völgy megszabta a patak útját, mellette néhol mohától zöldellõ úton haladtunk.
Parádóhuta volt az elsõ útba esõ település, mi a sárga jelzés mentén ide betérve elhaladtunk egy feszület és egy katonát ábrázoló hõsi emlékmû elõtt. Az egyik a békét s szeretetet hirdeti, a másik az értelmetlen pusztulásnak állít emléket. A sarkon egy palatetõs fa harangláb állt, mit érdemes még megemlíteni. Keskeny, meredek, árokszerû úton kiértünk a településrõl, és nemsokára egy olyan helyre érkeztünk, ami nem volt ugyan igazolópont, de mégis megálltunk. A Klarissza-csevice tetõvel fedett, foglalt forrásánál megkóstoltuk a jellegzetes ízû vizet, néhányan töltöttek is az útra, otthonra belõle. A csevice vizétõl felfrissülve a közeli Méhészkertnél megtaláltuk az újabb kódot tartalmazó pajzsjelzést egy olyan fán, amin ezen kívül még 3-3 turistajelzés és egy T betû is volt festve. Szépen feldíszített egy fa ez, mint egy modern totemoszlop! Parádóhutát ismét érintve mûúton közeledtünk Parád felé.
A Parád táblánál turistalelket szomorító szemétkupac mosolygott az erre járókra. Túllépve ezen, reggeli muzsikaszó ütötte meg fülünket. Hegedûs a ház elõtt. Egy parasztház tornácán egy bácsika húzta a nótáját. Életkép volt ez a javából!
A házak elõtt kidobott lim-lomok voltak, valószínûleg szervezett lomtalanítás keretében. Feri egy helyen el is helyezkedett egy fénykép erejéig egy ilyen rakás közepén, egy muzeális rádió és egy ócska babakocsi mellé. Mondtuk is neki, hogy õ a kakas a szemétdombon... A háttérben lévõ ház falán üvegezett helyen kis szobor (Szûzmária a gyermek Jézussal) koronázta meg e mérföldkõnek számító fotómûvészeti alkotást.
Parádon két helyen is kell igazolni a füzetbe. Az elsõ hely Asztalos Johák fafaragó kiállítása. Ide nem mentünk be, amit sajnáltam, mert szeretem a fafaragásokat. A díszesen faragott kapuban azért kigyönyörködtük magunkat, és felírtuk a kapu egyik feliratát ittjártunk igazolásául. A másik igazolóhely a Palóc háznál volt, ott a lakóház építésének idejét kellett felróni az igazolófüzet megfelelõ rovatába. A nádtetõs múlt nézelõdésre és fotografálásra csábított sokunkat. A tájház udvaráról jól látszott a templomtoronnyal szinte egyvonalban a Kékes tetején magasodó tv-torony.
A fõút mentén átszeltük Parádot, s hamarosan Parádfürdõn a Cifra Istállónál találtuk magunkat. Az Erzsébet Szálló monumentális épületét elmellõzve és megtekintve folytattuk túránkat a Rákóczi-fa felé, mit hamarosan meg is leltünk, mivel akkora (még így visszavágva, élettelenül is), hogy nem lehet nem észrevenni. A fa törzsére felfestett pajzsjelzést rögzítettük a füzetbe. Fényképeztünk, s elméláztunk e faóriás láttán, hogy miként múlik az örökké múló idõ, miközben hangyák élték futkosós, sohasem nyugodt életüket a vén fa tövében. Mûúton, egy nagy kapu alatt bújtunk át, melyen egyenesen vezetett az út a Szent István-csevicekútig, utunk következõ állomásáig, egy Mária-képoszlopot is elhagyva. Ez a csevicekút volt e napon az elsõ ismerõs dolog, itt már jártam a Vadas Jenõ teljesítménytúrán. Akkor nem kóstoltam meg e vizet, de most nem hagytam ki, s néhány kortyot magamévá téve a vízbõl kerestem csak meg a pajzsjelzést a kút oldalán. „Vándor köszönjük” – volt krétával felírva a kút hátsó falára. Lehet, hogy sose tudom már meg, mi is van itt megköszönve.
