2005. április 09., szombat



Rosszul indult a szombati nap. Hajnalban arra ébredtem, hogy felváltva fáj illetve zsibbad el a derekam, emiatt már fél kettõtõl nem sikerült aludni. A rendelt taxi viszont idõben befutott, így 4 óra után kicsivel már a Stadion szálló elõtt várakoztam, illetve a korai reggelit fogyasztottam a kimondottan kellemes idõben. Befutott a busz, a már szép számmal várakozó túrázók hamar meg is töltötték. Útközben még egy kicsit folytattam az étkezést, majd zenét hallgattam, akárcsak a mellettem ülõ fiatal srác. Ismerõsöket nem láttam.


Fél hét után pár perccel tudtam rajtolni, nem is kellett sorban állni egy percet sem. Közben valaki alpári módon káromkodva hívta fel magára figyelmet, inkább ne tette volna...


Az elsõ kilométerek a „bemelegedés” jegyében teltek; mire a Gazos-kõre felértem, már csaknem üzemi hõfokon pörgött a motor. Itt mindig megállok pár percre, most a fotózás sem maradt el. Csodálkozva néztem, hogy a számos túrázó közül, akik itt le- illetve visszaelõztek, senki nem állt meg, pedig ez a kilátópont nem akármilyen! Itt figyeltem fel elõször egy szõke leány/rövidnadrágos srác párosra, akikkel a túrán végig elõzgettük egymást. Oroszlánvárhoz közelítve a lejtõs részek okozták a legtöbb gondot a derekam miatt; olyan érzésem volt, mintha egy jókora kõdarab lenne a helyén. A tájékozódással semmi gond nem volt, a szuper, legújabb Mátra-térképemet is csak azért vettem elõ egyszer, hogy ne érintetlenül kerüljön haza.


2 óra 10 perc kellett az elsõ ep. eléréséhez, ezzel meg voltam elégedve. Sajnos több helyen is hatalmas irtásokat láttam, amik nagyban rontották a táj amúgy pazar összképét. A Markazi-kapu után egyre többet fotóztam, végül a Kékesre 4 óra 20 perc alatt hatoltam fel. Rövid pihenõ az étterem elõtt, sajna pont egy jókora sort fogtam ki, így jócskán várni kellett a megszolgált sörre. Igazából eddig minden a terv szerint haladt, de a Kékes után már a mûútra való leereszkedés közben éreztem, gondok lesznek: alig tudtam lefelé kocogni, szinte vártam már az emelkedõ szakaszokat, amiket a derekam sokkal jobban bírt. Emiatt a hangulatom is jócskán visszaesett. A csór-hegyi „szuszogó” leküzdése után Vércverésig még egész jól ment, de utána kénytelen voltam egy nem tervezett pihenõt beiktatni a Galyára vezetõ végsõ kaptató elõtt. Egyre kevesebbet fotóztam, tartottam az ezekbõl adódó idõveszteségek miatt, pedig a hegység látványa nem lett kevésbé szép, mint eddig. Paradox módon mikor végre felmásztam a szállóhoz, egész jó állapotba kerültem. Akár bírtam volna tovább is egybõl, de hát ezen a büfékkel bõven ellátott helyen egyszerûen muszáj ugye megállni. A kellemes napsütésben fürdõzve és a megszolgált kávét/sört fogyasztva a túra legkellemesebb perceit töltöttem itt.


A következõ, Ágasvárg tartó szakaszra kemény menetet terveztem be, ami szerencsére sikerült is, csak a csúcsról való lebotorkálást viseltem nehezen – mint gondolom mindenki –, a derekam pedig csodák-csodájára rendbe jött. Ki érti ezt? Ágasvár csúcson már sokan panaszkodtak, hogy kicsúsznak a szintidõbõl, de azért mindenki folytatni akarta. Arra számítottam, hogy még legalább Mátrakeresztesig kitart a lendület, de máshogy történt: a piros kereszt irtó meredek ereszkedõje annyira kiütött, hogy utána a patak mentén elõször csak vánszorogni tudtam, csak a falu elõtt jöttem némileg helyre. Itt még volt pontosan 3 óra 7 percem a szintidõbõl. Ez még rendben is lett volna: ha bírtam volna a Nyikom-nyeregig tartó kaptatókkal zsúfolt szakaszt, de nem! Háromszori nem tervezett megálló jött össze ezen a relatíve rövid részen. Egyre rosszabb lett a hangulatom; fogalmam sem volt, mit tudok kihozni magamból a hátralévõ részen. Az motoszkált csak a fejemben, hogy nem szabad elcsüggedni, hanem erõltetni kell magam, amíg tudom, mert sosem lehet tudni, pontosan mit is fogok bírni, mi következik még... Az utolsó pontnál (ami így utólag nem pontosan a Muzsla-csúcson, hanem az Ólom-tetõn tanyázott) még 1 óra 40 percem volt hátra. Ezekre a kilométerekre sokáig nem fogok szívesen visszagondolni, fõleg nem a patakmeder elõtti köves, kegyetlenül rossz részre. Még a falu elõtti síkon is futottam, így végül 12:44 alatt értem be. Átvettem a díjat, majd lerogytam egy padra a suli kertjében, és tíz percig nem is mozdultam. Ilyen fáradt még 100 km után sem voltam, mint most. Jövõre TÉNYLEG edzeni/felkészülni kellene a Mátrabérc elõtt. Most nem sikerült. Remélem, megúszom.



Zete