2004. január 31., szombat


A BÚÉK20 óta csak futottam és kondiztam, hosszabb túrán a Börzsönyben illetve a kalandos Bükkben voltam decemberben. Néhányan riogattak, hogy nehéz túra és sok a hó, de kellett a kihívás.
Futókkal beszéltem, így későn, 7 óra után indultunk Bp-ről, késések + matrica + tankolás. A rajtban a rendezők nem szívesen engedtek minket a 42 km-es távra, mert annak a rajtja elvileg 8-kor bezárt. Meggyőztük őket, hogy futunk; hozzátettem, hogy én meg legfeljebb átmegyek a 36 km-es távra. Igazából nem is a 42 km-t terveztem, ez csakúgy jött: miért ne? Így elindultam azzal a tudattal, hogy alig több mint 9,5 óra a szintidőm.
Lajosházáig elég jó volt az út, bár több kisebb-nagyobb túracsapatot kellett megelőzni, ami futócipőben a nyomnélküli hóban nem mindig tetszett, néhol a szűk ösvényen nem is lehetett. Furcsamód mindenki nagyon előzékeny volt, és ha észrevették, hogy futok, előreengedtek. Többnyire lehetett futni, így órán belül az 1. ponton voltam.
Szikrázó napsütés, kellemes idő, előzgetések a Mátraszentimre felé vezető út első felén. Gábor már itt utolért, behozva a kb. 20 perccel későbbi indulását, pár perccel később Urs és Jani is lehagytak. Na igen messze vagyok én még a futóktól, de köztudott: minden kezdet nehéz. Aztán jött a szerpentin felfelé, próbálgattam a Camelbaket - nem mindig sikerült egyszerre ráharapni és inni, majd gyakorlom. Ez a szakasz nekem hosszabbnak tűnt. Esélytelen volt a futás és kezdtem lemondani a 42-es távról, de kárpótolt a kék ég, a csillogó fehér hó. Felismertem az út mentén energiát gyűjtő Dinnyét és Ebolát, illetve bemutatkozott Sopánka (akinek a nevét akkor Csobánkának értettem).
A ponton közepesen hosszú sor és TEA. Isteni volt: citromos és forró. Átmelegítette a kezem, amíg ihatóvá hűlt, majd a torkom és a lelkem is. A galyatetői kilátó felé vezető kissé dimbes-dombos úton felváltva előzgettük egymást néhány túrázóval; felfelé ők, lefelé én voltam gyorsabb. A szeles kilátói pont után kikerülve néhány sízőt és szánkózót megtaláltam a kék jelzést, és ahol lehetett, ott futottam - úgy éreztem, hogy szükség lehet még tartalékidőre, ha mégis felmegyek a Kékesre. Még ekkor sem tudtam eldönteni. Egyik lejtőn nagyon belefutottam, nem tudtam megtartani az egyensúlyomat és puff hasra estem, szerencsére csak egy másodpercre görcsölt be a vádlim, vidáman futottam tovább. Néhol persze inkább csak siettem, a jelek szerint valahol 20 km környékén van az a pont, amikor a futás már kizárólag lefelé megy. Elkezdtünk egy sráccal, Robival beszélgetni a túrákról. Kiderült, hogy neki az egyik első túrája a Mátrabérc volt és most is a hosszabb távon indult. Érdekes: eddig szinte minden új túraismerősöm Mátrabérc, Kinizsi vagy BEAC teljesítő volt, de min. 4-5 éve teljesítménytúrás...
A Vörösmarty turistaház előtti lejtősebb részen elfutottam; tudtam, hogy úgyis be fog érni. Ennyi kispistázót rég láttam, mint a csór-hegyi szakaszon, ahol a kék mellett közvetlenül ott halad az aszfaltút. Nagy volt a csábítás. Szinte mindenki a műúton ment, de nem, önmagamért túrázok, így inkább botladoztam a hóban. Közben gondolkoztam, mérlegeltem: akarom-e a Kékest. Egyik legnehezebb döntésem volt, az utolsó pillanatig bizonytalankodtam. Erő még volt bennem, energiaszeletem is maradt. Három előtt pecsételtem, lenyeltem egy korty levest brrr... azt hittem, tea. Gyorsan ittam rá turmixot, mindjárt jobb lett. Ekkor ért oda Robi és megszületett a döntés, legyen a Kékes.
A Pisztrángos-tóig még nem volt nehéz a terep, jól haladtunk, de erősen kételkedtünk, hogy ez a szakasz csak 2,2 km. Néhol belekocogtunk, nem álltunk meg, mégis 40 percig tartott az út - ez kizárt.