A Macska-lyuk vízmosása mellett haladtunk felfelé, majd favágók feltornyozta farakások között haladva elértük a Lapossás-dombot, melyen sziklák között botladozva jutottunk túl, mígnem elértünk egy utunkat keresztezõ patakot. Ezen átkelve közelítettük meg a következõ pajzsjelzéssel ellátott fát, amit a Rózsaszállási Kutatóház alatt találtunk meg.
Pólóra, magyar! Reggeli vacogásom megtörténtét is megkérdõjelezve vetkõztem neki. Két pulcsit begyûrtem a hátiba, és idén elõször pólóban túráztam tovább.
Sziklás vidékek útjait tapostuk, immár csak ketten Csabával. A többiektõl lemaradtunk, mögöttünk is csak néhányan lehettek már. Egyszer jelzéselhagyásra csábító helyet találtunk, bár 14 óráig már nem volt túl sok idõnk, addigra kellett volna Kékesre érni, a Rákóczi-oszlop avatására. Sziklaország kapujához érkeztünk. A kulcs a lábainkban, karjainkban volt. Felmásztunk a sziklákra, nem törõdve idõvel, csak a hellyel. Apró, megbújó kövirózsák látványa fogadta a jelzésrõl ide feltérõ vándort. Csaba azt mondta, szívesen fotózna itt nõi aktot. Ötletével egyet kellett értenem, pompás háttért nyújtó táj ez, mit bûn nem ötvözni a nõi szépséggel egy-két mûvészi akt erejéig. Hát fényképgép az már van, a táj is megvan, akkor mi is hiányzik még ehhez? Lenyûgözõ egy hely ez, mintha nem is Magyarországon lennénk, hanem valami magashegységben. A panoráma, s fõként a sziklákkal betelve lejöttünk ismét a jelzésre, mely a Rákóczi turistaút (S-) mellett az OKT és Mátrabérc útvonala is egyben. Itt kisebb nehézséget okozott a Disznó-kõ felderítése, volt egy kis visszafelé menés is, mígnem egy tapasztaltabb túratárs útba igazított minket. Pár perc idõveszteséget elkönyveltünk, de a Disznõ-kõ feledtette mindezt. A jelzést felírtuk, és gyönyörködtünk a tájban és eme utunkba akadt újabb sziklában. Csaba megmászta a sziklát, erõt vett rajta a sziklamászhatnék. Rajtam is, de rajtam nem annyira, és itt nem lettem társa e veszélyes vállalkozásban.
Hevér Józsi bácsi – aki itt nyomunkba ért – megkínált minket a saját borával. Egy korty édes vörös. Megállapítottuk, hogy jó bora van az öregnek, bár én nem rendelkezek kiterjedt viszonyítási alappal e téren. Szikla volt szikla hátán, ahogy tovakanyargott velünk az út Sas-kõ és Kékes irányába. Sas-kõnél népes kirándulócsapat jött szembe velünk. Itt útba ejtettünk egy kilátóhelyet néhány fénykép erejéig, majd egy számomra is bevállalható sziklamászással elértük a Sas-kõi emlékmûvet. Itt egy fránya kisgyík lógott meg kétszer is egy mûvészi természetfotózás elõl az emlékmû repedéseibe. Pedig résen voltam, de õ még inkább. A környéken párzó bodobácsok szégyentelenül rohangásztak. Egy ilyen párt le is fotóztam szintén az emlékmûnél. Lejjebb ereszkedve egy fán megtaláltuk a Sas-kõ mondáját: „A néphagyomány szerint egy Sas László nevû vitéz erre vezette a törököket, hogy az itteni szakadékba hulljanak. Így is történt, a törökök elpusztultak, a vitéz élve maradt.” Ezt a táblát bizonyos Tájak Mondák Emlékhelyek Védegylete helyezte ki 2002-ben. A tábla megtekintése után is gyönyörû sziklákat találtunk, részint az úton, részint amellett. Itt is elszikláztunk kicsit, miközben az idõ sürgetett, de sürgetõ szavára nem adtunk most sem. Késõbb az Erzsébet-sziklánál lévõ keresztet fotóztam le a tv-torony immár közeli képével. Itt számtalan hóvirág díszítette a tájat, õk még megmenekültek a hóvirágvadászok elõl. Remélem, õket azóta sem vadászta le senki. Mohás sziklák hevertek mindenfelé, míg mi fölfelé haladtunk. 14 óra már percekkel elmúlt, mire a csúcs közelébe értünk. Nagy meglepetésünkre néhány fa gyökereinek megbúvásában kis hófoltok fehérlettek, az elolvadt tél utolsó mementójaként.
