2003. július 26., szombat

Néhány új tánclépés begyakorlása után, szombat reggel e könnyû, zenés kerti partira indulok. Igaz, a logisztikát kicsit hülyén adom elõ: a pályaudvar felé menet vad telefonálgatásba kezdek, van-e még hely Lükepék autójában? Mákom van. Egy buszmegállóban összeismerkedem Emgergo-vel, majd hamarosan befut a vidám társaság is. Most már csak a megteendõ táv a kérdés. Kiderül, hogy Tibeten kívül mindenki a 30-asok táborát erõsíti, de így néhány szép szakasz kimaradna. Engem nem csak pár ismeretlen emelkedõ bizonytalanít, hanem egy sötét felhõ a Mátra felett elmoshatja a szintidõ-közelítésemet. Az, hogy eddigi legszintesebb és talán leghosszabb túrám 12 óra alatt meglegyen, egy kicsit naiv elképzelésnek tûnik.
Optimistán túlnevezek és elindulunk. Az itiner már az elsõ kilométereken belopja magát a szívembe, egy kanyargós mátrai utcáról mesél, amelyrõl folyton balra-jobbra kanyarodunk, miközben pedig egyenesen tartjuk az irányt és az eltérés sosem haladja meg a 15 fokot. A homokbánya felé vezetõ mellékút elõtti "jobbra át" persze nincs benne – nem csoda, ha itt Tibettel kitérõt teszünk, ez alatt a többiek elénk kerülnek. Ez annyira jó!!! Ezt nem lehet letenni – hihetetlenül feldobja a túrát – ezt menetközben olvasni kell!!! Amikor Tibettõl az elsõ emelkedõn elköszönök, mert mint nyúl elõretör és egyedül maradok, már szinte csapkodom a térdem a röhögéstõl.
"1,5 km után egy hatos útkeresztezõdéshez érünk, ahol jobbról a második utat választjuk." A látvány a következõ: szalag jobbról az 1. és 2. út közötti bokron, pontosan szimmetrikusan elhelyezve. Számoljunk! Egy...kettõ...három...négy....öt (ezen jöttem). Na még egyszer! Egy...kettõ...három...négy....öt (ezen jöttem). Kérdés: ha 6-os elágazásnál a jobbról a második, akkor 5-ösnél melyik a nyerõ? A helyes megfejtõk között túlélõkéseket és vacsorát sorsolunk ki. :-)
"Ezen 600 m-t gyalogolva elérünk egy vadkerítést, amin átmászunk, majd további 250 m után – a kilátásban gyönyörködve – elérjük a Borostyán-tetõt." Ez volt életem leghosszabb 600 métere. Kerítés, kilátás sehol, de nicsak: egy pontõr! Nem folytatom, briliáns, végig tele meglepetéssel, át ne írjátok! Itt megrendülve értesülök Efemm-éktõl, hogy Emgergo e kínosan hosszú 600 méteren elveszett. Rövid megemlékezés (pedig milyen jó ember volt stb.) után indulunk tovább. A Bec-kút nagyon finom vize utáni emelkedõn balról egy udvarias fiatalembert engednék éppen magam elé, amikor felismeri bennem Optikát (hegymenetben elég ronda arcot szoktam vágni, de mégis). Én pedig felismerem benne a 3/4 éve nem látott Vulpes-t! :-)
Az ellenõrzõpont közelében néhány szemétdombnál elkavarok, és végül oldalról támadom a csúcsot. Gethe Lacit üdvözlöm és felmászom a kilátóba. Amikor meglátom Pygmeá-ékat beérkezni, riadtan leszaladok, felkapom a zsákom és befutok az erdõbe, mint a mérgezett egér. Itt már mindenki hetente 80 km-eket megy, nem akarok megint utoljára maradt topikosként leghátul bandukolni. A táv tehát eldõlt és rövidesen mindjárt én is. Még megtekintem a hangyavárakat – errõl mindig eszembe jut: a Bakonyban tudok egy 10 m átmérõjût, ahol a millió pici láb zizegõ menetelését 100 méterre is meghallod – majd kocogok tovább lefelé.
