2003. július 26., szombat

amelynek minden perce örömet okozott.


Hajnali hat órakor vártam az Árpád-hídnál a Lükepék taxira, megérkezett. Efemm már elfoglalta az első helyet, hátul úgyis tágasabb. A Mexikói úton csatlakozott Emgergo és last minute utasként Optika. Megszavazták nekem a hátsó ülés középső helyét, mert bár magas vagyok, de hajlékony és össze tudok tekeredni. Irány Pásztó, az autót leraktuk a célban és sétálva pont elértük a 7:16-ost buszt Nagybátonyba. Kissé aggódva néztem a gyülekező fekete felhőket, és úgy tűnt, hogy nem akarnak szétoszlani.

Nagybátonyban a szövetkezeti italboltnál szálltunk le, amitől a vasútállomási rajt kb. 400 méterre volt. Némi készülődés után, 8 óra után elindultunk öten, CserLaciékkal egyidőben. A faluban Optikával hátrahagytuk a többieket, és sikerült CserLaciékkal együtt eltévednünk egy kicsit, mert a csak piros jobbra jelzésnél továbbmentünk. Térkép alapján rájöttünk, hogy jelzés hiányában is elkanyarodik a Z és a S jelzés is. Kezdeti előnyünknek huss lett. A Múzsla által említett trükkös sárga-balra egyértelmű volt a szalagok segítségével. Ez volt az első emelkedő, elővettem a botjaimat és próbáltam CserLaciékat követni, ami persze nem sikerült, csak arra volt jó, hogy Optika lemaradjon és egyedül folytassam az utat. Most ez sem zavart, élveztem az erdőt és szuggeráltam az esőtündért, hogy aludjon. Jó tempóban beértem Emgergot, majd hátrahagytam. Utolértem Efemmet és Lükepéket, jót nevettünk a tájékozódásomon és továbbsietve nekik is búcsút intettem.

Borostyán-tetőn pecsételtem és indultam, mert valami láthatatlan erő hajtott előre. Tartottam magam a Csanya és Lp „érintsd meg a jelzést” elvéhez és a dózerút helyett a vállig érő füvet választottam, ahol botjaimmal törtem az utat. A hegyen a sárga szépen balra kanyarodott, de észrevettem két srácot, akik előttem indultak a pontról a szimpatikusabbnak vélt dózerúton, és teljesen jobbra tartottak. Utánuk kiáltottam, hogy ha a sárga jelzés kell nekik is, akkor vágjanak át. Sárga kellett persze. Lassítottam, míg beértek a csipkebokrokkal teli úton, amik így gyalogosan kevésbé zavartak, mint kerékpáron, egy-két karistolás még emlékeztet rá. Újdonsült útitársaim megköszönték az útbaigazítást és összeismerkedtünk: ki honnan, mióta túrázik, melyik távon van (ők 30 km-en voltak) stb. Vörös-kő előtt éreztem, hogy picit lassulok botokkal is, ezért előre akartam őket engedni, de nem mentek. Később, amikor elhalkultak és megkérdezték: „biztosan ez-e a lassú tempóm”, megértettem miért. Felfelé volt egy téves kiskanyarunk jobbra, mert túrázókat hallottunk. Hamar rájöttem, hogy az nem a jó út. Visszafutottam az utolsó sárgáig és két társamhoz még szerezve 2 vagy 3 épp eltévedni akaró túrázót, a jó útra tértünk. (Köszi Múzsla! Hatásos módszer volt az eltévedésre: vissza az utolsó jelzésig.) A csúcson megdicsértek, hogy milyen jól tájékozódom... Vak tyúk is talál szemet.