A csúcs elõtt, kerítés mögött egy láncravert kutya rohangászott táljával a szájában. A lánc hosszú drótpályára volt erõsítve, így a kutya végig tudott rohanni a kerítés mellett. Ismerõs kutya, minden évben látom a Téli Mátrán, ugyanezt csinálja. Kicsit elemeztem magamban ezt, s végül erre jutottam: Hát ez egy kolduló kutya! Követett minket a kutya a kerítés másik oldalán. Megálltunk. Megállt. Letettem a hátizsákomat, hogy adjak neki valamit enni. Izgatott lett. Dobtam neki két kiflidarabot. Befalta. Továbbmentünk, õ szájában ismét a tálkával követett minket. Mikor elhagytuk a kutyával õrzött területet, még visszapillantottam és láttam, hogy a kutya a tálját letette, s egyéb elfoglaltságként lustálkodásba fogott. Nem semmi kutya! Nem koldul fölöslegesen egy pillanatot se, csak ha „eksön” van...
Negyedórás késéssel értünk Kékesre, de még nem kezdõdött el az oszlop avatása. Egyelõre csak egy fehér lepellel letakart, s piros-fehér-zöld szalaggal átkötött oszlopot láttunk. Ittunk a kínált parádi vízbõl, beszélgettünk. A többiek már aggódtak miattunk, hogy merre lehetünk. Csabával mondtuk, hogy kissé elsziklamásztuk az utat. Kékesen megint fáztam, belebújtam az egyik pulcsimba. Rövid beszédek után leleplezõdött Jakkel Mihály bácsi szépen faragott Rákóczi-oszlopa, és lehetõvé vált az oszlopról az újabb igazolást megejteni a sárga igazolófüzetbe.
Itt kedves ismerõsökbe, Lienkába és társába botlottunk, õk a túra másik szakaszát járták be. Mi azt terveztük, hogy Mátrafüredig még továbbmegyünk, õk a Kékesi kéktúrabélyegzõ holléte felõl érdeklõdtek.
Ferivel és Csabával a Som-nyereghez gyorsan leértünk, begyûjtve itt is egy pajzsjelzés-kódot. Ami meglepõ volt, hogy itt jeges szakaszokat is találtunk, amik veszélyesen csúsztak. Persze, ez a hegy másik oldala... Mátraháza elõtt egy parkolónál két nagy hókupacmaradék találtatott, a hókotrók halmozták õket ide, még a hóesések után.
Leírást nem olvastam, ezért kihagytam a következõ igazolóhelyet, a Kecske-bércet. Le kellett volna térni. Mikor ráeszméltem, már jócskán túlmentünk. Így jár, aki nem olvassa a leírást, és az is, kinek fejében nincs ott az egész Mátra. Csaba, mivel õ lemaradt, és neki szólt egy túratárs, hogy merre van a pont, begyûjtötte a kódot. Nem tartottam volna tisztességesnek lemásolni a füzetébõl, úgyhogy elhatároztam, hogy ide újra visszajövök lejegyezni a kódot.
Ezután már figyeltem a leírást is, de a Hanák-kilátó a jelzésrõl is látszott, az nem is maradt ki. A kilátótól rövid idõ alatt értünk a Rákóczi-forráshoz. Megálltunk inni, s kódot feljegyezni. Érdekesnek találtam a forráson lévõ borostyánkoszorúra helyezett kagylókat. Nem messze a Muzsla-tetõn levõ kilátónál nem volt igazolópont, itt csak rövid idõt töltöttünk.
Hamarosan beértünk Mátrafüredre, ahol arra az elhatározásra jutottunk, hogy eszünk valamit. Ismerek egy helyet, ahol mackot lehet kapni a bazársor végén. Itt fellendítettük az üzlet forgalmát fejenként egy macokkal, Csaba ezen felül még egy palacsintával is. Eszegetés közben rövid gasztronómiai értekezést is folytattunk, melybõl recepteken keresztül kiderült számomra, hogy ezt a macok nevû étket a maga egyszerûségével a többiek is igen kedvelik. Mindezek után elindultunk felkeresni a kápolnát, ahol a következõ igazolóhely van, de a sarkon pont jött egy busz, amire mi is felszálltunk, hagyva a többi pont felkeresését egy másik alkalomra.