Hiba volt! Egy kanyar után, erõs lejtmenetben dobok egy hátast, próbálom hárítani, amitõl megrándul a bokám, de úgy, mint még soha. Nem értek az orvostudományokhoz, de mûszaki fószer lévén tudom – mindent rendeltetésszerûen kell használni – ami nyikorog, melegszik, recseg, azt nem szabad tovább erõltetni, már pedig ez még 37 km-en keresztül nyikorogni fog és nincs pótalkatrész. Fel-alá sántikálok az út szélén és térképemet nézegetem, még visszamehetnék a 30-asok útvonalára és ott valamit produkálhatnék. Közben tízesével elõznek, kivétel nélkül mindenki megkérdezi: eltévedtem-e és miben segíthet? Tibet ekkor ér utol (?!), üzenetet küldök vele a célba, és búcsút veszek.
Dinnyéék érkeznek, rábeszélnek, hogy ezeket a 80 km-eket mindig sérülten szokták abszolválni, sõt kimondottan trendi a célban egy gipszelt lábú befutó, így velük tartok. Fura az 5-ös átlag után ez a 3-as, de most ez van. Mátraalmás ep. után – miután Tibettõl búcsút veszek – mobiltelefonhoz szorult fejemmel sokáig nem találok ki a gyümölcsösbõl. Meglepetésemre mindenki valami hasonlót ad elõ, mellõlem és mögülem kerülnek ki a bozótból. Akármilyen lassan, de megállás nélkül próbálok a fekete felhõbe burkolódzó Galyavárra felvánszorogni. Odafent a pontõr a kilátás és hely dicséretére buzdít, pedig szólok neki, hogy amire most éppen gondolok, annak még ülepednie kell, majd szelídülni fognak az emlékek. Így 5 nappal késõbb: NAGYON SZÉP HELY EZ A GALYAVÁR! ALIG VÁROM, HOGY MEGINT...khmmm, na azt azért még nem! :-)
Itt megint együtt a csapat, mindenki bevárt. De hogy innen még milyen soká jön Galyatetõ, brrr! Innen – nem fogjátok kitalálni: Tibettõl búcsúzva – lemaradva cammogok, míg egy kanyarban Dinnye botokat nyom a kezembe. Ettõl úgy érzem magam, mint a lépegetõ exkavátor, minden energiám valami újfajta mozgáskultúra kifejlesztésén dolgozik, de gyorsabb nem leszek, messzirõl nézve egy éppen lepetézni készülõ pók látványát nyújthatom. Kicsit renitensnek érzem magam, hogy a t-túrázók közül egyedül megyek fel a Péter hegyese kilátóba, pedig tudom: gyerekkoromban sem volt már itt valami észveszejtõ kilátás. Talán ha valaki még 1-2 emeletet ráhúzna – mit bánom én, ha belépõt szed –, de legalább újra karban lenne tartva.
Így negyedórás késéssel érkezem az etetõponthoz, amikor jó pár perces beszélgetés közben már vészforgatókönyveket hallok társaimtól. Ilyenek hangzanak el: "most már tartanunk kell az 5-ös átlagot", " így is lekéshetjük az utolsó vonatot", én pedig még mindig nem igazán fogtam fel: az út felét sem tettem eddig meg.
- Könnyû neked, téged kocsival visznek! - hangzik.
- Már miért vinnének? Megüzentem Tibettel, hogy mondjanak le rólam - válaszolom.
- Dehát Tibetet is megvárják! -mondják.
- Na jó, de hol járhat Õ már!!! -sóhajtom.
- Itt van bent a mosdóban!
- :-O
Ezután újabb búcsúzkodás, mert én még csak most kezdtem a falatozást. Mit falatozást, a pontõrök azt gondolhatják: én vagyok a mátrai Faló. A többiek idehúztak, és innen ma már nem fogok továbbmenni. Duplán összefordítva falom a finomabbnál finomabb tepertõs-zsíros, vajas és lekváros kenyereket. Ez udvariatlanságnak tûnik, de bajszos embernek ez egy reflexmozdulat, ha lekváros kenyeret lát. A 10. körül azért elgondolkodom, indulni kellene. Olyan a hangulat, mintha már a túra végén járnánk – és valóban. Kis idõ múlva zárni fog a pont, még egy 5 fõs társaság érkezik és kész, 10-en hiányoznak a listáról, de már késõbb sem kerülnek elõ. Elõremegyek, de a 2 lányból és 3 fiúból álló csapat az ellenõrzõpontok elõtt 20-30 méterrel mindig beér.