Vörös-kőn pecsét és tovább. Az első jobb kanyar tiszta volt, utána a kereszteződés is. Ezután nem tudom, hol rontottuk el a dolgot, de jól elkavartunk. Volt, aki szerint be sem kellett volna menni Mátraszentlászlóra. Mi bementünk és próbáltuk megtalálni a Mátraalmási utat. Több mint negyedórát keringtünk: jobbra vagy balra, most hol jön be a kék és hol megy tovább. Tanakodtunk, mindenki mást gondolt és mondott, a helybeliek is, ahány ember annyi verzió. Becslésre legalább 20 ember keringett, de lehet, hogy több: túrázók és futók is. Vajon mit gondolhattak a helyi lakosok? Nehezen, de megleltük a K+ jelzést az Édesipari Üdülő előtt. AU! Három napot töltöttem ott egyik ősszel, elég ciki. Emlékeim szerint Galyatetőre balra mentünk, végül mégis jobbra indultunk el, még szerencse hogy km-en belül egy helybeli határozottan meggyőzött minket, hogy Mátraalmás pont ellenkező irányban van. Hurrá! Végre a jó úton voltunk, két újabb túratárssal, már 45 km-esek: Jánossal és Szabolccsal. Kezdett az itiner igazzá válni: elhagytuk a falut és a K jelzést, búcsút intettem, majd leágazott a S jelzés, ekkor is integettem. Smiró Feri útján haladtunk, amin udvarolni járt – odafelé klassz, de visszafelé... Bár Rongylábnak igaza lehet, hogy lovon járhatott. János, aki kolozsvári, mesélt a Fogarasi hegységről, kedvet is kaptam, hogy valóságban is megnézzem. Ők egy órával hamarabb indultak, amit furcsálltam, mert ütemesen haladtunk. Rákérdeztem, hogy eltévedtek-e. Tetszett a válasz: „Nem, csak más utakat is megnéztünk.” Raktározom ezt a gondolatot. :-) A lejtőkön Szabolccsal futni kezdtünk, mert ahhoz volt kedvünk. Valahol itt jött szembe Optika, épp át akart nevezni a 30-as távra. Meglepődve kérdezte, hogy ilyen sokat pihentem valahol, hogy mögé kerültem. Ah nem, csak kicsit eltévedtünk. Nagyon tetszett ez az út a kis hepehupákkal, a hegy oldalában vezető keskeny ösvényekkel, a mellette húzódó mély völggyel. Az út végén leereszkedtünk a faluba, csak azért, hogy utána visszamászhassunk.

A mátraalmási ponton Szabolcs pihenni és enni akart, én pedig nem ragaszkodtam ahhoz, hogy egyedül menjek. Az időt hasznosítva lelkileg próbáltam készülni Galyavárra, amit olyan félelmetesnek írtak le és nem vagyok az emelkedők híve. Hamarosan a pontra ért János, majd beérkezett néhány topikos: Gethe, Dinnye, pygmea és Optika (aki végül mégis 45 km-ezett). Szabolcsékkal kicsivel hamarabb indultunk, és egy másik utat is megnéztünk, ehhez csatlakoztak a topikosok is. Majd a jó úton elindultunk fel, Galyavárra. Botokkal egész jól haladtam. Dinnye ment elöl, majd én, mögöttem pygmea. Meredek volt, az biztos (bicajjal nem vállalnám be, bár sosem lehet tudni), de rövidebb a vártnál, és a kilátás lenyűgöző volt. Gethe egy másik úton jött fel, és hamarosan Optika is leküzdötte a túra kritikus pontját. Mindenkiről folyt a víz, kivételesen rólam is. János és Szabolcs továbbindultak, én maradtam a topikosokkal. Elindultunk öten. Optika kezdett elmaradozni, útközben már nem, de a célban láttam, hiszen taxiutas volt.