Következett a legrosszabb rész, legalábbis számomra. Még mindig nem szeretem a szinteket, különösen ilyen terepen. Egyre mélyebb volt a hó, de a baj inkább az állagával volt: porlott és csúszott; úgy tűnt, hogy alatta jég van. Egyre lassabban haladtam; kezdtem utálni a havat, a döntésemet. Hiába ösztönöztem magam, hogy minden emelkedő véget ér egyszer, ennek nem akart vége lenni. A Gabi halála nevű emelkedőn (akkor és ott nem tudtam, hogy ilyen találó a neve) azt hittem meghalok, el is neveztem Tibet halála nevű helynek. Sírni lett volna kedvem a végeláthatatlan meredekség láttán. Próbáltam az előttem haladók nyomában járni, úgy picit könnyebb volt. Egyszer csak véget érni látszott, de nem. Újabb „domb” magaslott elém, amire emlékeztem, hogy a Kék túra része, és milyen jól lejtett Sirok felé... de ugye ez a másik irány. Északi oldal, északi szél, hiába zipzáraztam össze a dzsekimet, tettem fel a kapucnit és húztam az arcomba a sálat, borzongtam, vacogtam. A szél erejét mutatta, hogy a talajt itt alig fedte hó. Már csak a lábaim vittek, apatikus hangulatban lépegettem valahol időn és téren kívül. Végül eljött a boldogság perce, amikor megpillantottam a TV tornyot. :-) Ez a szakasz rövid pályafutásom leglassúbb szakasza: kb. 2,4 km-es átlag, ez van. Pecsét a ponton, 4 óra. A 2 dl teát 2 sec alatt elfogyasztottam. A teaadó nő kissé megrökönyödve nézett rám; megnyugtattam, hogy ilyen gyorsan még soha nem ittam. Nagyon jól esett. Robi még ott volt, így újból együtt indultunk.
A túra megvolt, innen már csak LEFELÉ. Ami felfelé rossz volt, az segítség lefelé. Egy lépés egyenlő volt egy lépés + fél lépés csúszással. Élveztem a síléc nélküli lesiklásokat. Ahogy elnéztem, mások is. Az utat kezdte nehezíteni a hó alatt alattomosan megbújó jég és az ereszkedő alkony. Egy híd előtti szakaszon több ember állt. Először nem tudtuk miért, de kiderült... keskeny út, azaz jég, mellette kb. 10 méteres völgy. Két opció, ami nem választható volt, hanem a szerencsén múlt. Előttem egyiknek sikerült fennmaradnia, a másiknak nem, a harmadik hezitált. Na majd én! Szerencsém volt, szép lassan átcsúsztam, Robi a völgyön át jött. Egyre több volt a jég, futni jobb volt a mélyebb hóban. Egyszer hallottam egy kiáltást: „jövök”, de már nem tudtam kitérni, hátsó szerelés után fenéken tettem meg pár métert. Közben volt az utolsó ellenőrző pont.
A túra utolsó megpróbáltatása még hátravolt, a dózer (vagy mű) úton való átkelés. Előtte lévő jeges átkelőn már nekem sem sikerült átkelnem, hanem jobb fenéken kicsúsztam az út oldalára, ami jeges-földes-tarackos volt. Hú, ez nagyon fájt, azaz még mindig fáj az a kb. 14x15cm kék folt, amit a csúszás okozott. Sötétedett, nem akartam lámpát kapcsolni, nem is kellett, mert a hó világított. Robi küzdött a vízhólyagokkal (biztos szerencsés vagyok, de nekem még nem igazán volt); mondta hogy fussak, ő már nem tud. Futottam az előttem futók után a Máriácska kegyhely völgyében Mátrafüredig, ott aztán a világításban belehúztam a célig. Beértem 17.38-ra, ez a lapon 8.43 idő. Azt hiszem: 5 perccel hamarabb indultam, de nem ezen múlt.
Cammogó üdvözölt a célban, nagyon jól esett. Oklevél, kitűző. Gábor teát hozott, ez még jobban esett. Urs és Jani is gratuláltak. Gudluking rámköszönt. Láttam Bénót és Kukucsot, Joeyline-t, Nomádot + Csibukot és még biztosan sokakat. Kis pihenő után szép lassan visszaautóztunk Bp-re, el lettem tiltva ugyanis a sebességtől. :-)
Sok kérdés felmerült bennem a túrán és azóta. Elégedett vagyok, hogy sikerült a 42 km és eszembe jutott a tavalyi Margita, ahol az eltévedés miatti 44 km-t 11 óra alatt tettem meg, és utána azt hittem: az utolsó volt, annyira kikészültem. Most már tudom, hogy tavaly még edzetlen voltam ahhoz a túrához. A két túrát nem nagyon lehet összehasonlítani, mégis megteszem. A Margitán jobb hóviszonyok, kisebb szint volt, és egy év alatt egy nehezebb túrát több mint két órával jobb idő alatt tudtam teljesíteni úgy, hogy nem ütöttem ki magam, ennek örülök. Persze ehhez energia is kell, de ezt már megtanultam. Csanya! Most elégedett lennél velem, annyit ittam.
Összességében nehéz túra volt, csodálatos helyeken, jó jelzésekkel. Egyszóval jól éreztem magam.
 
Tibet