Szõke György
Jó néhány ismerõs és néhány ismeretlen turistával Parádsasvárra utaztunk április elsõ szombatján, ahol Verával, Ferivel és Csabával mi is a szép számmal összegyûlt túrázók közé álltunk, majd meghallgattuk a rövid köszöntõt és az instrukciókat. Megvásároltuk az igazolófüzetet, és már ekkor megkaptuk az alkalmi kitûzõt is. Meglehetõsen hideg volt; Feri ki is nevetett, hogy vacogok. Szerencsére egy fertályóra múlva a nappali felmelegedés és a mozgás által termelt hõ elviselhetõvé tette számomra a Mátrát.
Hamar a második igazolóhelyhez értünk, a Sós-cseri tetõre. (Az elsõ igazolás még Parádsasváron megtörtént, ahol az üveggyár alapítási évét kellett feljegyezni.) Itt mindenki megismerhette, hogy is fognak kinézni az útvonalon igazolás céljából felfestett pajzsjelzések. Minden jelzés tulajdonképpen egy binárisan kódolt 3*3-as mátrix, mely jelképei mindig 3:6 arányban állnak. Mindig három téglalap és 6 semmi. Az igazoló füzetben a pajzsjelzésnek megfelelõen kell jelölni ezt a kódot. A jelzéspajzs színei találóan fehér alapon sárgák; csakúgy, mint maga a Rákóczi turistaút sárga sávjelzése.
Továbbhaladva a Széchenyi-hegy következett, ahol eltûnõdve néztem, miként a Nap behatolt fényével az erdõ fái közé. A 24-es utat keresztezve a Várhegy várt ránk, a maga emelkedõivel. Az ezüsttörzsû bükkfák között nem is oly távoli vízfelület, a Köszörû-völgyi víztároló csillant felénk.
A Tariska-rét szélén, a Hársas-tetõ alatti nyeregben fára festett újabb pajzs kódja került füzetünkbe, majd utunkat tovább folytatva hamarosan a Kétbükk-közti-patak sejtelmes völgyébe értünk, ahol szájnak ugyan nem, de szemnek akadt bõven ingere. A kanyargó völgy megszabta a patak útját, mellette néhol mohától zöldellõ úton haladtunk.
Parádóhuta volt az elsõ útba esõ település, mi a sárga jelzés mentén ide betérve elhaladtunk egy feszület és egy katonát ábrázoló hõsi emlékmû elõtt. Az egyik a békét s szeretetet hirdeti, a másik az értelmetlen pusztulásnak állít emléket. A sarkon egy palatetõs fa harangláb állt, mit érdemes még megemlíteni. Keskeny, meredek, árokszerû úton kiértünk a településrõl, és nemsokára egy olyan helyre érkeztünk, ami nem volt ugyan igazolópont, de mégis megálltunk. A Klarissza-csevice tetõvel fedett, foglalt forrásánál megkóstoltuk a jellegzetes ízû vizet, néhányan töltöttek is az útra, otthonra belõle. A csevice vizétõl felfrissülve a közeli Méhészkertnél megtaláltuk az újabb kódot tartalmazó pajzsjelzést egy olyan fán, amin ezen kívül még 3-3 turistajelzés és egy T betû is volt festve. Szépen feldíszített egy fa ez, mint egy modern totemoszlop! Parádóhutát ismét érintve mûúton közeledtünk Parád felé.
A Parád táblánál turistalelket szomorító szemétkupac mosolygott az erre járókra. Túllépve ezen, reggeli muzsikaszó ütötte meg fülünket. Hegedûs a ház elõtt. Egy parasztház tornácán egy bácsika húzta a nótáját. Életkép volt ez a javából!
A házak elõtt kidobott lim-lomok voltak, valószínûleg szervezett lomtalanítás keretében. Feri egy helyen el is helyezkedett egy fénykép erejéig egy ilyen rakás közepén, egy muzeális rádió és egy ócska babakocsi mellé. Mondtuk is neki, hogy õ a kakas a szemétdombon... A háttérben lévõ ház falán üvegezett helyen kis szobor (Szûzmária a gyermek Jézussal) koronázta meg e mérföldkõnek számító fotómûvészeti alkotást.