Galyatetõ határában elkavarok valami lápos helyen és kicsit a betonon korrigálok. Szalajkaházat eddig csak a TV-ben láttam, gondoltam hátraszaladok és megetetem a disznót, de túl hasznos tevékenységet végeznék, ezért a következõ fordulóban irigységbõl biztos kiszavaznának. A pontõrök az eddigi esõkre panaszkodnak, hát ez fura: a 45-ösön végig egy csepp se. Eddig minden ponton vízzel (is) kínáltak, ez tök jó, alig kellett használni a sajátomból. 80%-ban alulról kiszáradt fenyõerdõk mellett vezet az út, még ha itt lenne is pénz kisvasútépítésre, egyetlen szikra is elég a terület lángra lobbanásához, nem kell hozzá hegeszteni, csak egy kalapácsütés!
Majdnem eltávolodom a Mátraszentimrei ponttól, úgy kiáltanak utánam a kerítésen. Amíg az egyik padnál nápolyit majszolgatunk, amit színes szörpökkel öblögetünk, a másik VIP(?) ponyva alatt a rajtban már látott Sz. Gyuri üldögél szemlátomást elégedetten – mint Rákóczi két csata között – ja, tök szép az idõ és jó a hangulat! A szervezõk helyében csinálnék egy újabb távot is (talán a 15-ös helyett?) M.sztimre – Vörös-kõ – Mátraalmás – Szalajkaház – M.sztimre körrel. Ez 20 km lenne a túra legszebb szakaszán, és a pont nyitva tartásába is bõven beleférne.
16 óra múlt, sietni kéne, 4,5-ös átlagra kapcsolok, a bokám kezd megjavulni (másnapra majd jól bedagad, de még esztétikusabb is, nem olyan hülye keskeny a lábfejem). A Csörgõ-pataknál találkozom elõször a középkori ruhákba öltözött, fura fiatalokkal. Nem teszünk egymásra jó benyomást, feltartanak, patakmedret keresnek a térképemen, mikor pedig patakmedernél állunk, sietnék, inkább visszajönnék hétfõn fehér köpenyben és megnyitnám pszichiátriai rendelésemet. Eddig minden pont elõtt kidöglesztett valami, lihegve/verejtékezve állítottam be, Ágasvári th. sem kivétel, valaki idehordott valami dombot.
- Két hülye kérdésem lenne - indítom a beszélgetést a pontõr elé telepedve. 1. Mi ez a spontán zuhanyzó a szomszédban? (2 emelet magasról ömlik a víz a másik épületbõl. Túlnyomás van a csõben? Van itt egyáltalán vezetékes víz?) 2. Kik ezek az õrültek a fakardokkal mindenfelé? Nem kapok határozott válaszokat, hamarosan tovább indulok. A zöld jelzés nem akar véget érni, hihetetlenül sok szúnyog/légy kerül elõ, a nap pont szembe tûz, kénytelen vagyok lefelé nézegetve menni, így semmi nem megy a szemembe/számba. - Hát hol a fészkesben vagyok? - kiáltok rá a térképemre, de az csak bámul vissza ostobán. Közeledik a Hasznosi várrom. Lükepék telefonon nálam keresi Tibetet, én pedig a pontõrnél, de nem emlékszik rá. Mögöttem lenne? Ma már semmin sem csodálkoznék.
- Itt már beton következik, jól lehet nyomni - mondja a várbéli pont õre.
- Fogom én ám nyomni otthon az ágyat, ha egyszer hazakerülök, itt már csak a beton nyom engem. - válaszolom és útnak eredek.
Kis szántóföld, 8 buszmegállónyi feledhetõ aszfaltos szakasz, fájdalmasan ízléstelen új tornyos házak egy mellékutcában – 50 négyzetméteres "kastélyok" a 100 négyszögöles telkeken –, behozhatatlan 20 perces késés, ismerõs sportpálya.
És a csapat újra együtt, gratulációk – köszönöm, hogy megvártatok – hülyeség volt tõlem ekkora távon indulni és így mindenkit megvárakoztatni. Viszont ez volt az eddigi legszebb túrám! :-) Az autóban onnan tudom, hogy túl fáradt vagyok: mire eszembe jut valami épkézláb mondat, a beszélgetés témát vált. Lazább túrák következnek: gesztenyepürés, lajosos epizódok...
Optika