Dinnye a ponton cserélt pólót, pygmea a pont után állt meg átöltözni. Először itt maradtak kicsit hátra. Galyatető előtt el kezdett esni az eső, előhalásztam a szinte még új RP dzsekimet és felvettem, hiába mondta Gethe, hogy nem fog esni. A tesztelés elmaradt, mert 5 perc után tényleg elállt. Esőriasztónak kiváló a dzseki, már csak esőben kell beválnia. SZ és J már a ponton üldögéltek. Nagyon jól esett a friss paradicsom, és kapóra jött a full extrás mosdó is, mert még mindig nem kedvelem e célra az erdőt. Beérkezett Dinnye és pygmea is, és szép lassan újra útra keltünk. Többnyire Dinnye ment pygmeával, én pedig Gethevél, így volt jó a tempó mindenkinek. Mi felfelé lassabbak, lefelé gyorsabbak voltunk. Gethének köszönhetően többször nem tévedtem el. (A hegyről lefelé a balra letérést pl. biztos elnéztem volna.) Elkezdett Dinnye bokája és pygmea térde fájni; megálltunk, hogy fáslizhassanak. Egy Trabi lassított és segíteni akart, majd segítséget kért. Szépen megkértem, hogy állítsa le a motort, mert minek szennyezze feleslegesen a levegőt, és még jobban is halljuk egymást. A kérése érdekes volt: megkérdezte, hogy az út, amin éppen megy, az hová vezet. :-P Továbbindultunk. Gethével beszélgettünk és mindig begyorsultunk egy bizonyos kényelmes szintre, közben észrevettük, hogy le-lemaradnak, de reméltük, hogy nem tévednek el, hisz a jelzések és szalagok nagyon jók voltak. Elágazásoknál pedig bevártuk őket.

A szalajkaházi ponthoz érve már százágúan sütött a nap. Megismerkedtem Nád Bélával, aki felkészített bennünket, hogy a túra végén sárban fogunk dagonyázni, ez nem hangzott biztatónak. Utánunk érkezett J és Sz, pedig előttünk indultak el, elmondásuk szerint újra megnéztek egy másik utat. Négyes topikos csapatunk útra kelt.

A régi vasút talpfáin haladtunk, hozzáképzeltem a kisvonat zakatolását, amit sokat hallottam mátrafüredi nyaralásaim során, mert a keresztszüleim a végállomásnál laknak. Talán erre tátongott az a kis szakadék, amit négyünk közül csak Gethe tudott átugrani. Dinnye hegynek fel olyan iramot diktált, hogy 20-30 méterre lemaradtam, de a tetőn bevártak. Kis lejtő következett, és elértük a Mátraszentimrei pontot a büfénél. SZ és J is befutottak, már csak nevettünk, hogy kerülgetjük egymást.

A pont után megálltunk és Gethe palacsintázott, én fagyiztam és megismertem offtopik Zolit, aki kedvet kapott a fagyihoz. Dinnyéék még egy kicsit ápolgatták lábaikat. Gethével elindultunk, találkoztunk Tybalddal és Tybadnéval. Klassz volt, hogy Gethe mindenről tudott valamit mesélni és szinkronban tudtam vele menni. Gyönyörű volt a Csörgő-patak völgye. Azt hiszem ezt (vagy mégsem) hívják Szén-pataknak is, mert fekete kövek fekszenek a mederben mint széndarabok, és a csordogáló átlátszó vizet feketére festik. A völgyben jött velünk szembe egy feketecsuhás csapat. Ijesztő volt. Ha ez egy éjszakai túrán történik és egyedül vagyok, valószínűleg elájulok, pedig nem vagyok ijedős.

Az ágasvári turistaházhoz közeledve eszembe jutott, hogy amikor utoljára ott jártam, épp csillagásztalálkozó volt, most csak sátrakat láttunk. A pontőr üdvözölt minket, és kiderült, hogy ő Sztemacs. Energiatúltengésem volt :-))), aminek azért is örültem, mert innen már szinte csak lefelé kellett menni, és csodálkoztam, mert a szintek jobban el szoktak fárasztani. Gethével már épp indulni akartunk, amikor Dinnye és pygmea fáradtan beérkezett. Gethe nagyon szerette volna elérni a vonatot, ezért felajánlottuk, hogy odaadjuk az itinereket. Pygmea elvette, de Dinnye a gyorsabb csapathoz akart csatlakozni.