Parádon két helyen is kell igazolni a füzetbe. Az elsõ hely Asztalos Johák fafaragó kiállítása. Ide nem mentünk be, amit sajnáltam, mert szeretem a fafaragásokat. A díszesen faragott kapuban azért kigyönyörködtük magunkat, és felírtuk a kapu egyik feliratát ittjártunk igazolásául. A másik igazolóhely a Palóc háznál volt, ott a lakóház építésének idejét kellett felróni az igazolófüzet megfelelõ rovatába. A nádtetõs múlt nézelõdésre és fotografálásra csábított sokunkat. A tájház udvaráról jól látszott a templomtoronnyal szinte egyvonalban a Kékes tetején magasodó tv-torony.
A fõút mentén átszeltük Parádot, s hamarosan Parádfürdõn a Cifra Istállónál találtuk magunkat. Az Erzsébet Szálló monumentális épületét elmellõzve és megtekintve folytattuk túránkat a Rákóczi-fa felé, mit hamarosan meg is leltünk, mivel akkora (még így visszavágva, élettelenül is), hogy nem lehet nem észrevenni. A fa törzsére felfestett pajzsjelzést rögzítettük a füzetbe. Fényképeztünk, s elméláztunk e faóriás láttán, hogy miként múlik az örökké múló idõ, miközben hangyák élték futkosós, sohasem nyugodt életüket a vén fa tövében. Mûúton, egy nagy kapu alatt bújtunk át, melyen egyenesen vezetett az út a Szent István-csevicekútig, utunk következõ állomásáig, egy Mária-képoszlopot is elhagyva. Ez a csevicekút volt e napon az elsõ ismerõs dolog, itt már jártam a Vadas Jenõ teljesítménytúrán. Akkor nem kóstoltam meg e vizet, de most nem hagytam ki, s néhány kortyot magamévá téve a vízbõl kerestem csak meg a pajzsjelzést a kút oldalán. „Vándor köszönjük” – volt krétával felírva a kút hátsó falára. Lehet, hogy sose tudom már meg, mi is van itt megköszönve.
A Macska-lyuk vízmosása mellett haladtunk felfelé, majd favágók feltornyozta farakások között haladva elértük a Lapossás-dombot, melyen sziklák között botladozva jutottunk túl, mígnem elértünk egy utunkat keresztezõ patakot. Ezen átkelve közelítettük meg a következõ pajzsjelzéssel ellátott fát, amit a Rózsaszállási Kutatóház alatt találtunk meg.
Pólóra, magyar! Reggeli vacogásom megtörténtét is megkérdõjelezve vetkõztem neki. Két pulcsit begyûrtem a hátiba, és idén elõször pólóban túráztam tovább.
Sziklás vidékek útjait tapostuk, immár csak ketten Csabával. A többiektõl lemaradtunk, mögöttünk is csak néhányan lehettek már. Egyszer jelzéselhagyásra csábító helyet találtunk, bár 14 óráig már nem volt túl sok idõnk, addigra kellett volna Kékesre érni, a Rákóczi-oszlop avatására. Sziklaország kapujához érkeztünk. A kulcs a lábainkban, karjainkban volt. Felmásztunk a sziklákra, nem törõdve idõvel, csak a hellyel. Apró, megbújó kövirózsák látványa fogadta a jelzésrõl ide feltérõ vándort. Csaba azt mondta, szívesen fotózna itt nõi aktot. Ötletével egyet kellett értenem, pompás háttért nyújtó táj ez, mit bûn nem ötvözni a nõi szépséggel egy-két mûvészi akt erejéig. Hát fényképgép az már van, a táj is megvan, akkor mi is hiányzik még ehhez? Lenyûgözõ egy hely ez, mintha nem is Magyarországon lennénk, hanem valami magashegységben. A panoráma, s fõként a sziklákkal betelve lejöttünk ismét a jelzésre, mely a Rákóczi turistaút (S-) mellett az OKT és Mátrabérc útvonala is egyben. Itt kisebb nehézséget okozott a Disznó-kõ felderítése, volt egy kis visszafelé menés is, mígnem egy tapasztaltabb túratárs útba igazított minket. Pár perc idõveszteséget elkönyveltünk, de a Disznõ-kõ feledtette mindezt. A jelzést felírtuk, és gyönyörködtünk a tájban és eme utunkba akadt újabb sziklában. Csaba megmászta a sziklát, erõt vett rajta a sziklamászhatnék. Rajtam is, de rajtam nem annyira, és itt nem lettem társa e veszélyes vállalkozásban.
Hevér Józsi bácsi – aki itt nyomunkba ért – megkínált minket a saját borával. Egy korty édes vörös. Megállapítottuk, hogy jó bora van az öregnek, bár én nem rendelkezek kiterjedt viszonyítási alappal e téren. Szikla volt szikla hátán, ahogy tovakanyargott velünk az út Sas-kõ és Kékes irányába. Sas-kõnél népes kirándulócsapat jött szembe velünk. Itt útba ejtettünk egy kilátóhelyet néhány fénykép erejéig, majd egy számomra is bevállalható sziklamászással elértük a Sas-kõi emlékmûvet. Itt egy fránya kisgyík lógott meg kétszer is egy mûvészi természetfotózás elõl az emlékmû repedéseibe. Pedig résen voltam, de õ még inkább. A környéken párzó bodobácsok szégyentelenül rohangásztak. Egy ilyen párt le is fotóztam szintén az emlékmûnél. Lejjebb ereszkedve egy fán megtaláltuk a Sas-kõ mondáját: „A néphagyomány szerint egy Sas László nevû vitéz erre vezette a törököket, hogy az itteni szakadékba hulljanak. Így is történt, a törökök elpusztultak, a vitéz élve maradt.” Ezt a táblát bizonyos Tájak Mondák Emlékhelyek Védegylete helyezte ki 2002-ben. A tábla megtekintése után is gyönyörû sziklákat találtunk, részint az úton, részint amellett. Itt is elszikláztunk kicsit, miközben az idõ sürgetett, de sürgetõ szavára nem adtunk most sem. Késõbb az Erzsébet-sziklánál lévõ keresztet fotóztam le a tv-torony immár közeli képével. Itt számtalan hóvirág díszítette a tájat, õk még megmenekültek a hóvirágvadászok elõl. Remélem, õket azóta sem vadászta le senki. Mohás sziklák hevertek mindenfelé, míg mi fölfelé haladtunk. 14 óra már percekkel elmúlt, mire a csúcs közelébe értünk. Nagy meglepetésünkre néhány fa gyökereinek megbúvásában kis hófoltok fehérlettek, az elolvadt tél utolsó mementójaként.
A csúcs elõtt, kerítés mögött egy láncravert kutya rohangászott táljával a szájában. A lánc hosszú drótpályára volt erõsítve, így a kutya végig tudott rohanni a kerítés mellett. Ismerõs kutya, minden évben látom a Téli Mátrán, ugyanezt csinálja. Kicsit elemeztem magamban ezt, s végül erre jutottam: Hát ez egy kolduló kutya! Követett minket a kutya a kerítés másik oldalán. Megálltunk. Megállt. Letettem a hátizsákomat, hogy adjak neki valamit enni. Izgatott lett. Dobtam neki két kiflidarabot. Befalta. Továbbmentünk, õ szájában ismét a tálkával követett minket. Mikor elhagytuk a kutyával õrzött területet, még visszapillantottam és láttam, hogy a kutya a tálját letette, s egyéb elfoglaltságként lustálkodásba fogott. Nem semmi kutya! Nem koldul fölöslegesen egy pillanatot se, csak ha „eksön” van...
Negyedórás késéssel értünk Kékesre, de még nem kezdõdött el az oszlop avatása. Egyelõre csak egy fehér lepellel letakart, s piros-fehér-zöld szalaggal átkötött oszlopot láttunk. Ittunk a kínált parádi vízbõl, beszélgettünk. A többiek már aggódtak miattunk, hogy merre lehetünk. Csabával mondtuk, hogy kissé elsziklamásztuk az utat. Kékesen megint fáztam, belebújtam az egyik pulcsimba. Rövid beszédek után leleplezõdött Jakkel Mihály bácsi szépen faragott Rákóczi-oszlopa, és lehetõvé vált az oszlopról az újabb igazolást megejteni a sárga igazolófüzetbe.