Elindultunk, és nemsokkal Ágasvár után pygmea majdnem fellökve engem futásnak eredt, ekkor Dinnye is elkérte az itinert, hátha mi nem érjük el a vonatot. (?) Nem értettük miért, hiszen addig mi vártunk rájuk és idő is volt, de nem foglalkoztunk a dologgal. Örültünk a túrának, a természet szépségének. Gethével az addigi tempónkban folytattuk az utat, néha belefutottunk a lejtőkbe, de csak míg jólesett. A Hasznosi várromhoz pár méter hátránnyal érkeztünk. (Az itiner becslésünk szerint kevesebb szintet ír ezen a szakaszon). Elég sokat időztünk, mert Dinnyének energiára volt szüksége, pygmea müzlit adott neki, Gethe almalevet. Végül el akartam indulni, így elköszöntünk Dinnyééktől.

Az utolsó szakaszt hármasban tettük meg (Gethe, offtpoik Zoli és én). A nap jótékony hatására a nyílt rész sártengere felszáradt, és csak sejtettük milyen lehetett előző nap, az esőzések után, láttunk megszilárdult mély lábnyomokat. Nekem nem tűnt olyan hosszúnak és unalmasnak, talán mert Gethe felhívta a figyelmünket, ha hátranézünk, akkor csodásan láthatjuk a hegyvonulatokat: Ágasvárat, Óvárat és a Hét vezér koporsóját, ami fölé magasodik a Muzsla csúcsa. Káprázatos volt, többször is vissza-visszanéztem. Már nem tudtam eldönteni, hogy melyik a kedvenc hegyem. Segítséget kaptam: „Mindig az a hegy a legszebb, ahol éppen vagyok.” Zolit próbáltuk meggyőzni, hogy szép időt kaptunk, lehetett volna 40 fok vagy felhőszakadás, de neki ez is melegnek tűnt. Pásztó utcáin lépten nyomon gyümülcsárusok sorakoztak (alma, körte, barack). Beszélgetve gyorsan telt az idő, hamar elfogyott az út a célig. Jóval vonatindulás előtt beértünk, az utolsó pár méteren még futottam is (ezt írta Lükepék). Átvettem a kitűzőt és oklevelet és élménybeszámolót tartottam a 30-asoknak pl. Galyavárról meg tévelygéseimről. Üdvözöltem a célban pihenő Szabolcsot és Jánost. Találkoztam Katona Gáborral, aki emlékezett rá, hogy a Normafa20 után megígértem, hogy eljövök „táncolni”. Betartottam, csak nem 30 km-en, hanem 45 km-en. :-). Nád Bélával is beszélgettünk a Corvinról; jót nevettünk, amikor megmondtam, hogy én voltam az a kerékpáros lány, akire azt mondta, hogy panaszkodik.

Taxis csapatunkból már csak Optika hiányzott, várakozás helyett fogtuk magunkat és elindultunk fagyizni. Az autónál találkoztunk Dinnyével és pygmeával, akik a cél felé tartottak, és szerencsésen beértek. A fagyi isteni finom volt. Visszamentünk a célba, és bevártuk Optikát, aki szintén sikeresen leküzdötte a távot. Majd hazaszáguldottunk Lükepék taxinkon a fővárosba, és mivel a buszom épp az orrom előtt húzott el, a taxi házhoz vitt.

Örülök, hogy jó tempóban sikerült teljesítenem a túrát, és virgoncabb voltam, mint a Keleti-Bakony után. Első hosszú túrám volt, amit térdvédő nélkül vállaltam, és tényleg nem volt szükség rá. (Mit fogok vele csinálni?) Sokat segítettek ebben a kerékpáros túráim, ahol felfelé nemcsak menni kell, hanem néha tolni is a biciklit, utána mennyivel egyszerűbb „csak” magamat felvinni. Ha egy éve valaki azt mondja, hogy egy ilyen túra után nem fáradok ki, biztosan kinevettem volna.

Kiváló túra volt, jó szervezés (kedves pontőrök, hasznos itiner, jelzések), csodálatos útvonal.

Köszönet a rendezőknek ! Jövőre is megyek a következő évszakra !

Tibet