Itt kedves ismerõsökbe, Lienkába és társába botlottunk, õk a túra másik szakaszát járták be. Mi azt terveztük, hogy Mátrafüredig még továbbmegyünk, õk a Kékesi kéktúrabélyegzõ holléte felõl érdeklõdtek.
Ferivel és Csabával a Som-nyereghez gyorsan leértünk, begyûjtve itt is egy pajzsjelzés-kódot. Ami meglepõ volt, hogy itt jeges szakaszokat is találtunk, amik veszélyesen csúsztak. Persze, ez a hegy másik oldala... Mátraháza elõtt egy parkolónál két nagy hókupacmaradék találtatott, a hókotrók halmozták õket ide, még a hóesések után.
Leírást nem olvastam, ezért kihagytam a következõ igazolóhelyet, a Kecske-bércet. Le kellett volna térni. Mikor ráeszméltem, már jócskán túlmentünk. Így jár, aki nem olvassa a leírást, és az is, kinek fejében nincs ott az egész Mátra. Csaba, mivel õ lemaradt, és neki szólt egy túratárs, hogy merre van a pont, begyûjtötte a kódot. Nem tartottam volna tisztességesnek lemásolni a füzetébõl, úgyhogy elhatároztam, hogy ide újra visszajövök lejegyezni a kódot.
Ezután már figyeltem a leírást is, de a Hanák-kilátó a jelzésrõl is látszott, az nem is maradt ki. A kilátótól rövid idõ alatt értünk a Rákóczi-forráshoz. Megálltunk inni, s kódot feljegyezni. Érdekesnek találtam a forráson lévõ borostyánkoszorúra helyezett kagylókat. Nem messze a Muzsla-tetõn levõ kilátónál nem volt igazolópont, itt csak rövid idõt töltöttünk.
Hamarosan beértünk Mátrafüredre, ahol arra az elhatározásra jutottunk, hogy eszünk valamit. Ismerek egy helyet, ahol mackot lehet kapni a bazársor végén. Itt fellendítettük az üzlet forgalmát fejenként egy macokkal, Csaba ezen felül még egy palacsintával is. Eszegetés közben rövid gasztronómiai értekezést is folytattunk, melybõl recepteken keresztül kiderült számomra, hogy ezt a macok nevû étket a maga egyszerûségével a többiek is igen kedvelik. Mindezek után elindultunk felkeresni a kápolnát, ahol a következõ igazolóhely van, de a sarkon pont jött egy busz, amire mi is felszálltunk, hagyva a többi pont felkeresését egy másik alkalomra.
Szõke György
 Elindulás |  Klarissza-csevice |
 Parádóhutát elhagyva |  Parád, hegedûs a ház elõtt |
 Parád, kakas a szemétdombon |  Csoportkép |
 Parád - Palóc ház |  Rákóczi fa |
 Sziklaország |  Csaba szomját oltja |
 Sziklaország |  Csaba |
 Sziklaország |  gyuri74 |
 Csaba a Disznó-kõn |  Csaba sziklamászik |
 Sziklák |  Párzó bodobácsok |
 Csaba |  Csaba a szikla tetején |
 Kereszt és torony |  Kékes, hófoltok a gyökerek tövében |
 Kékes - Kolduló kutya |  Kékes - Emlékoszlop avatás |
 Kékes - Leleplezõdés |  Kékes - Leleplezõdés |
 Kékes - Emlékoszlop |  Kékes - Emlékoszlop koszorúval |
 Kékes - Emlékoszlop |  Kékes - Csoportkép Lienkáékkal |
 Hanák Kolos kilátó |  Csaba a Muzsla kilátónBEJELENTKEZÉSSZÁLLÁSKERESÕHIRDETÉS ELFOGADÓHELYEKKIEMELT AJÁNLATNKPARTNER 
Google plusz OneGOOGLE KERESÉSAz oldalt a Mátrahegy Bt. készíti és tartja karban, az oldalon szereplõ tartalmak kizárólagos tulajdona a Mátrahegy Bt. Az adatok saját célra való felhasználása megengedett, további felhasználásra a készítõk engedélyét kell írásban kérni.
A tartalom a Mátrahegy Bt. tulajdona, amelyet felhasználni csak saját célra lehetséges.
A tartalom eredeti forrása a https://matrahegy.hu/elmenybeszamolok/2004040303 internetes oldalon található. |
